Most hadd csattanjon az elején az ostor! A 2019. évi pályázaton a XVIII. kerületről írt "Látogatás" című százszavasomat beválogatták a 100 legjobb pályamunka közé, és így megjelent a 100 szóban Budapest, 2019 kötetben, amely a POKET könyvautomatákban vásárolható meg.
Látogatás
Végigsétálok az Est utcán. Ugyanolyan, mint harmadszázaddal ezelőtt. Ugyanazok a takaros házak, ugyanolyan gondozott kertecskék. Talán csak autóból lett több. Kiérek a térre. Jé, az ABC-ből SPAR lett! Jobbra fordulok. Ugyanaz a lakótelep. Ugyanazok a bútorok a balkonokon, talán még a vakolat foltjai is ugyanott vannak. Megtalálom a lépcsőházat. Ugyanaz a kapu, ugyanaz a festék. Nem tudom elolvasni a kapucsengőt. Maximálisra nagyítom a képet, de csak azt látom: ©2018 Google. Kikapcsolom a számítógépet, behunyom a szemem. Felcsöngetek. Ugyanő nyit ajtót. Semmit sem változott. Az előszobatükör is ugyanott van. De ki ez az öregember? A bácsikád? Elnézően tárja szét a kezét.
Látogatás
Végigsétálok az Est utcán. Ugyanolyan, mint harmadszázaddal ezelőtt. Ugyanazok a takaros házak, ugyanolyan gondozott kertecskék. Talán csak autóból lett több. Kiérek a térre. Jé, az ABC-ből SPAR lett! Jobbra fordulok. Ugyanaz a lakótelep. Ugyanazok a bútorok a balkonokon, talán még a vakolat foltjai is ugyanott vannak. Megtalálom a lépcsőházat. Ugyanaz a kapu, ugyanaz a festék. Nem tudom elolvasni a kapucsengőt. Maximálisra nagyítom a képet, de csak azt látom: ©2018 Google. Kikapcsolom a számítógépet, behunyom a szemem. Felcsöngetek. Ugyanő nyit ajtót. Semmit sem változott. Az előszobatükör is ugyanott van. De ki ez az öregember? A bácsikád? Elnézően tárja szét a kezét.
|
Az ötlet Chiléből került Budapestre. 2001-ben Santiagóban indították el a "Santiago en 100 palabras" pályázatot, amire egy legfeljebb száz szavas, a városhoz valamilyen módon kapcsolódó írással lehetett jelentkezni. Budapest 2014-ben csatlakozott a kezdeményezéshez. Az elmúlt évek legjobb magyar írásai a mozgalom magyar honlapján olvashatók.
Korábban nem hallottam erről a pályázatról, a 2018-as határidőt lekéstem. 2019-ben talán megpróbálom. Gyakorló feladatként írtam 23 százszavast Budapest 23 kerületéről. Azt most már tapasztalatból állíthatom: nem könnyű műfaj, de élvezetes. Legalábbis írni. A többit döntse el az olvasó!
Korábban nem hallottam erről a pályázatról, a 2018-as határidőt lekéstem. 2019-ben talán megpróbálom. Gyakorló feladatként írtam 23 százszavast Budapest 23 kerületéről. Azt most már tapasztalatból állíthatom: nem könnyű műfaj, de élvezetes. Legalábbis írni. A többit döntse el az olvasó!
I. Várkolesz, Illés, Tolcsvay, Sakál Vokál, Varannai Pisti
Akik odajártak, azok számára felesleges egyetlen szót is vesztegetnem. Akik nem? Na, üljetek szépen az ölembe, majd nagypapa elmeséli. A Mátyás-templom melletti gyönyörű palotában a Műegyetem kissé lerobbant kollégiuma volt. Hogy miért volt lerobbanva? Hát ugyanazért, amiért... – mindegy, ezt úgy sem értenétek. Szóval ott kígyózott a hosszú sor minden szombaton a bejárat előtt. Hogy miért nem kértek annyit a belépőért, hogy csak annyian jöjjenek, ahányan elférnek? Hát hogy képzelitek? Különben is csak a fiúknak kellett fizetni, a lányoknak nem. Hogy ez diszkrimináció? Ugyan már, éppen ellenkezőleg! Vagyis hogy... Ejnye már! Titeket ez nem is érdekel, csak kötözködni akartok! Mars, aludni!
II. Fényes Elek, Keleti Károly, Mechwart András
A Dreihauer sűrű szivarfüstjében ők hárman ferbliztek elmélyülten. Az idős úr, akit szegletes kobakja, pakompartja és konya bajusza egy szivarozó harcsához tettek hasonlatossá, a göndör hajú párbajhős, és a Mérnök Úr. A kártyaparti után Keleti elkísérte Fényest az újpesti lóvasútig, onnan sétált haza az Aldunasorra. Álmodozott. Egy székházról a Statisztikai Hivatalnak, mondjuk a Dreihauer fölött a szőlősdomb tetején. A folyón átnézve már szinte látta is. Éjszaka, álmában az új hivatali épületet járta körül. A környező utcatáblákon mind a kártyapartnerei nevét olvashatta.
– Micsoda bizarr álmom volt – mesélte reggel Lillának.
– Mindig a legbizarrabb álmok valósulnak meg – mosolygott Lilla.
De hihetünk-e a nőknek?
III. Szél utca – Szellő utca sarok
Ilyen romantikus cím csakis valami varázslatosat rejthet. Egy fuvolázó mézhajú lányt. Egy táltos paripát. Egy kiskocsmát évszázados borospincével. Valójában Móric bácsiékhoz jártam oda ugyanolyan lelkesen, mintha mézhajú lányt, táltos paripát vagy kiskocsmát látogatnék. A könyvtárszobájukban a könyvek, a világítás és a pipaillat lenyűgözőek voltak. A kertben pedig Kormos kutya lakott. A hajdan koromfekete puli ősz volt és reumás, alig tudott felmenni a lépcsőn. Ha azonban sündisznó tűnt fel a kertben, csaholt, és minden erejét összeszedve igyekezett levadászni.
A Szél utca még megvan, a Szellő utcát felzabálta a lakótelep. Ha azonban arra téved egy sündisznó, Kormos csaholását még most is hallani.
IV. Miért lettem tudományos bácsiból kocsmazenész?
Eléggé lelombozva jöttem haza egy nemzetközi konferenciáról. Érdekesnek látszó eredményeimet két-három emberen kívül senki sem méltányolta. Egy haverom hívott, hogy menjek vele zenélni egy újpesti kocsmába. A zongora egy „különteremben” állt, közvetlenül a mosdó mellett. Két atyafinak a mosdóból kijövet elfogyott az ereje ahhoz, hogy visszamenjen a söntésbe, és a falhoz támaszkodva elaludt. Éppen valami szólófélét próbáltam improvizálni, amikor az egyik fazon oldalba bökte a másikat: – Jó a csávó, bazmeg, jó a csávó! – és ébren hallgattak tovább. Én meg arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki egy konferencián ezzel megbökni a szomszédját… Azóta járok szívesebben kocsmákba zongorázni, mint konferenciákra előadást tartani.
V. A tudomány fellegvára
Az omladozó belvárosi bérház lakásaiban a legkülönbözőbb kor- és népcsoporthoz tartozó lakók szomszédságában mindenféle közhivatalok irodái kaptak otthont. Többek között az Akadémia több hivatala és kutatóintézménye is. Az idelátogató külföldi professzorok egzotikumnak kijáró riadt csodálkozással szemlélték az aládúcolt lépcsőházat és gangokat. Aki a liftet választotta, számíthatott rá, hogy két emelet közül az e célra odakészített piszkálóeszközök segítségével kell majd kimenteni. Ha akadálytalanul felért a kívánt emeletre, tudnia kellett, hogy kiszállni a liftnek a beszállással ellentétes oldalán kell. Klausztrofóbiás pánikba esett professzorok kimentésével alighanem több értékes kapcsolatot szereztem magamnak, mint teljes tudományos munkásságommal.
VI. Semmi sem lehet tökéletes
Hogy örültem volna egy Teréz nevű barátnőnek a Terézvárosban, vagy egy Erzsébetnek az Erzsébetvárosban! De nem ismertem Józsefet sem a Józsefvárosban, vagy Ferencet a Ferencvárosban. A Terézvárosban történetesen egy József nevű barátom lakott. Ifjabb volt a fiaimnál is, de mesteremnek tekintettem, ő pedig a legodaadóbb és legszorgalmasabb tanítványaként tartott számon. Régi axióma: ha nincs mérhető eredmény, mérjük a ráfordításokat. A klarinétozás fortélyait próbáltam elsajátítani tőle, a sokgenerációs zenészcsalád legtehetségesebb sarjától. Én nem voltam elégedetlen az előrehaladásommal, és rendületlenül látogattam a padlásba épített művészlakást. Ha kinéztem a padlásablakból a háztetőkre, megéreztem valamit a bohémélet varázsából. Miminek viszont a zsémbes házmesternét hívták.
VII. Apák napja
Amerikában találkoztam először ezzel az intézménnyel, én ismertettem meg vele akkor még gimnazista fiaimat. Kitalálták, hogy minden évben elvisznek egy olyan helyre, amit számomra érdekesnek gondolnak. Egyik apanapi este a hajdani gettó utcáiba mentünk. Valaha sokat barangoltam arra családom hátborzongató történeteinek színhelyeit keresve. Később ritkán jártam ott, akkor sem este. A lepusztult házak udvarain, pincéiben furcsa nevű és hangulatú kocsmák voltak: fiaim baráti körének kedvenc találkozóhelyei. Úgy gondoltuk, hogy a legjobbkor mutatták meg nekem, mert a házakat hamarosan felújítják vagy lebontják majd, és ezek az izgalmas helyek eltűnnek. Tévedtünk. A bulinegyed turistacsalogató lett; még megérhetjük, hogy a világörökség részévé nyilvánítják.
VIII. In memoriam Moravcsik Ernő Emil
A Kulich Gyuláról elnevezett Kálvária téren az orvostudományi egyetem számítástechnikai csoportja békés társbérletben élt az ideg- és elmeklinika nappali szanatóriumával. Similis simile... – szellemeskedhettem a számítástechnikusok közé is csak jobb híján befogadott elméleti kutató barátaimmal. Egy alkalommal meghívtak előadónak a csoport szemináriumára. Akkor kezdtem kellemetlenül érezni magamat, amikor az épületben haladva észrevettem, hogy az ajtókon csak kívülről van kilincs. Karinthy is átélte ezt, amikor felolvasóestre hívták az elmegyógyintézet munkatársai. Belényilallt, hogy majd magyarázhatja a zubbonyosoknak, hogy "Engem ide előadónak hívtak..." "Na, persze, mind ezt mondja!" Végül persze Karinthy is, én is szerencsésen kijutottunk. Több meghívást azért oda már nem fogadtam el.
IX. Apukám néhány évig a Viola utcában dolgozott
Kereskedelmi Gépgyár – ez volt a gyár neve. Sokszor meglátogattam. A Mester utcáig villamossal mentem a Nagykörúton, onnan besétáltam a gyárig. Ha egy kicsit hosszabb lett volna az út, akkor felszállhattam volna a 30-as villamosra is. Rajongtam a villamosokért. A keskeny, de hosszú és egyenes Mester utcán húzódó sínek pedig mintha valamilyen távoli, ismeretlen mesevilágba vezettek volna. Vagy a végtelenbe, ahol a párhuzamos villamossínek is találkozhatnak egymással. Sok évvel később anyukámmal egyszer felszálltunk a Mester utcai villamosra, és elmentünk a végállomásig. Nem volt benne semmi meseszerű. Egy kínai áruház volt ott a szokásos készletekkel. Anyukám vett egy nadrágot, máig is hordja.
X. Tervszerű Megelőző Karbantartás
Szerencsésen az élelmiszerkémia szakot választottam az egyetemen, így üzemi gyakorlataimat a sörgyárban és a csokoládégyárban tölthettem. A Kőbányai Sörgyárban ugyan szoros felügyelet mellett végiglátogathattuk a teljes gyártási folyamatot, de időnk nagy részét a kívánatos nedűtől távol, a TMK műhelyben kellett töltenünk. Nem mindennapi figurákat ismerhettünk ott meg. Gyula urat a légierőktől szerelték le idült alkoholizmus miatt. Amikor tök részegen a műhely több méter magas csőrendszerén sétált, nem volt szabad hozzá szólni, nehogy leessék. Pál úr házasságszédelgő volt, nemrég szabadult. Ő tanított minket arra, hogyan lehet a szerelőruhában huszonöt üveg sört átcsempészni a palackozóból. Nem az iskolának, hanem az életnek tanultunk.
XI. Generációk
Öt évig tanultam a Műegyetemen, huszonötig tanítottam. Oda járt édesapám, nagypapám, dédpapám, és később az egyik fiam is. Gyerekkoromban az ajtócsengőnkön a nagypapám neve alatt az állt: okl. építészmérnök. Ha nekem valahová be kell írni, hogy mi a foglalkozásom, legszívesebben azt írom: okl. vegyészmérnök. Pedig sok mindennel foglalkoztam életemben, de valódi vegyészmérnöki munkával nem. Mélyek a gyökerek. Nemrégiben meglátogattam egy régi kollégámat. A laboratóriumot, ahol tanítottam, átépítették. A több generációt kiszolgált laborasztalok, műszerállványok eltűntek. Nem vitás, elhasználódtak, de nem új berendezések kerültek a helyükre, hanem uniformizált irodaskatulyák. Idegen városban éreztem magam. Mintha dédapám a Lágymányosi-tó helyén a lakótelep dzsungelét találná.
XII. Az utca két oldala
Egy időben egy Kacsa utcai teázóban zenéltem. Az egyik társtulajdonos önállósult, és átköltözött a Kékgolyó utcába. Vitte magával a zongorát is. Vele tartottunk. Jókat buliztunk barátainkkal. Az utca túloldalán az Onkológiai Intézet sötét tömbje állt. Nem foglalkoztatott. Az a túloldal. Külföld. Aztán jött egy nehéz év. Diagnózis, műtét, terápia, kontrollok. A teázó került a túloldalra. Elhatároztam, hogy ha valaha újra játszani fogok a teázóban, meghívok mindenkit, aki hozzásegített a gyógyulásomhoz. Így is történt. Az utcának két innenső oldala lett. Aztán – szerencsére – nem volt szükség tovább kapcsolatot tartanom az Intézettel, a teázó pedig – sajnos – bezárt. Ha lehet, elkerülöm a Kékgolyó utcát.
XIII. Autóvillamossági Felszerelések Gyára (leánykori nevén Bosch)
A Szent István (miért is nem Lipót?) körúton, a Visegrádi utcánál volt egy villamosmegálló. Itt szálltam le minden pénteken, amikor a gyárba mentem. A gimnáziumban úgynevezett 5+1-es tanrendünk volt: 5 nap az iskolában, egy nap üzemi gyakorlat a Váci úti gyárban. Két óra elméleti foglalkozás után négy óra hosszat lábatlankodtunk a szerszámgép műhelyben a teljesítménybérben dolgozó szakik nagy örömére. Pont mi hiányzottunk nekik. Az elméleti órákat a gyárral szemben lévő földszintes épületben: a Balzac utcai Bosch Klubban tartották. Ez pedig a 60-as évek magyar beatzenéjének a fellegvára volt. Ha szerencsénk volt, találkozhattunk a próbára készülő Sankóékkal, Illésékkel vagy az Atlasszal.
XIV. Van, aki forrón szereti
Finnországból hoztam haza a szauna szeretetét. Itthon keresgélni kezdtem az akkor még igen szegényes szauna lehetőségeket. A Széchenyi-fürdőben volt egy használható (és megfizethető) izé, a gőzfürdő és a szauna egyvelege, ami legalábbis felidézte a szép emlékeket. Így ismerkedtem meg a Széchenyi másik egyedülálló szolgáltatásával: a forró vizes medence sakkasztalaival. Nyakig a meleg vízben játszottuk az 5-10-15 perces partikat órákon át. Télen, hóesésben csak a kezünket nyújtottuk ki a vízből a lépésekhez és az óracsapkodáshoz. Látványnak sem volt utolsó a hólepte uszoda a gőzölgő vízzel és testekkel. New Yorkban a Strand antikvárium polcán találtam egy fotóalbumot, amelynek ez volt a címlapképe.
XV. Budai-Kocsis-Hidegkúti-Puskás-Czibor
A városmajori Budai Pékségnek van egy fiókboltja, a Budai Kettő. Szívesen járok oda, finom a péksütemény és a kávé is. Múltkor megkérdeztem a kiszolgáló fiatalembert (baristát?), tudja-e, ki volt Budai Kettő. Valami focista – válaszolta bizonytalanul. Magyar foci, ami érdekelt még valakit a résztvevőkön kívül... Rég volt, tán igaz sem volt. Budai II. László, a "Púpos", tősgyökeres rákospalotai volt. Ott született és ott is temették el. Ott kezdett futballozni, onnan jutott a Fradin és a Honvédon keresztül az aranycsapatba és az olimpiai bajnoki címig. A rákospalotai stadiont róla nevezték el. Sohasem jártam ott. Én a kedvenc kávézómban adózom a Púpos emlékének.
XVI. Nagyicce, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Árpádföld, Ilonatelep, Szabadságtelep
Tíz évig tanítottam Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemen. Az Örs vezér térről indult a HÉV. A háromnegyedórás utat rendszeresen végigolvastam. Soha olyan naprakész nem leszek a magyar irodalomban, mint akkor voltam. Akkor jelent meg a Sorstalanság, akkor indult kortársaim generációja: a Péterek (Nádas, Esterházy, Hajnóczy), Bereményi, Temesi, Spíró. Minden napra jutott egy remekmű. A HÉV megállói cezúrák voltak egy végtelennek tetsző regényfolyamban. Ha kezembe veszem a Fancsikó és Pinta vagy a Svéd király kötetét, megcsap a Szilasmenti Tsz. kaporföldjeinek az illata. Hazafelé többnyire az egyetemi busszal jöttem. Azon nem lehetett olyan jól olvasni, inkább szundikáltam. A XVI. kerület számomra egyirányú maradt.
XVII. Bartók Béla, Erdős Renée, Gózon Gyula és Berki Lili
A Kajári-féle vendéglő törzsvendégeit a sakkasztalok körül lehetett megtalálni. Játszottak vagy kibiceltek. Aki azonban távolabbra is nézett, más érdekes vendégeket is észrevehetett. A kristálytiszta tekintetű komponista már vagy tíz éve elköltözött Rákoshegyről. Akkoriban feleségével és kisfiával szerényen, barátaik támogatásából éltek. Talán azt a sugallatot keresve látogatott vissza olykor, amelynek segítségével remekművek sorát alkotta itt. A viharos múltú írónő néhány éve vette meg a Kállay-villát, itt élt botrányosan ifjú férjével. A kedélyes házaspár a hátsó asztalnál ismerős lehetett azoknak, akik eljártak a Mozgószínház előadásaira. Barátaik tanácsára házat készültek venni errefelé, és éppen az ügynök érkezését várták. Idilli kép, idilli év. 1933.
XVIII. Látogatás
Végigsétálok az Est utcán. Ugyanolyan, mint harmadszázaddal ezelőtt. Ugyanazok a takaros házak, ugyanolyan gondozott kertecskék. Talán csak autóból lett több. Kiérek a térre. Jé, az ABC-ből SPAR lett! Jobbra fordulok. Ugyanaz a lakótelep. Ugyanazok a bútorok a balkonokon, talán még a vakolat foltjai is ugyanott vannak. Megtalálom a lépcsőházat. Ugyanaz a kapu, ugyanaz a festék. Nem tudom elolvasni a kapucsengőt. Maximálisra nagyítom a képet, de csak azt látom: ©2018 Google. Kikapcsolom a számítógépet, behunyom a szemem. Felcsöngetek. Ugyanő nyit ajtót. Semmit sem változott. Az előszobatükör is ugyanott van. De ki ez az öregember? A bácsikád? Elnézően tárja szét a kezét.
XIX. Az Áldás utcai iskola építészei
Az 1956/57-es tanév viharos volt akkori iskolám életében is. Barátaim tűntek tova, tanárok és tantárgyak változtak oda-vissza. A legmaradandóbb emlékeim az iskola épületéről maradtak. Varázslatos mesekastély volt még kívül-belül kicsit megviselt állapotában is. Formái meglepően emlékeztettek az Állatkert egyes épületeire, valamint nagypapám könyvei közül némelyiknek a rajzaira. Amikor ezt elmondtam neki, lelkesen mesélt nekem Kós Károlyról és Zrumeczky Dezsőről, akik néhány évvel előtte végeztek a Műegyetemen. Akkor láttam először képeket a Wekerle-telepről. Ha az iskola mesekastély volt, akkor a Wekerle-telep meseváros. Kamaszkori csavargásaim során sokszor jártam arra magamba szívni különleges hangulatát. Később pedig külföldi vendégeimmel soha nem mulasztottam el meglátogatni.
XX. Egy dunaparti csónakházban
Sohasem voltam a sportok művelője általában és a vízisportoké különösen. Hogy mégis többször előfordultam a Vízisport utcában, az gitáros zenésztársamnak köszönhető. Ő ugyanis kedvteléseit összekapcsolva, az evezősversenyek szüneteiben zeneprodukcióval kívánta szórakoztatni a közönséget; ebben voltam segítségére. Még csak azt sem mondhattam – Mark Twaint idézve –, hogy amíg ő a csónakban evezett, én zongorán kísértem, mert a klarinét erre nem igazán alkalmas hangszer. A part mentén sétálgatva a csónaklakk illata gyerekkori emlékeimet idézte fel. Szüleimmel sok éven keresztül a nyarak nagy részét a Római-parton töltöttük. Akkor a hangszórókból Kazal László dalait hallgattam. Nem gondoltam, hogy egyszer én is csónakházi zenész leszek.
XXI. Weiss Manfréd öröksége
Tízéves koromban kaptam karácsonyi ajándékul egy "Kis kémikus" készletet. Attól kezdve egy perc kétségem nem volt: vegyész leszek. Gimnazista koromban minden nyáron egy hónapot a Csepel Vas- és Fémművek Anyagvizsgáló Laboratóriumában töltöttem gyakorlaton. Remek mesterek kezébe kerültem, megtanultam a fémanalitika minden csínját-bínját. Mire az egyetemre kerültem, nagyobb gyakorlati rutinom volt, mint a vegyipari technikumban érettségizett kollégáimnak. Az ebédszünetekben bebarangoltam a kisvárosnyi gyártelep izgalmas zegzugait, és persze meglátogathattam anyukámat, aki a Szerszámgépgyár statisztikusa volt. Amikor sok évvel később meglátogattuk a hajdani gyártelepet, szívszorító volt látni a lepusztult, esetleg raktárként használt üzemcsarnokokat. Az Anyagvizsgáló Laboratórium kapuján hatalmas AUKCIÓ felirat fogadott. Nem licitáltunk.
XXII. Nagytétényi disznóságok
Lakótelepi lakásunk mellett "falusi" házak sorakoztak, konyhakerttel, háziállatokkal. Disznóvágás idején elindultunk, hogy keressünk a közelben egy kis házi disznótorosnak valót. Ahol egyáltalán szóba álltak velünk, elutasító válaszokat kaptunk. Órákat töltöttünk hiábavaló keresgéléssel. Alighanem a KÖJÁL vagy az adóhivatal provokátorainak néztek. Csalódottan, egy parki sétányon indultunk hazafelé. A sétány végén megláttam egy embert. A vállán keresztbe egy hosszú rudat vitt, amelyen töméntelen hurka és kolbász lógott. Ezt már nem lehetett letagadni. Vonakodva, de bevitt egy fészerbe, ahol mázsaszám állt a sok-sok finomság. Megvettük kis adagunkat. Különlegesen ízlett. Nem biztos, hogy azért, mert annyival jobb volt a boltinál, de alaposan megdolgoztunk érte.
XXIII. VÉGE
Negyvennégy éven keresztül, 1950-1994 között, Budapestnek 22 kerülete volt. Ebben nőttem fel, ez rögzült bennem. Hiába van már negyedszázada annak, hogy Soroksár XXIII. kerületként önállósult, az én fejemben az visszhangzik: XX. kerület – Pesterzsébet, Soroksár. Ahogyan a tarokk kártyák között megütközést keltene egy XXII-es, én minduntalan csodálkozva veszem tudomásul a XXIII. kerület létezését. Berlinnek 12, Pekingnek 14, Tokiónak 17, Párizsnak 20 kerülete van. Hogy ezeket megelőzzük, 22 kerület is elég lenne. De Bécsnek 23 van. Így persze érthető....
Ennek a mondatnak a kezdetekor még 23 szó hiányzott a százhoz. Ennek a bekezdésnek a végére már nem hiányzik egy sem. Itt a...
Akik odajártak, azok számára felesleges egyetlen szót is vesztegetnem. Akik nem? Na, üljetek szépen az ölembe, majd nagypapa elmeséli. A Mátyás-templom melletti gyönyörű palotában a Műegyetem kissé lerobbant kollégiuma volt. Hogy miért volt lerobbanva? Hát ugyanazért, amiért... – mindegy, ezt úgy sem értenétek. Szóval ott kígyózott a hosszú sor minden szombaton a bejárat előtt. Hogy miért nem kértek annyit a belépőért, hogy csak annyian jöjjenek, ahányan elférnek? Hát hogy képzelitek? Különben is csak a fiúknak kellett fizetni, a lányoknak nem. Hogy ez diszkrimináció? Ugyan már, éppen ellenkezőleg! Vagyis hogy... Ejnye már! Titeket ez nem is érdekel, csak kötözködni akartok! Mars, aludni!
II. Fényes Elek, Keleti Károly, Mechwart András
A Dreihauer sűrű szivarfüstjében ők hárman ferbliztek elmélyülten. Az idős úr, akit szegletes kobakja, pakompartja és konya bajusza egy szivarozó harcsához tettek hasonlatossá, a göndör hajú párbajhős, és a Mérnök Úr. A kártyaparti után Keleti elkísérte Fényest az újpesti lóvasútig, onnan sétált haza az Aldunasorra. Álmodozott. Egy székházról a Statisztikai Hivatalnak, mondjuk a Dreihauer fölött a szőlősdomb tetején. A folyón átnézve már szinte látta is. Éjszaka, álmában az új hivatali épületet járta körül. A környező utcatáblákon mind a kártyapartnerei nevét olvashatta.
– Micsoda bizarr álmom volt – mesélte reggel Lillának.
– Mindig a legbizarrabb álmok valósulnak meg – mosolygott Lilla.
De hihetünk-e a nőknek?
III. Szél utca – Szellő utca sarok
Ilyen romantikus cím csakis valami varázslatosat rejthet. Egy fuvolázó mézhajú lányt. Egy táltos paripát. Egy kiskocsmát évszázados borospincével. Valójában Móric bácsiékhoz jártam oda ugyanolyan lelkesen, mintha mézhajú lányt, táltos paripát vagy kiskocsmát látogatnék. A könyvtárszobájukban a könyvek, a világítás és a pipaillat lenyűgözőek voltak. A kertben pedig Kormos kutya lakott. A hajdan koromfekete puli ősz volt és reumás, alig tudott felmenni a lépcsőn. Ha azonban sündisznó tűnt fel a kertben, csaholt, és minden erejét összeszedve igyekezett levadászni.
A Szél utca még megvan, a Szellő utcát felzabálta a lakótelep. Ha azonban arra téved egy sündisznó, Kormos csaholását még most is hallani.
IV. Miért lettem tudományos bácsiból kocsmazenész?
Eléggé lelombozva jöttem haza egy nemzetközi konferenciáról. Érdekesnek látszó eredményeimet két-három emberen kívül senki sem méltányolta. Egy haverom hívott, hogy menjek vele zenélni egy újpesti kocsmába. A zongora egy „különteremben” állt, közvetlenül a mosdó mellett. Két atyafinak a mosdóból kijövet elfogyott az ereje ahhoz, hogy visszamenjen a söntésbe, és a falhoz támaszkodva elaludt. Éppen valami szólófélét próbáltam improvizálni, amikor az egyik fazon oldalba bökte a másikat: – Jó a csávó, bazmeg, jó a csávó! – és ébren hallgattak tovább. Én meg arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki egy konferencián ezzel megbökni a szomszédját… Azóta járok szívesebben kocsmákba zongorázni, mint konferenciákra előadást tartani.
V. A tudomány fellegvára
Az omladozó belvárosi bérház lakásaiban a legkülönbözőbb kor- és népcsoporthoz tartozó lakók szomszédságában mindenféle közhivatalok irodái kaptak otthont. Többek között az Akadémia több hivatala és kutatóintézménye is. Az idelátogató külföldi professzorok egzotikumnak kijáró riadt csodálkozással szemlélték az aládúcolt lépcsőházat és gangokat. Aki a liftet választotta, számíthatott rá, hogy két emelet közül az e célra odakészített piszkálóeszközök segítségével kell majd kimenteni. Ha akadálytalanul felért a kívánt emeletre, tudnia kellett, hogy kiszállni a liftnek a beszállással ellentétes oldalán kell. Klausztrofóbiás pánikba esett professzorok kimentésével alighanem több értékes kapcsolatot szereztem magamnak, mint teljes tudományos munkásságommal.
VI. Semmi sem lehet tökéletes
Hogy örültem volna egy Teréz nevű barátnőnek a Terézvárosban, vagy egy Erzsébetnek az Erzsébetvárosban! De nem ismertem Józsefet sem a Józsefvárosban, vagy Ferencet a Ferencvárosban. A Terézvárosban történetesen egy József nevű barátom lakott. Ifjabb volt a fiaimnál is, de mesteremnek tekintettem, ő pedig a legodaadóbb és legszorgalmasabb tanítványaként tartott számon. Régi axióma: ha nincs mérhető eredmény, mérjük a ráfordításokat. A klarinétozás fortélyait próbáltam elsajátítani tőle, a sokgenerációs zenészcsalád legtehetségesebb sarjától. Én nem voltam elégedetlen az előrehaladásommal, és rendületlenül látogattam a padlásba épített művészlakást. Ha kinéztem a padlásablakból a háztetőkre, megéreztem valamit a bohémélet varázsából. Miminek viszont a zsémbes házmesternét hívták.
VII. Apák napja
Amerikában találkoztam először ezzel az intézménnyel, én ismertettem meg vele akkor még gimnazista fiaimat. Kitalálták, hogy minden évben elvisznek egy olyan helyre, amit számomra érdekesnek gondolnak. Egyik apanapi este a hajdani gettó utcáiba mentünk. Valaha sokat barangoltam arra családom hátborzongató történeteinek színhelyeit keresve. Később ritkán jártam ott, akkor sem este. A lepusztult házak udvarain, pincéiben furcsa nevű és hangulatú kocsmák voltak: fiaim baráti körének kedvenc találkozóhelyei. Úgy gondoltuk, hogy a legjobbkor mutatták meg nekem, mert a házakat hamarosan felújítják vagy lebontják majd, és ezek az izgalmas helyek eltűnnek. Tévedtünk. A bulinegyed turistacsalogató lett; még megérhetjük, hogy a világörökség részévé nyilvánítják.
VIII. In memoriam Moravcsik Ernő Emil
A Kulich Gyuláról elnevezett Kálvária téren az orvostudományi egyetem számítástechnikai csoportja békés társbérletben élt az ideg- és elmeklinika nappali szanatóriumával. Similis simile... – szellemeskedhettem a számítástechnikusok közé is csak jobb híján befogadott elméleti kutató barátaimmal. Egy alkalommal meghívtak előadónak a csoport szemináriumára. Akkor kezdtem kellemetlenül érezni magamat, amikor az épületben haladva észrevettem, hogy az ajtókon csak kívülről van kilincs. Karinthy is átélte ezt, amikor felolvasóestre hívták az elmegyógyintézet munkatársai. Belényilallt, hogy majd magyarázhatja a zubbonyosoknak, hogy "Engem ide előadónak hívtak..." "Na, persze, mind ezt mondja!" Végül persze Karinthy is, én is szerencsésen kijutottunk. Több meghívást azért oda már nem fogadtam el.
IX. Apukám néhány évig a Viola utcában dolgozott
Kereskedelmi Gépgyár – ez volt a gyár neve. Sokszor meglátogattam. A Mester utcáig villamossal mentem a Nagykörúton, onnan besétáltam a gyárig. Ha egy kicsit hosszabb lett volna az út, akkor felszállhattam volna a 30-as villamosra is. Rajongtam a villamosokért. A keskeny, de hosszú és egyenes Mester utcán húzódó sínek pedig mintha valamilyen távoli, ismeretlen mesevilágba vezettek volna. Vagy a végtelenbe, ahol a párhuzamos villamossínek is találkozhatnak egymással. Sok évvel később anyukámmal egyszer felszálltunk a Mester utcai villamosra, és elmentünk a végállomásig. Nem volt benne semmi meseszerű. Egy kínai áruház volt ott a szokásos készletekkel. Anyukám vett egy nadrágot, máig is hordja.
X. Tervszerű Megelőző Karbantartás
Szerencsésen az élelmiszerkémia szakot választottam az egyetemen, így üzemi gyakorlataimat a sörgyárban és a csokoládégyárban tölthettem. A Kőbányai Sörgyárban ugyan szoros felügyelet mellett végiglátogathattuk a teljes gyártási folyamatot, de időnk nagy részét a kívánatos nedűtől távol, a TMK műhelyben kellett töltenünk. Nem mindennapi figurákat ismerhettünk ott meg. Gyula urat a légierőktől szerelték le idült alkoholizmus miatt. Amikor tök részegen a műhely több méter magas csőrendszerén sétált, nem volt szabad hozzá szólni, nehogy leessék. Pál úr házasságszédelgő volt, nemrég szabadult. Ő tanított minket arra, hogyan lehet a szerelőruhában huszonöt üveg sört átcsempészni a palackozóból. Nem az iskolának, hanem az életnek tanultunk.
XI. Generációk
Öt évig tanultam a Műegyetemen, huszonötig tanítottam. Oda járt édesapám, nagypapám, dédpapám, és később az egyik fiam is. Gyerekkoromban az ajtócsengőnkön a nagypapám neve alatt az állt: okl. építészmérnök. Ha nekem valahová be kell írni, hogy mi a foglalkozásom, legszívesebben azt írom: okl. vegyészmérnök. Pedig sok mindennel foglalkoztam életemben, de valódi vegyészmérnöki munkával nem. Mélyek a gyökerek. Nemrégiben meglátogattam egy régi kollégámat. A laboratóriumot, ahol tanítottam, átépítették. A több generációt kiszolgált laborasztalok, műszerállványok eltűntek. Nem vitás, elhasználódtak, de nem új berendezések kerültek a helyükre, hanem uniformizált irodaskatulyák. Idegen városban éreztem magam. Mintha dédapám a Lágymányosi-tó helyén a lakótelep dzsungelét találná.
XII. Az utca két oldala
Egy időben egy Kacsa utcai teázóban zenéltem. Az egyik társtulajdonos önállósult, és átköltözött a Kékgolyó utcába. Vitte magával a zongorát is. Vele tartottunk. Jókat buliztunk barátainkkal. Az utca túloldalán az Onkológiai Intézet sötét tömbje állt. Nem foglalkoztatott. Az a túloldal. Külföld. Aztán jött egy nehéz év. Diagnózis, műtét, terápia, kontrollok. A teázó került a túloldalra. Elhatároztam, hogy ha valaha újra játszani fogok a teázóban, meghívok mindenkit, aki hozzásegített a gyógyulásomhoz. Így is történt. Az utcának két innenső oldala lett. Aztán – szerencsére – nem volt szükség tovább kapcsolatot tartanom az Intézettel, a teázó pedig – sajnos – bezárt. Ha lehet, elkerülöm a Kékgolyó utcát.
XIII. Autóvillamossági Felszerelések Gyára (leánykori nevén Bosch)
A Szent István (miért is nem Lipót?) körúton, a Visegrádi utcánál volt egy villamosmegálló. Itt szálltam le minden pénteken, amikor a gyárba mentem. A gimnáziumban úgynevezett 5+1-es tanrendünk volt: 5 nap az iskolában, egy nap üzemi gyakorlat a Váci úti gyárban. Két óra elméleti foglalkozás után négy óra hosszat lábatlankodtunk a szerszámgép műhelyben a teljesítménybérben dolgozó szakik nagy örömére. Pont mi hiányzottunk nekik. Az elméleti órákat a gyárral szemben lévő földszintes épületben: a Balzac utcai Bosch Klubban tartották. Ez pedig a 60-as évek magyar beatzenéjének a fellegvára volt. Ha szerencsénk volt, találkozhattunk a próbára készülő Sankóékkal, Illésékkel vagy az Atlasszal.
XIV. Van, aki forrón szereti
Finnországból hoztam haza a szauna szeretetét. Itthon keresgélni kezdtem az akkor még igen szegényes szauna lehetőségeket. A Széchenyi-fürdőben volt egy használható (és megfizethető) izé, a gőzfürdő és a szauna egyvelege, ami legalábbis felidézte a szép emlékeket. Így ismerkedtem meg a Széchenyi másik egyedülálló szolgáltatásával: a forró vizes medence sakkasztalaival. Nyakig a meleg vízben játszottuk az 5-10-15 perces partikat órákon át. Télen, hóesésben csak a kezünket nyújtottuk ki a vízből a lépésekhez és az óracsapkodáshoz. Látványnak sem volt utolsó a hólepte uszoda a gőzölgő vízzel és testekkel. New Yorkban a Strand antikvárium polcán találtam egy fotóalbumot, amelynek ez volt a címlapképe.
XV. Budai-Kocsis-Hidegkúti-Puskás-Czibor
A városmajori Budai Pékségnek van egy fiókboltja, a Budai Kettő. Szívesen járok oda, finom a péksütemény és a kávé is. Múltkor megkérdeztem a kiszolgáló fiatalembert (baristát?), tudja-e, ki volt Budai Kettő. Valami focista – válaszolta bizonytalanul. Magyar foci, ami érdekelt még valakit a résztvevőkön kívül... Rég volt, tán igaz sem volt. Budai II. László, a "Púpos", tősgyökeres rákospalotai volt. Ott született és ott is temették el. Ott kezdett futballozni, onnan jutott a Fradin és a Honvédon keresztül az aranycsapatba és az olimpiai bajnoki címig. A rákospalotai stadiont róla nevezték el. Sohasem jártam ott. Én a kedvenc kávézómban adózom a Púpos emlékének.
XVI. Nagyicce, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Árpádföld, Ilonatelep, Szabadságtelep
Tíz évig tanítottam Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemen. Az Örs vezér térről indult a HÉV. A háromnegyedórás utat rendszeresen végigolvastam. Soha olyan naprakész nem leszek a magyar irodalomban, mint akkor voltam. Akkor jelent meg a Sorstalanság, akkor indult kortársaim generációja: a Péterek (Nádas, Esterházy, Hajnóczy), Bereményi, Temesi, Spíró. Minden napra jutott egy remekmű. A HÉV megállói cezúrák voltak egy végtelennek tetsző regényfolyamban. Ha kezembe veszem a Fancsikó és Pinta vagy a Svéd király kötetét, megcsap a Szilasmenti Tsz. kaporföldjeinek az illata. Hazafelé többnyire az egyetemi busszal jöttem. Azon nem lehetett olyan jól olvasni, inkább szundikáltam. A XVI. kerület számomra egyirányú maradt.
XVII. Bartók Béla, Erdős Renée, Gózon Gyula és Berki Lili
A Kajári-féle vendéglő törzsvendégeit a sakkasztalok körül lehetett megtalálni. Játszottak vagy kibiceltek. Aki azonban távolabbra is nézett, más érdekes vendégeket is észrevehetett. A kristálytiszta tekintetű komponista már vagy tíz éve elköltözött Rákoshegyről. Akkoriban feleségével és kisfiával szerényen, barátaik támogatásából éltek. Talán azt a sugallatot keresve látogatott vissza olykor, amelynek segítségével remekművek sorát alkotta itt. A viharos múltú írónő néhány éve vette meg a Kállay-villát, itt élt botrányosan ifjú férjével. A kedélyes házaspár a hátsó asztalnál ismerős lehetett azoknak, akik eljártak a Mozgószínház előadásaira. Barátaik tanácsára házat készültek venni errefelé, és éppen az ügynök érkezését várták. Idilli kép, idilli év. 1933.
XVIII. Látogatás
Végigsétálok az Est utcán. Ugyanolyan, mint harmadszázaddal ezelőtt. Ugyanazok a takaros házak, ugyanolyan gondozott kertecskék. Talán csak autóból lett több. Kiérek a térre. Jé, az ABC-ből SPAR lett! Jobbra fordulok. Ugyanaz a lakótelep. Ugyanazok a bútorok a balkonokon, talán még a vakolat foltjai is ugyanott vannak. Megtalálom a lépcsőházat. Ugyanaz a kapu, ugyanaz a festék. Nem tudom elolvasni a kapucsengőt. Maximálisra nagyítom a képet, de csak azt látom: ©2018 Google. Kikapcsolom a számítógépet, behunyom a szemem. Felcsöngetek. Ugyanő nyit ajtót. Semmit sem változott. Az előszobatükör is ugyanott van. De ki ez az öregember? A bácsikád? Elnézően tárja szét a kezét.
XIX. Az Áldás utcai iskola építészei
Az 1956/57-es tanév viharos volt akkori iskolám életében is. Barátaim tűntek tova, tanárok és tantárgyak változtak oda-vissza. A legmaradandóbb emlékeim az iskola épületéről maradtak. Varázslatos mesekastély volt még kívül-belül kicsit megviselt állapotában is. Formái meglepően emlékeztettek az Állatkert egyes épületeire, valamint nagypapám könyvei közül némelyiknek a rajzaira. Amikor ezt elmondtam neki, lelkesen mesélt nekem Kós Károlyról és Zrumeczky Dezsőről, akik néhány évvel előtte végeztek a Műegyetemen. Akkor láttam először képeket a Wekerle-telepről. Ha az iskola mesekastély volt, akkor a Wekerle-telep meseváros. Kamaszkori csavargásaim során sokszor jártam arra magamba szívni különleges hangulatát. Később pedig külföldi vendégeimmel soha nem mulasztottam el meglátogatni.
XX. Egy dunaparti csónakházban
Sohasem voltam a sportok művelője általában és a vízisportoké különösen. Hogy mégis többször előfordultam a Vízisport utcában, az gitáros zenésztársamnak köszönhető. Ő ugyanis kedvteléseit összekapcsolva, az evezősversenyek szüneteiben zeneprodukcióval kívánta szórakoztatni a közönséget; ebben voltam segítségére. Még csak azt sem mondhattam – Mark Twaint idézve –, hogy amíg ő a csónakban evezett, én zongorán kísértem, mert a klarinét erre nem igazán alkalmas hangszer. A part mentén sétálgatva a csónaklakk illata gyerekkori emlékeimet idézte fel. Szüleimmel sok éven keresztül a nyarak nagy részét a Római-parton töltöttük. Akkor a hangszórókból Kazal László dalait hallgattam. Nem gondoltam, hogy egyszer én is csónakházi zenész leszek.
XXI. Weiss Manfréd öröksége
Tízéves koromban kaptam karácsonyi ajándékul egy "Kis kémikus" készletet. Attól kezdve egy perc kétségem nem volt: vegyész leszek. Gimnazista koromban minden nyáron egy hónapot a Csepel Vas- és Fémművek Anyagvizsgáló Laboratóriumában töltöttem gyakorlaton. Remek mesterek kezébe kerültem, megtanultam a fémanalitika minden csínját-bínját. Mire az egyetemre kerültem, nagyobb gyakorlati rutinom volt, mint a vegyipari technikumban érettségizett kollégáimnak. Az ebédszünetekben bebarangoltam a kisvárosnyi gyártelep izgalmas zegzugait, és persze meglátogathattam anyukámat, aki a Szerszámgépgyár statisztikusa volt. Amikor sok évvel később meglátogattuk a hajdani gyártelepet, szívszorító volt látni a lepusztult, esetleg raktárként használt üzemcsarnokokat. Az Anyagvizsgáló Laboratórium kapuján hatalmas AUKCIÓ felirat fogadott. Nem licitáltunk.
XXII. Nagytétényi disznóságok
Lakótelepi lakásunk mellett "falusi" házak sorakoztak, konyhakerttel, háziállatokkal. Disznóvágás idején elindultunk, hogy keressünk a közelben egy kis házi disznótorosnak valót. Ahol egyáltalán szóba álltak velünk, elutasító válaszokat kaptunk. Órákat töltöttünk hiábavaló keresgéléssel. Alighanem a KÖJÁL vagy az adóhivatal provokátorainak néztek. Csalódottan, egy parki sétányon indultunk hazafelé. A sétány végén megláttam egy embert. A vállán keresztbe egy hosszú rudat vitt, amelyen töméntelen hurka és kolbász lógott. Ezt már nem lehetett letagadni. Vonakodva, de bevitt egy fészerbe, ahol mázsaszám állt a sok-sok finomság. Megvettük kis adagunkat. Különlegesen ízlett. Nem biztos, hogy azért, mert annyival jobb volt a boltinál, de alaposan megdolgoztunk érte.
XXIII. VÉGE
Negyvennégy éven keresztül, 1950-1994 között, Budapestnek 22 kerülete volt. Ebben nőttem fel, ez rögzült bennem. Hiába van már negyedszázada annak, hogy Soroksár XXIII. kerületként önállósult, az én fejemben az visszhangzik: XX. kerület – Pesterzsébet, Soroksár. Ahogyan a tarokk kártyák között megütközést keltene egy XXII-es, én minduntalan csodálkozva veszem tudomásul a XXIII. kerület létezését. Berlinnek 12, Pekingnek 14, Tokiónak 17, Párizsnak 20 kerülete van. Hogy ezeket megelőzzük, 22 kerület is elég lenne. De Bécsnek 23 van. Így persze érthető....
Ennek a mondatnak a kezdetekor még 23 szó hiányzott a százhoz. Ennek a bekezdésnek a végére már nem hiányzik egy sem. Itt a...