A méhkirálynő tizennegyedik udvarhölgye
A méhkirálynőnek tizenhárom udvarhölgye volt. Minden nap ketten voltak szolgálatban. Egy délelőtt és egy délután. Vasárnap csak egyre tartott igényt. A délutánira. Olyankor szeretett reggel sokáig aludni, és amikor felébredt, akkor sem engedett be magához senkit. Kíváncsi is volt az egész udvar, hogy mivel foglalatoskodik ilyenkor, de senkinek nem árulta el. Leselkedtek, találgattak, de senki nem tudott nyomra bukkanni.
– Biztosan ül a tükör előtt, és gyönyörködik magában – gondolta az első udvarhölgy, aki nagyon hiú volt.
– Szerintem a kereveten hever, és csokoládét majszol – vélte a második udvarhölgy, aki végtelenül falánk volt.
– Miért csinálna bármit is? – kérdezte a harmadik udvarhölgy. Róla mindenki tudta, hogy borzasztó lusta. – Fekszik az ágyban és bámulja a plafont.
A negyedik udvarhölgy gondolatai mindig a fiúk körül jártak. Szerinte vasárnap délelőtt a lovagjait fogadja titokban a királynő.
A komoly, szemüveges ötödik udvarhölgy meg volt győződve, hogy a királynő a könyvtár legvastagabb köteteit olvasgatja ilyenkor.
A bolondos hatodik udvarhölgy megpróbálta elképzelni, hogy a méhkirálynő békaembernek öltözik, és elmerül a fürdőkádban, de sehogy sem sikerült neki.
– Lehet, hogy zongorázni tanul, de olyan rosszul megy neki, hogy csak titokban mer gyakorolni – tippelte a hetedik udvarhölgy. Ő még titokban sem merte megpróbálni.
– Pezsgőt bont, és szépen elszopogatja. Mi másra való a vasárnap délelőtt? – Ezt a nyolcadik udvarhölgy mondta, aki köztudomásúlag nem vetette meg az italt.
– A vasárnap délelőtt? Az csakis imádkozásra való – suttogta lesütött szemmel a hitbuzgó kilencedik udvarhölgy.
A hosszú, szőke hajára büszke tizedik udvarhölgy biztos volt benne, hogy a királynő olyankor titokban a haját festi, különben hogyan lenne szőkébb a haja, mint az övé.
A jósokkal és varázslókkal barátkozó tizenegyedik udvarhölgy úgy gondolta, hogy a királynő ilyenkor régen eltemetett őseivel társalkodik.
A tizenkettedik udvarhölgy, aki a különleges sportok szerelmese volt, arra tippelt, hogy a királynő a falra mászást gyakorolja ilyenkor, és irigykedve képzelte el, hogy gazdája talán már a plafonon is tud sétálni (ami persze egy méh esetében nem is olyan nagy csoda).
A tizenharmadik udvarhölgy tudhatta volna a legtöbbet, hiszen ő találkozott először a királynővel a titokzatos vasárnap délelőttök után, de őt annyira nem is érdekelte a kérdés, hogy még találgatni sem akart.
Telt múlt az idő. Egyik-másik udvarhölgy olykor lemondott a szolgálatról. Férjhez mentek, elköltöztek, más foglalkozást választottak vagy elfáradtak és nyugdíjba mentek. Rengeteg új jelentkező volt ilyenkor. Sok-sok méhkisasszony vágyott arra, hogy a méhkirálynő udvarhölgye lehessen. A királynő ilyenkor elbeszélgetett a jelentkezőkkel, és igyekezett olyat választani, aki a legjobban pótolta a régi udvarhölgyet. Megtehette, hiszen mindig volt a jelentkezők közül hiú, falánk, lusta, vagy éppen komoly, zenerajongó vagy vallásos.
Egy ilyen alkalommal a jelentkezők között feltűnt a királynőnek egy élénk, göndör hajú méhkisasszony. Behívta magához beszélgetni.
– Hogy hívnak?
– Elevinnek.
– Érdekes név.
– Igen, nekünk ilyen érdekes nevünk van.
– Nektek? Neked és még kinek.
– Nekem és a testvéremnek.
– Testvéred is van? És őt hogy hívják?
– Ovilérnek.
– Nahát! Ez tényleg érdekes. És ő nem akar udvarhölgy lenni?
– Nem hiszem. Ő ugyanis fiú.
– Na igen – mondta egy kicsit zavartan a királynő. – Persze attól még...
Azért inkább más témára váltott.
– És te mit tudsz?
– Hááát... – bizonytalanodott el Elevin. – Mit kéne tudnom?
– Akármit – bíztatta a királynő. – Énekelni, táncolni, cigánykereket hányni.
– Mindegyikből tudok egy kicsit – gondolkodott el Elevin. Aztán felderült az arca. – De van, amit nagyon tudok!
– Na mit?
– Csípni.
A méhkirálynő rosszallóan csóválta a fejét.
– Butaságot beszélsz, kislányom!
Elevin nem hagyta annyiban.
– Én nem szoktam butaságokat beszélni. Most is csak az igazat mondtam.
A királynő tanító nénisre váltott.
– Elsősorban csak az emberek mondják azt, hogy a rovarfélék csípnek. A méhek, darazsak a fullánkjukkal szúrnak, a hangyák, pókok az állkapcsukkal harapnak. Másodsorban, ha te megszúrnál valakit, akkor a fullánkod kiszakadna, és azt nem élnéd túl. Szóval, butaságot mondtál.
Most Elevin csóválta a fejét.
– Már pedig én igenis hogy tudok csípni.
És hogy ne hagyjon kétséget, nem csak mondta, hanem csinálta is. Jobb első és középső lábát felemelte és belecsippentett a királynő fenséges fenekébe.
– Jujj! –- kiáltott fel e királynő. – Ezt aztán nem hittem volna.
Egy pillanatig gondolkodott, hogy ez nem volt-e felségsértés, amit szigorúan meg kellene büntetni, de Elevin mosolygó arcára nézve elhessegette ezt a gondolatot.
– Elismerem, igazad van. És mire használod ezt a tudományodat?
Elevin egy kicsit szégyenlősen válaszolt
– Tudom, hogy nem szép dolog, de az embereket és az állatokat szoktam egy kicsit bosszantani vele.
A királynő összevonta a szemöldökét.
– Hát ez tényleg nem szép dolog. És ha tudod is, akkor miért csinálod?
Elevin nem tudta visszafojtani a mosolygását.
– Mert olyan vicces, amikor össze-vissza kapkodnak. Igazából pedig nem is fáj nekik nagyon, inkább csak megcsiklandozom őket.
A méhkirálynő is úgy gondolta, hogy akkor ez nem is olyan nagy bűn. Ő sem érezte már Elevin előbbi csípését. Viszont belegondolva ő is úgy találta, hogy egy kicsit vicces lehet az össze-vissza kapkodó emberek látványa. Meg is kérte Elevint, hogy menjen le az ablaka alá, és egy kicsit csipkedjen. De semmiképpen ne fájjon senkinek! Ő meg az ablakból nézte.
Tényleg vicces volt. Volt, aki akkorát csapott a saját fejére, vagy fenekére, hogy az sokkal jobban fájhatott neki, mint a csípés. Őket egy kicsit sajnálták is. A királynő a telefonjával levideózta, amit az ablakból látott, és utána Elevinnel együtt végignézték, és jókat nevetgéltek rajta.
– Tudsz más ilyen vicces dolgokat, amelyek még ennyire sem bántanak senkit? Kérdezte Elevint a királynő.
– Tudok még egyet-kettőt, és ha kell, azt hiszem, ki is tudok még találni – válaszolta önérzetesen Elevin.
Így adódott, hogy Elevin a méhkirálynő udvarhölgye lett. És nem a tizenhárom udvarhölgy valamelyikének a helyére került, hanem ő lett a tizennegyedik. A vasárnap délelőtti. Neki kellett kitalálni olyan mulatságot a királynőnek, amin legalább olyan jól tudnak nevetni, mint a csipkedésen. Neki biztosan azt is elmondta a királynő, hogy mivel töltötte a vasárnap délelőttöket, mielőtt ő odakerült volna. De biztos vagyok benne, hogy Elevin nem árulja el senkinek sem. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg őt!
A méhkirálynőnek tizenhárom udvarhölgye volt. Minden nap ketten voltak szolgálatban. Egy délelőtt és egy délután. Vasárnap csak egyre tartott igényt. A délutánira. Olyankor szeretett reggel sokáig aludni, és amikor felébredt, akkor sem engedett be magához senkit. Kíváncsi is volt az egész udvar, hogy mivel foglalatoskodik ilyenkor, de senkinek nem árulta el. Leselkedtek, találgattak, de senki nem tudott nyomra bukkanni.
– Biztosan ül a tükör előtt, és gyönyörködik magában – gondolta az első udvarhölgy, aki nagyon hiú volt.
– Szerintem a kereveten hever, és csokoládét majszol – vélte a második udvarhölgy, aki végtelenül falánk volt.
– Miért csinálna bármit is? – kérdezte a harmadik udvarhölgy. Róla mindenki tudta, hogy borzasztó lusta. – Fekszik az ágyban és bámulja a plafont.
A negyedik udvarhölgy gondolatai mindig a fiúk körül jártak. Szerinte vasárnap délelőtt a lovagjait fogadja titokban a királynő.
A komoly, szemüveges ötödik udvarhölgy meg volt győződve, hogy a királynő a könyvtár legvastagabb köteteit olvasgatja ilyenkor.
A bolondos hatodik udvarhölgy megpróbálta elképzelni, hogy a méhkirálynő békaembernek öltözik, és elmerül a fürdőkádban, de sehogy sem sikerült neki.
– Lehet, hogy zongorázni tanul, de olyan rosszul megy neki, hogy csak titokban mer gyakorolni – tippelte a hetedik udvarhölgy. Ő még titokban sem merte megpróbálni.
– Pezsgőt bont, és szépen elszopogatja. Mi másra való a vasárnap délelőtt? – Ezt a nyolcadik udvarhölgy mondta, aki köztudomásúlag nem vetette meg az italt.
– A vasárnap délelőtt? Az csakis imádkozásra való – suttogta lesütött szemmel a hitbuzgó kilencedik udvarhölgy.
A hosszú, szőke hajára büszke tizedik udvarhölgy biztos volt benne, hogy a királynő olyankor titokban a haját festi, különben hogyan lenne szőkébb a haja, mint az övé.
A jósokkal és varázslókkal barátkozó tizenegyedik udvarhölgy úgy gondolta, hogy a királynő ilyenkor régen eltemetett őseivel társalkodik.
A tizenkettedik udvarhölgy, aki a különleges sportok szerelmese volt, arra tippelt, hogy a királynő a falra mászást gyakorolja ilyenkor, és irigykedve képzelte el, hogy gazdája talán már a plafonon is tud sétálni (ami persze egy méh esetében nem is olyan nagy csoda).
A tizenharmadik udvarhölgy tudhatta volna a legtöbbet, hiszen ő találkozott először a királynővel a titokzatos vasárnap délelőttök után, de őt annyira nem is érdekelte a kérdés, hogy még találgatni sem akart.
Telt múlt az idő. Egyik-másik udvarhölgy olykor lemondott a szolgálatról. Férjhez mentek, elköltöztek, más foglalkozást választottak vagy elfáradtak és nyugdíjba mentek. Rengeteg új jelentkező volt ilyenkor. Sok-sok méhkisasszony vágyott arra, hogy a méhkirálynő udvarhölgye lehessen. A királynő ilyenkor elbeszélgetett a jelentkezőkkel, és igyekezett olyat választani, aki a legjobban pótolta a régi udvarhölgyet. Megtehette, hiszen mindig volt a jelentkezők közül hiú, falánk, lusta, vagy éppen komoly, zenerajongó vagy vallásos.
Egy ilyen alkalommal a jelentkezők között feltűnt a királynőnek egy élénk, göndör hajú méhkisasszony. Behívta magához beszélgetni.
– Hogy hívnak?
– Elevinnek.
– Érdekes név.
– Igen, nekünk ilyen érdekes nevünk van.
– Nektek? Neked és még kinek.
– Nekem és a testvéremnek.
– Testvéred is van? És őt hogy hívják?
– Ovilérnek.
– Nahát! Ez tényleg érdekes. És ő nem akar udvarhölgy lenni?
– Nem hiszem. Ő ugyanis fiú.
– Na igen – mondta egy kicsit zavartan a királynő. – Persze attól még...
Azért inkább más témára váltott.
– És te mit tudsz?
– Hááát... – bizonytalanodott el Elevin. – Mit kéne tudnom?
– Akármit – bíztatta a királynő. – Énekelni, táncolni, cigánykereket hányni.
– Mindegyikből tudok egy kicsit – gondolkodott el Elevin. Aztán felderült az arca. – De van, amit nagyon tudok!
– Na mit?
– Csípni.
A méhkirálynő rosszallóan csóválta a fejét.
– Butaságot beszélsz, kislányom!
Elevin nem hagyta annyiban.
– Én nem szoktam butaságokat beszélni. Most is csak az igazat mondtam.
A királynő tanító nénisre váltott.
– Elsősorban csak az emberek mondják azt, hogy a rovarfélék csípnek. A méhek, darazsak a fullánkjukkal szúrnak, a hangyák, pókok az állkapcsukkal harapnak. Másodsorban, ha te megszúrnál valakit, akkor a fullánkod kiszakadna, és azt nem élnéd túl. Szóval, butaságot mondtál.
Most Elevin csóválta a fejét.
– Már pedig én igenis hogy tudok csípni.
És hogy ne hagyjon kétséget, nem csak mondta, hanem csinálta is. Jobb első és középső lábát felemelte és belecsippentett a királynő fenséges fenekébe.
– Jujj! –- kiáltott fel e királynő. – Ezt aztán nem hittem volna.
Egy pillanatig gondolkodott, hogy ez nem volt-e felségsértés, amit szigorúan meg kellene büntetni, de Elevin mosolygó arcára nézve elhessegette ezt a gondolatot.
– Elismerem, igazad van. És mire használod ezt a tudományodat?
Elevin egy kicsit szégyenlősen válaszolt
– Tudom, hogy nem szép dolog, de az embereket és az állatokat szoktam egy kicsit bosszantani vele.
A királynő összevonta a szemöldökét.
– Hát ez tényleg nem szép dolog. És ha tudod is, akkor miért csinálod?
Elevin nem tudta visszafojtani a mosolygását.
– Mert olyan vicces, amikor össze-vissza kapkodnak. Igazából pedig nem is fáj nekik nagyon, inkább csak megcsiklandozom őket.
A méhkirálynő is úgy gondolta, hogy akkor ez nem is olyan nagy bűn. Ő sem érezte már Elevin előbbi csípését. Viszont belegondolva ő is úgy találta, hogy egy kicsit vicces lehet az össze-vissza kapkodó emberek látványa. Meg is kérte Elevint, hogy menjen le az ablaka alá, és egy kicsit csipkedjen. De semmiképpen ne fájjon senkinek! Ő meg az ablakból nézte.
Tényleg vicces volt. Volt, aki akkorát csapott a saját fejére, vagy fenekére, hogy az sokkal jobban fájhatott neki, mint a csípés. Őket egy kicsit sajnálták is. A királynő a telefonjával levideózta, amit az ablakból látott, és utána Elevinnel együtt végignézték, és jókat nevetgéltek rajta.
– Tudsz más ilyen vicces dolgokat, amelyek még ennyire sem bántanak senkit? Kérdezte Elevint a királynő.
– Tudok még egyet-kettőt, és ha kell, azt hiszem, ki is tudok még találni – válaszolta önérzetesen Elevin.
Így adódott, hogy Elevin a méhkirálynő udvarhölgye lett. És nem a tizenhárom udvarhölgy valamelyikének a helyére került, hanem ő lett a tizennegyedik. A vasárnap délelőtti. Neki kellett kitalálni olyan mulatságot a királynőnek, amin legalább olyan jól tudnak nevetni, mint a csipkedésen. Neki biztosan azt is elmondta a királynő, hogy mivel töltötte a vasárnap délelőttöket, mielőtt ő odakerült volna. De biztos vagyok benne, hogy Elevin nem árulja el senkinek sem. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg őt!