A párt dzsoli dzsókere
– Ne tolakodjanak, kérem, mindenkire sor kerül! – próbálta nyugtatni a türelmetlen várakozókat a vállalati üdülő portáján szolgálatot teljesítő adminisztrátornő.
Turnusváltás volt. A délelőtti vonat negyed órája érkezett. Vagy 15-20 család egyszerre szerette volna megkapni a szobakulcsot, a strandbelépőt és minden mást, ami a nyaraláshoz dukált.
– Készítsék ki a beutalót és a személyi igazolványokat, legalább azzal ne tartsák fel a többieket! – igyekezett legalább a felelősség egy részét áthárítani az adminisztrátornő.
– A nevét legyen szíves! – fordult a soron következő férfihoz.
Termetes, kopaszodó, szőkés hajú férfi adta át éppen az iratait. Felesége és lánya mögötte várakoztak.
– Kosics Tibor – mutatkozott be a férfi, majd magyarázóan hozzátette: – Nem Kocsis, Kosics. Cs-vel, nem té-essel vagy cé-hával.
Az adminisztrátornő hosszasan keresgélt egy nagyalakú, vonalas, berubrikázott füzetben.
– Igen, megvan. Kocsis Tibor, Tiborné és Ilona. A 27-es szoba lesz a maguké. Az egyik legszebb szobánk – nézett fel egy kicsit meglepve az adminisztrátornő a férfira. – Már állítom is ki a strandbelépőket.
A férfi kicsit erélyesebben ismételte meg a korábbi magyarázatát.
– Mondom, hogy nem Kocsis, hanem Kosics. Legyen szíves azt írni a belépőkre is!
Az adminisztrátornő nem hagyta kihozni magát a sodrából.
– Tibor, Tiborné és Ilona? – kérdezte.
– Igen – szögezte le a férfi. – És mind a három Kosics.
– Az üdülési naplófüzetben Kocsis Tibor, Tiborné és Ilona szerepel – bökött az adminisztrátornő diadalmasan a füzetre.
– De hát ott a beutalónk, a személyi igazolványunk, láthatja, hogy mindenütt Kosics van.
A férfi egyre inkább kezdett kijönni a béketűrésből. Az adminisztrátornő viszont egyre magabiztosabb lett.
– Én csak a füzetbe írt név alapján adhatom ki a kulcsot és a belépőket.
– Akkor előbb javítsa ki a füzetben a hibás nevet, és utána tegye a dolgát!
A férfi most már ugyancsak ingerült volt, a felesége próbálta csitítani, a lányuk unottan nézelődött, mint aki már jó néhányszor átélt hasonló jeleneteket.
– Az üdülési naplóban csakis az igazgató elvtárs módosíthatja az adatokat. Ha maga ragaszkodik hozzá, hogy maguk nem Kocsis Tibor, Tiborné és Ilona, akkor sajnos nem adhatok oda maguknak semmit.
A várakozók egy része a férfi, a másik része az adminisztrátornő pártján állt, de abban mind egyetértettek, hogy most már nagyon gyorsan abba kellene hagyniuk ezt a cirkuszt.
A férfi hirtelen lehiggadt, és halk, kemény hangon utasította az adminisztrátornőt.
– Azonnal hívja ide az igazgató elvtársat!
– Az igazgató elvtárs most el van foglalva, nem tud az üdülővendégekkel foglalkozni.
– Mondja meg neki, hogy Kosics elvtárs, a vállalat párttitkára hívatja. És nehogy véletlenül Kocsist mondjon! – tette hozzá nem kevés gúnnyal.
Az adminisztrátornő ebben a pillanatban egy életre megtanulta, hogy nem tanácsos vitába keveredni olyannal, akinek a 27-es szobát adják ki. Azonnal védekezésbe ment át.
– A párttitkár elvtárs ne haragudjon, én csak a szabályokat tartom be. Az igazgató elvtárs pedig jelenleg házon kívül van, hosszabb időbe telne, amíg ideér. Természetesen, ha a párttitkár elvtárs úgy akarja, értesíthetjük, és megvárhatjuk.
Kosics hirtelen megérezte a tarkóján a mögötte álló tömeg szemeiből lövellő gyilkos nyilakat. Átgondolta, hogy ő most ezekkel az emberekkel fogja a következő két hetet eltölteni, és ők itt most kikapcsolódni, lazítani szeretnének. Békülékenyebb hangra váltott.
– Jól teszi az elvtársnő, hogy ragaszkodik a szabályokhoz. A fegyelem mindennek az alapja. Töltse ki az elvtársnő a papírokat az előírás szerint, aztán, majd ha az igazgató elvtárs előkerül, megbeszéljük, hogy hogyan lehetne tovább javítani az ügymenetet.
A Kosics család a mögöttük várakozó sor megkönnyebbült sóhajától kísérve vonult el a 27-es szoba irányába.
– Ez most nekünk játssza az eszét, vagy szervileg ilyen hülye? – érdeklődtem diszkréten anyukámtól.
Ő a Gépgyár tervstatisztikusa volt (akármit jelentsen is ez), és akármennyire távol tartotta is magát a pártélettől, úgy gondoltam, ismernie kell egy ilyen potentátot. Nem is tévedtem.
– Nem olyan vészes a pasas – mosolygott anyukám. – Csak az adminisztrátorokat tartja élősködő léhűtőnek Ez a nő nyilván a legrosszabbat hozta ki belőle.
– Miért ő mit csinál? – szólt bele apukám. – Van a vállalatnál nála nagyobb léhűtő?
– Ő melós volt, és a lelkében az is maradt – kelt Kosics védelmére az anyukám. – A gépgyári szakik szerint csak magával tolt ki, amikor ott hagyta az esztergapadot, mert ott csodákra volt képes. Most meg felőrli magát, amikor a karrierista senkiházik között komolyan azt gondolja, hogy ő tényleg a munkások érdekeit tudja képviselni. Becsületére legyen mondva, legalább megpróbálja.
– Akkor is csak léhűtő – ragaszkodott téziséhez apukám. – Lehet, hogy neked ízlik a lé, de ő csak hűti. Párttitkárok, vezérigazgatók, egykutya.
Apukámnak elég sarkos véleménye volt a hasznos és haszontalan tevékenységekről. Eredménytelenül próbáltam meggyőzni arról is, hogy a karmester nem teljesen feleslegesen handabandázik a zenekar előtt.
– Ott van mindegyikük előtt a kotta – érvelt, – tudják azok a zenészek a dolgukat anélkül a pojáca nélkül is. Nálunk, Újvidéken, volt egy katonazenekar, azoknak kottájuk sem volt, mégis olyan tökéletesen szóltak együtt, mint senki más. Volt a zenekarnak egy vezetője, a Dragan Zilics, de ő szólótrombitás is volt. Úgy rendben volt, ő értett is valamihez.
Anyukámtól azt is megtudtuk, hogy Kosics néha eljön hozzá szemináriumra. Mármint, hogy az anyukám tart neki szemináriumot arról, hogy mégis mire valók azok a végeláthatatlan számoszlopok a statisztikai jelentésekben.
– A vezető elvtársak ezekre mutogatnak, amikor valami nyilvánvalóan ésszerűtlen intézkedést akarnak megindokolni – panaszkodott anyukámnak. – Aztán másnap ugyanerre mutogatnak, amikor az ellenkezőjére változtatják az elképzelésüket. Ha értenék valamit hozzá, talán jobban meg tudnám győzni őket a magam igazáról. Schubikám, maga nagy szolgálatot tesz a dolgozó embereknek, ha rám szenteli ezt a pár órát!
Családunk minden tagja Schubi volt az iskolában, a munkahelyen és a baráti körben. Ha együtt voltunk, néha nem is tudtuk, melyikünkhöz szólnak.
Szóval, anyukámat, holott ő is amolyan adminisztrátorféle volt, Kosics szinte emberszámba vette. Azt is elmondta neki, hogy bár ő sose fogja szégyellni, hogy gyári melós volt, ha lánya körül ilyen prolifélék fognak kujtorogni, azokat kegyetlenül el fogja zavarni.
– Azt szeretném, ha a lányomból igazi művelt nő lenne. Ehhez pedig olyan párja legyen, aki ezt a szellemet a családjából hozza magával.
Ahogy elnéztem Ilikét, az apjának egyelőre nem kellett attól tartania, hogy bárki is kujtorogjon körülötte. Gimnazista kamaszként nehéz volt olyan hozzám hasonló korú nőnemű lényt találnom, aki ne keltette volna fel érdeklődésemet, de Ilike ilyen volt. Pálcikavékony, sápatag lányka, aki láthatólag végtelenül unta saját magát és az egész világot. Amikor a sorban állva bizonytalanul felém mosolygott, igyekeztem feltűnően nem tudomásul venni.
A szüleimmel és húgommal töltött két hetes nyaralás nálunk olyan hagyomány volt, amit még nagyon sokáig nem tudtam, és nem is akartam megtörni. Számomra a legfontosabb az volt, hogy találjak egy olyan magányos és hangulatos zugot – kerti pavilont, elhagyott fészert –, ahová könyveimmel be tudom fészkelni magam, és zavartalanul át tudom magam adni a költött valóságoknak. A tényleges valósággal ráértem foglalkozni egy másik két hétben, a gimnáziumi táborban. Ez így volt kerek.
Valamennyire összebarátkoztam Gyuszival, a gondnok velem egyidős fiával, aki sok fontos gyakorlati tudnivalóval látott el. Például bejárást kaptam egy használaton kívüli melléképületbe, amelynek saját terasza és mosdója is volt – maga a földi paradicsom! Azt is megtudhattam, hogy honnan lehet a lebukás veszélye nélkül belesni a strand női öltözőjébe. Időnként pedig pingpongoztunk. Én az akkoriban divatba jött tollszárfogással kísérleteztem, amivel egy kicsit jobban – de még mindig elég gyengén – tudtam leütni, mint a hagyományossal. Gyuszi erőssége a visszapörgetős védőjáték volt, így aztán egy-egy labdamenet szinte a sötétedésig tartott.
Hogyan, hogy nem, pingpongcsatáink alatt Ilike mindig ott lézengett a közelben, és tisztes távolból, unott arccal bámulta a játékunkat. Érzelmem – pontosabban, annak hiánya – mit sem változott az eltelt napok alatt, de érdekes módon Ilike jelenléte néha váratlan produkciókra sarkallt. Például rájöttem, hogy Gyuszi lassú visszapörgetései alatt egész jól át tudom venni az ütőt az egyik kezemből a másikba, és így mind a két oldalról tenyeressel tudok leütni. Odasandítva az volt az érzésem, mintha Ilike unott arckifejezése kicsit enyhült volna. Nocsak!
Anyukám mesélte, hogy Kosics sajnálkozott, hogy én mindig úgy elvonulok a többiektől, pedig nem bánta volna, ha néha beszélgetek Ilikével. Hát én már egy ilyen elvonulós fajta vagyok, bólogatott anyukám. Azt azonban nem tudta elkerülni, hogy Kosicsék meghívjanak minket a nyaralás utánra új családi házukba, egy munka utáni kávéra.
A gimnáziumi évek nyarainak számomra a nyaralásoknál is élvezetesebb része volt az a hónap, amit a gyár anyagvizsgáló laboratóriumában töltöttem laboráns gyakornokként. Vegyész szerettem volna lenni gyerekkorom óta, és nagy csalódás volt számomra, hogy nem vettek fel sem a Petrik Lajos, sem a Than Károly technikumba. Ennek fő oka alighanem az volt, hogy nem voltam úttörő. 1956 után az újjáalakult Úttörőszövetségbe önkéntes alapon lehetett visszalépni, és úgy látszik, én akkor is jobban szerettem előre lépni, mint vissza. Életem egyik legnagyobb szerencséje volt, hogy így kerültem abba a gimnáziumba, amelyik biztosan a legjobb választás volt számomra. A vegyészeti gyakorlatot pedig nyaranta az anyagvizsgáló laboratóriumban szereztem meg. Amint aztán az egyetemen kiderült, ez messze felülmúlta a technikumban megtanulható ismereteket.
A Gépgyár és a laboratórium néhány percnyi sétára volt egymástól, így a megbeszélt délután munka után együtt mentünk át Kosicsékhoz. A házuk a gyárteleptől néhány utcányira volt. Egyszerű, tiszta, a legkevésbé sem hivalkodó ház volt, rendezett, de nem agyondíszített kertecskével. A lakást is ugyanígy a rend, a tisztaság és a praktikum uralta. Meglepetést szereztek a képek a falon. Egyáltalán nem az abban a korban megszokott közhelyes nyomatok voltak, hanem érdekes, olykor kifejezetten merész eredeti festmények. Érdeklődésemet látva Kosics szabadkozni kezdett.
– Bevallom, egyáltalán nem értek a képekhez. Nem is mindegyik tetszik nekem. De mindegyiket becsületes munkásemberekből lett művészek festették. Én meg úgy gondolom, hogy ha nekem egy kicsit több pénz jut, mint amire feltétlenül szükségünk van, akkor segítenünk kell azokat, akik nehezebben keresik meg a kenyerüket. Pedig biztosan megszolgálják. Legalábbis, akik értenek hozzá, azt mondják.
Még meglepőbb tartozéka volt a lakásnak egy pianínó. Érdeklődésemre, hogy melyikük játszik rajta, Kosicsné válaszolt.
– Egyelőre még egyikünk sem. Új még a házunk, sorjában kell haladni. Idén rendbe hozzuk a kertet, kifestjük a kerítést, jövőre majd zongorázni tanulunk.
Anyukámmal egymásra néztünk, és alig bírtuk ki, hogy ne törjön ki belőlünk a hangos röhögés. De a szállóige azóta is fennmaradt a családunkban.
A kávé és a beszélgetés többi része olyannyira feledhető volt, hogy el is feledtem. Ilike egész idő alatt, azt hiszem, meg se szólalt. Valószínűleg Kosicsék is belátták, hogy ebből nem lesz parti, és nem erőltették a további találkozásokat. Amikor egy idő múlva kérdeztem anyukámat, hogy tud-e valamit Kosicsékról, elmondta, hogy Kosics már nincs a vállalatnál. Kiemelték, és a minisztériumba került. Egy karrierista senkiházi került a helyére, aki biztosan nem hozta zavarba a vezetőséget a statisztikákra vonatkozó kérdéseivel.
*
Egyetemista koromban igazolt sakkversenyző lettem. A Ganz Villany klubhelyisége lakásunktól két sarokra volt, nem volt megerőltető az odajutás. A csapatba sem volt különösebben nehéz bekerülni. A klub intézője a közeli parkba járt le snellezni. Kétforintos alapon kontrával. Aki kétszer-háromszor megverte, azt meghívta a csapatba. Elég közepes játékos volt, sokan voltunk a klubban. A legtöbben azért a gyár munkásai közül kerültek ki. Volt közöttük alkoholista, hamiskártyás, házasságszédelgő, de a klubban csak a tábla melletti teljesítmény számított. Volt, aki káprázatosan játszott, csak a játszmalap vezetése jelentett számára gondot, mert gyakorlatilag írástudatlan volt. Az első csapatunk az NB1/B-ben szerepelt. Egy profi mester játszott benne, és a legerősebb amatőrök kerülhettek oda. A többi csapat a különféle területi és kerületi bajnokságokban vett részt. Én általában a harmadik csapatban kaptam helyet. Helyi kiscsapatokkal vagy a nagy országos klubok sokadik csapatával kerültünk össze.
Egy alkalommal helyi rangadót játszottunk: a klubhelyiség épületének szomszédjában álló Kohó- és Gépipari Minisztérium csapatával kerültünk össze. A negyedik táblához lépve megpillantottam ellenfelemet. Kosics Tibor volt. Ő is azonnal megismert és mosolyogva állt fel a kézfogáshoz. Bemutatkoznunk nem is kellett. Beszélgetésre nem volt idő, mert a versenybíró már indította is a sakkórákat.
Világossal játszottam, és szokásom szerint igen agresszív megnyitást választottam. Ő ezzel szemben beton erősségű védekező állást épített ki, és hamar nyilvánvaló lett, hogy igen nagy kockázatokat kellene vállalnom bármilyen kezdeményezésért. A harmincadik lépés körül döntetlent ajánlott. Szokás szerint meg kellett kérdeznem az intézőnket, hogy elfogadhatom-e, és ő a táblára nézve a szokásos választ adta:
– Fél pont is pont.
Újból kezet fogtunk Kosiccsal, de most volt időnk egy kis beszélgetésre is.
Örömmel hallotta, hogy hamarosan mérnök leszek.
– Mérnökökre van a legnagyobb szüksége most a társadalmunknak. A műszaki fejlődés színvonala a kulcs ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy versenyképesek vagyunk a kapitalista rendszer országaival.
Tetszett, hogy versenyről, és nem a szocializmus eleve elrendelt magasabbrendűségéről beszélt. Bizonyára bízott a győzelemben, de ahogy a táblánál megismertem, egy kiegyensúlyozott döntetlentől sem riadt volna vissza.
Megtudtam, hogy Ilike másodéves orvostanhallgató. Az első évet évfolyamelsőként végezte, és Népköztársasági Ösztöndíjjal folytathatja tanulmányait. Sokat segít neki egy évfolyamtársa és barátja – Kosics furcsa szóhasználatában kampija –, aki egy sokadik generációs orvos család gyermeke.
– Igazi, patinás polgári család – kacsintott rám Kosics.
Olyan elragadtatás volt a szemében, hogy szinte féltékeny lettem arra a felfuvalkodott pesti úrifiúra. Az eltelt évek alatt Ilike is sokat változhatott az előnyére. Na, de most már mindegy.
Megkérdeztem, hogy a sakk iránti érdeklődése régi keletű-e. Tudtam, hogy a munkásmozgalomban nagy hagyománya van a sakknak. Köztudott volt, hogy Kádár János is megkülönböztetett figyelemmel kísérte a magyar sakksportot.
– Nem, régebben nem volt időm ilyesmivel foglalkozni – válaszolta. – A mostani főnököm, egy nagyon ambiciózus fiatal káder, egyébként mérnök, erős játékos. Példáit, hasonlatait gyakran választja a sakkjátékból. Úgy éreztem, hogy közelebb kerülhetek a gondolkodásához, ha egy kicsit jobban megismerkedem a sakkal.
– Ez elég alaposan sikerült – bókoltam neki.
– Fogjuk rá! – mosolyodott el. – Egy felszínes társasági szinten könnyű blöffölni bármiről. Ha azonban közelebb akarsz kerülni egy célszemélyhez, akkor egy kicsit magasabb szinten kell megismerkedned a világával.
Napokig tűnődtem, hogy ez egy elszólás volt-e, ha igen, akkor vajon szándékos volt-e, és ha igen, akkor mi volt a szándék. Nyilvánvalónak látszott, hogy Kosics nem egyszerű beosztottként került minisztériumi főnöke mellé, hanem védelmi, megfigyelői, vagy ki tudja, milyen megbízást teljesít. És vajon kiét, kikét? Fogalmam nem volt a magyar állambiztonság akkori szervezeti felépítéséről (a III/III-as ügynökök és társaik szerepéről csak évtizedekkel később szereztem tudomást), de feltételezhettem, hogy valami ilyesféle szolgálat az övé. Vagy netán a KGB-nek dolgozik? Azért tapogatózik, hogy engem is be tudna-e szervezni? Aztán jobbnak láttam ezeket a kérdéseket is elhessegetni. Legyen ez a pesti orvos csemete problémája!
Hamarosan elvégeztem az egyetemet. Nem sokkal később megnősültem, és elköltöztünk Nagytéténybe. A Ganz Villannyal és a versenysakkal végérvényesen megszakadt a kapcsolatom. A Kosics család is újra visszakerült a "múltam kósza emlékei" dossziéba. Nem gondoltam, hogy valaha is előkerülnek még egyszer.
*
Senki sem mentes a megalkuvásoktól. Vagy majdnem senki. Én biztosan nem. Még utólag is nehéz meghúzni a határvonalat az ésszerű kompromisszum és a hitvány opportunizmus között. Hát még azon melegében, amikor éppen döntést kell hozni.
Amikor reményteli tanársegédként dolgoztam a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Fizika Tanszékén, úgy képzeltem, hogy a jövőm az egyetemi ranglétra grádicsai szerint alakul majd: előbb-utóbb adjunktus, majd docens, végül talán professzor lesz belőlem. Naivan azt gondoltam, hogy ehhez nem kell mást tennem, mint lelkiismeretesen tanítani és világraszóló tudományos eredményeket publikálni. Ezen voltam minden igyekezetemmel.
Egy nap azután magához hívatott az egyetem személyzetise.
– Látom, Schubert elvtárs, maga nagyon fejlődőképes.
Ez még akár bók is lehetett volna, de a személyzetis fejcsóválva folytatta.
– A fejlődése azonban nagyon egyoldalú. Csak a szakmai sikereket hajszolja, miközben az ideológiai képzettsége visszamaradt. Ezen változtatni kell, ha előbbre szeretne jutni ezen a pályán. Gondolkozzon el ezen!
Micsoda? Hogy én bármit is hajszolok? Meg hogy visszamaradt? Nehezen tudtam összerendezni a gondolataimat.
– Köszönöm. Majd gondolkozni fogok – nyögtem ki végül, és sietve távoztam.
Az első adandó alkalommal bementem professzoromhoz, és beszámoltam neki a személyzetisnél tett látogatásomról. Megértően mosolygott.
– Hát persze. Miért, mi mást gondoltál?
– Bármi mást! Miért, most mit kellene csinálnom?
– Amit mondott.
– ?? – igen bambán nézhettem, mert elnevette magát.
– Képezd magad ideológiailag.
– ??? – most már olyan bamba lehettem, hogy majdnem én is elröhögtem magam. – Olvassak Marxot?
– Akár. De leginkább iratkozz be a Foxi-Maxira.
A Foxi-Maxi a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem közkeletű neve volt. Ezt kellett elvégezni az ideológiailag fejlődni kívánó kádereknek. Sokan igen magasra vitték úgy, hogy semmi más végzettségük nem volt. Mások pedig kiegészítő tanulmányokat végeztek ott. Megértettem, hogy ezt kívánják most tőlem is. Nekem viszont a hátamon a szőr felállt még a gondolatától is. Gyerekkoromban sokáig rettegtem, hogy hittanra vagy tánciskolába kell járnom, azt megúsztam. És akkor most ez.
– Nem lehetne valami áthidaló megoldást találni? – kérdeztem professzoromat reménykedve, de magam sem hittem, hogy ilyesmi létezhet.
A professzorom – tőle szokatlan módon – egy viccel válaszolt: Az egyszeri ember kölcsönkéri a szomszédjától a kaszáját. A szomszéd így válaszol: Nézze kend! Ha odaadom kendnek a kaszát, elb.ssza az élit. Ha nem adom oda, kend megsértődik. Hát volna nekem egy áthidaló javaslatom: Menjen kend a p.csába!
Tudtam, hogy a vicc poénja nem nekem szól, de azért elmentem.
Néhány hét múlva hívott be magához a professzor.
– Láttam, mennyire feldúlt a múltkor a Foxi-Maxi gondolata.
Reménykedve néztem rá. Talán ez is a hittan és a tánciskola sorsára jut.
– Ritkán teszek ilyet, de a te kedvedért beszéltem Perényi Ferivel.
Perényi Ferencről tudni lehetett, hogy hajdan a professzorom kollégiumi szobatársa volt, és amellett, hogy nemzetközileg elismert fizikus lett, a Párt legfelső vezetésébe is bekerült.
– Megígérte, hogy gondoskodik róla, hogy egy olyan kurzusba kerülj, amelyik nem lesz annyira ellenedre. Majd írásban kapsz értesítést a teendőidről.
Ez már kevésbé volt bíztató. Nemigen tudtam elképzelni olyan Foxi-Maxi kurzust, amelyik ne lenne az ellenemre. De innen már nem volt visszaút. Akiről Perényi elvtárs gondoskodik, arról gondoskodva van. Úgy vártam az értesítést, mint annak idején, érettségi után, a katonai behívót.
És amint azt, ezt is megkaptam. "A természettudományok filozófiai problémái" volt a kurzus címe, és két félévben, heti egy alkalommal voltak a foglalkozások. A címet valóban akár vonzónak is mondhattam. Akkoriban tényleg érdekeltek ezek a kérdések, és baráti körömben magunk is szerveztünk ilyen témájú "önképzőköri összejöveteleket". Az előadók neve sem volt ismeretlen számomra. Mindkettőjüknek több írását, sőt, egy-egy könyvét is olvastam. Az egyiket rokonszenvesen ravasznak is tartottam, mert a "polgári elméletek bírálata" ürügyén részletesen ismertette az akkoriban a három T első (tiltott) kategóriájába sorolható nyugati filozófiai gondolatokat, majd egy langyos marxista kritikával az olvasóra bízta a konklúziót.
Végül is kifejezetten pozitív várakozással mentem el az első foglalkozásra. Ott újabb meglepetések vártak. Az egyik az volt, hogy két résztvevő kivételével a csoport tagjai ismert, kiemelkedő kutatók voltak, többjüket jól ismertem és tiszteltem a szűkebb szakterületemről. Mint hamar kiderült, nekik a magasabb akadémiai fokozatuk elnyeréséhez volt szükségük az ideológiai fejlődésre. A két kivétel egyike természetesen én voltam. A másik: Kosics Tibor. A teremben az asztalok U alakban, konferencia-színhelyszerűen voltak elrendezve, ott helyezkedtünk el a bemutatkozó beszélgetéshez. Nagyjából átellenesen ültünk le Kosiccsal, onnan üdvözöltük egymást meglepett mosollyal. Persze lehet, hogy csak én voltam meglepve. A bemutatkozásnál miniszterhelyettesi tanácsadóként nevezte meg magát. A néhány évvel ezelőtti ambiciózus fiatal főnöke karrierje ívelt ilyen magasra.
– Vajon mennyi szerepe lehet ebben Kosicsnak? – tűnődtem el magamban visszaemlékezve a sakkasztal melletti furcsa megjegyzésére.
A bemutatkozás során a nyelvtudásunk iránt is érdeklődtek. Volt, aki hat-nyolc nyelvet sorolt fel, és ismerve őket tudtam, hogy nem túloznak. Kosicsra is sor került.
– Beszélek oroszul és szerb-horvátul – válaszolta, és ez egyáltalában nem volt meglepő. – És egy keveset héberül és jiddisül.
Erre mindenki felkapta a fejét, de sem kérdés, sem magyarázat nem következett. Akkoriban semmiképpen nem volt divat ezzel hencegni. Nekem is csak a fejemben cikáztak a kérdések. Lehet, hogy a Moszadnak dolgozik? Vagy ellenük? De pont itt és most miért kellett ezt egyáltalán szóba hozni? Ez egy üzenet? Mit üzen? Kinek? Egyáltalán, mi ez a dolog, hogy újra meg újra, ennyire különböző körülmények között összefutok ezzel a pasassal?
Ha most krimit írnék, biztosan úgy forgatnám a történetet, hogy én titokban kém vagyok, és ő rám van állítva, vagy én rá. De ez nem krimi, és én a legnagyobb titokban sem voltam se kém, se kémelhárító. Ez tehát nem volt más, csak egy furcsa véletlen.
A bemutatkozás hamarosan véget ért, és rátértünk az első foglalkozás témájára. A foglalkozás, ahogyan aztán a két féléves tanfolyam egésze, inkább az eredeti aggodalmaimat igazolta, mint a későbbi felfokozott várakozásaimat. Meglehetősen érdektelen előadások, és a hallgatóság részéről hasonló érdektelenség. Valójában mindenki a lehető legfájdalommentesebben letudandó kötelességnek tekintette a tanfolyamot. Az egyetlen üdítő kivétel Kosics Tibor volt, aki időnként alaposan megizzasztotta az előadókat egyszerű, de a marxizmus keretei között nehezen megválaszolható kérdéseivel. És mivel nyilvánvaló volt (vagy legalábbis annak látszott), hogy nem provokál, hanem őszintén kíváncsi a válaszra, néha a többieket is sikerült együttgondolkodásra bírnia.
A tanfolyam végén mindnyájan sikeresen levizsgáztunk. Remélem a többiek eredményesebben használták a megszerzett bizonyítványt, mint én. Bár soha többé nem tették szóvá ideológiai képzettségem hiányát, az egyetemtől való tíz év utáni megválásomig nem jutottam a tanársegédségnél magasabbra a ranglétrán.
*
Haladt a világ, új, fényesebb és kevésbé fényes szelek fújdogáltak. Kosics Tibor elvtársai több-kevesebb sikerrel pozícionálták magukat újra a változó világrendben. Kosics hajdani főnöke (vagy "célszemélye"?) egy új párt alapításán fáradozott, hogy megzökkent karrierjét ott teljesítse ki, de nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Kosics oda is követi. Túlságosan ellenkezett volna az őszinte meggyőződésével. Egészen váratlanul tudtam meg, hogy neki ebben már nem kellett állást foglalnia.
Kedvenc szimfonikus zenekarom bérletének nyitókoncertje előtt egy kis jubileumi ünnepséget tartottak, amelyen szót kaptak a zenekar támogatói körének képviselői is. Az arany fokozatú támogatók nevében dr. Balassa-Gaál Rajmund és neje, dr. Kosics Ilona szólt néhány szót. Balassa-Gaál doktor beszéde szikár és egyenes volt, mint ő maga. Ilike lenyűgöző volt. Nem szépült meg, de csodálatos testi és lelki elegancia áradt belőle. Olyan lett, amilyennek apja megálmodta. Elmondta, hogy a zene szeretetét és a tehetséges művészek támogatásának ügyét néhány éve elhunyt édesapja plántálta belé, akinek emlékét egy újonnan alapított ösztöndíjjal is szeretnék őrizni. Nagy tapsot kapott, amihez én is csak csatlakozni tudtam.
Ilikét sem láttam többet. Néhány évvel később, könyvtári munkám során bukkantam rá Balassa-Gaál Rajmund cikkeire egy Melbourne-i egyetem publikációs listáján. Azóta is ott publikál. Sejtettem, sőt, reméltem, hogy Ilike is vele van, de természetesen biztosat nem tudtam. Nem is egészen értettem, hogy miért foglalkoztat ennyire a kérdés, de már-már azon voltam, hogy e-mailben érdeklődöm Balassa-Gaálnál.
Azután egy viszonylag friss cikkében társszerzőként feltűnt I. Kosics neve. Bizonyára szentimentális vén marha lettem, de meghatott öröm fogott el. És nem azért, mert egy fél évszázaddal ezelőtt olyan sikeresen megszabadultam tőle.
– Ne tolakodjanak, kérem, mindenkire sor kerül! – próbálta nyugtatni a türelmetlen várakozókat a vállalati üdülő portáján szolgálatot teljesítő adminisztrátornő.
Turnusváltás volt. A délelőtti vonat negyed órája érkezett. Vagy 15-20 család egyszerre szerette volna megkapni a szobakulcsot, a strandbelépőt és minden mást, ami a nyaraláshoz dukált.
– Készítsék ki a beutalót és a személyi igazolványokat, legalább azzal ne tartsák fel a többieket! – igyekezett legalább a felelősség egy részét áthárítani az adminisztrátornő.
– A nevét legyen szíves! – fordult a soron következő férfihoz.
Termetes, kopaszodó, szőkés hajú férfi adta át éppen az iratait. Felesége és lánya mögötte várakoztak.
– Kosics Tibor – mutatkozott be a férfi, majd magyarázóan hozzátette: – Nem Kocsis, Kosics. Cs-vel, nem té-essel vagy cé-hával.
Az adminisztrátornő hosszasan keresgélt egy nagyalakú, vonalas, berubrikázott füzetben.
– Igen, megvan. Kocsis Tibor, Tiborné és Ilona. A 27-es szoba lesz a maguké. Az egyik legszebb szobánk – nézett fel egy kicsit meglepve az adminisztrátornő a férfira. – Már állítom is ki a strandbelépőket.
A férfi kicsit erélyesebben ismételte meg a korábbi magyarázatát.
– Mondom, hogy nem Kocsis, hanem Kosics. Legyen szíves azt írni a belépőkre is!
Az adminisztrátornő nem hagyta kihozni magát a sodrából.
– Tibor, Tiborné és Ilona? – kérdezte.
– Igen – szögezte le a férfi. – És mind a három Kosics.
– Az üdülési naplófüzetben Kocsis Tibor, Tiborné és Ilona szerepel – bökött az adminisztrátornő diadalmasan a füzetre.
– De hát ott a beutalónk, a személyi igazolványunk, láthatja, hogy mindenütt Kosics van.
A férfi egyre inkább kezdett kijönni a béketűrésből. Az adminisztrátornő viszont egyre magabiztosabb lett.
– Én csak a füzetbe írt név alapján adhatom ki a kulcsot és a belépőket.
– Akkor előbb javítsa ki a füzetben a hibás nevet, és utána tegye a dolgát!
A férfi most már ugyancsak ingerült volt, a felesége próbálta csitítani, a lányuk unottan nézelődött, mint aki már jó néhányszor átélt hasonló jeleneteket.
– Az üdülési naplóban csakis az igazgató elvtárs módosíthatja az adatokat. Ha maga ragaszkodik hozzá, hogy maguk nem Kocsis Tibor, Tiborné és Ilona, akkor sajnos nem adhatok oda maguknak semmit.
A várakozók egy része a férfi, a másik része az adminisztrátornő pártján állt, de abban mind egyetértettek, hogy most már nagyon gyorsan abba kellene hagyniuk ezt a cirkuszt.
A férfi hirtelen lehiggadt, és halk, kemény hangon utasította az adminisztrátornőt.
– Azonnal hívja ide az igazgató elvtársat!
– Az igazgató elvtárs most el van foglalva, nem tud az üdülővendégekkel foglalkozni.
– Mondja meg neki, hogy Kosics elvtárs, a vállalat párttitkára hívatja. És nehogy véletlenül Kocsist mondjon! – tette hozzá nem kevés gúnnyal.
Az adminisztrátornő ebben a pillanatban egy életre megtanulta, hogy nem tanácsos vitába keveredni olyannal, akinek a 27-es szobát adják ki. Azonnal védekezésbe ment át.
– A párttitkár elvtárs ne haragudjon, én csak a szabályokat tartom be. Az igazgató elvtárs pedig jelenleg házon kívül van, hosszabb időbe telne, amíg ideér. Természetesen, ha a párttitkár elvtárs úgy akarja, értesíthetjük, és megvárhatjuk.
Kosics hirtelen megérezte a tarkóján a mögötte álló tömeg szemeiből lövellő gyilkos nyilakat. Átgondolta, hogy ő most ezekkel az emberekkel fogja a következő két hetet eltölteni, és ők itt most kikapcsolódni, lazítani szeretnének. Békülékenyebb hangra váltott.
– Jól teszi az elvtársnő, hogy ragaszkodik a szabályokhoz. A fegyelem mindennek az alapja. Töltse ki az elvtársnő a papírokat az előírás szerint, aztán, majd ha az igazgató elvtárs előkerül, megbeszéljük, hogy hogyan lehetne tovább javítani az ügymenetet.
A Kosics család a mögöttük várakozó sor megkönnyebbült sóhajától kísérve vonult el a 27-es szoba irányába.
– Ez most nekünk játssza az eszét, vagy szervileg ilyen hülye? – érdeklődtem diszkréten anyukámtól.
Ő a Gépgyár tervstatisztikusa volt (akármit jelentsen is ez), és akármennyire távol tartotta is magát a pártélettől, úgy gondoltam, ismernie kell egy ilyen potentátot. Nem is tévedtem.
– Nem olyan vészes a pasas – mosolygott anyukám. – Csak az adminisztrátorokat tartja élősködő léhűtőnek Ez a nő nyilván a legrosszabbat hozta ki belőle.
– Miért ő mit csinál? – szólt bele apukám. – Van a vállalatnál nála nagyobb léhűtő?
– Ő melós volt, és a lelkében az is maradt – kelt Kosics védelmére az anyukám. – A gépgyári szakik szerint csak magával tolt ki, amikor ott hagyta az esztergapadot, mert ott csodákra volt képes. Most meg felőrli magát, amikor a karrierista senkiházik között komolyan azt gondolja, hogy ő tényleg a munkások érdekeit tudja képviselni. Becsületére legyen mondva, legalább megpróbálja.
– Akkor is csak léhűtő – ragaszkodott téziséhez apukám. – Lehet, hogy neked ízlik a lé, de ő csak hűti. Párttitkárok, vezérigazgatók, egykutya.
Apukámnak elég sarkos véleménye volt a hasznos és haszontalan tevékenységekről. Eredménytelenül próbáltam meggyőzni arról is, hogy a karmester nem teljesen feleslegesen handabandázik a zenekar előtt.
– Ott van mindegyikük előtt a kotta – érvelt, – tudják azok a zenészek a dolgukat anélkül a pojáca nélkül is. Nálunk, Újvidéken, volt egy katonazenekar, azoknak kottájuk sem volt, mégis olyan tökéletesen szóltak együtt, mint senki más. Volt a zenekarnak egy vezetője, a Dragan Zilics, de ő szólótrombitás is volt. Úgy rendben volt, ő értett is valamihez.
Anyukámtól azt is megtudtuk, hogy Kosics néha eljön hozzá szemináriumra. Mármint, hogy az anyukám tart neki szemináriumot arról, hogy mégis mire valók azok a végeláthatatlan számoszlopok a statisztikai jelentésekben.
– A vezető elvtársak ezekre mutogatnak, amikor valami nyilvánvalóan ésszerűtlen intézkedést akarnak megindokolni – panaszkodott anyukámnak. – Aztán másnap ugyanerre mutogatnak, amikor az ellenkezőjére változtatják az elképzelésüket. Ha értenék valamit hozzá, talán jobban meg tudnám győzni őket a magam igazáról. Schubikám, maga nagy szolgálatot tesz a dolgozó embereknek, ha rám szenteli ezt a pár órát!
Családunk minden tagja Schubi volt az iskolában, a munkahelyen és a baráti körben. Ha együtt voltunk, néha nem is tudtuk, melyikünkhöz szólnak.
Szóval, anyukámat, holott ő is amolyan adminisztrátorféle volt, Kosics szinte emberszámba vette. Azt is elmondta neki, hogy bár ő sose fogja szégyellni, hogy gyári melós volt, ha lánya körül ilyen prolifélék fognak kujtorogni, azokat kegyetlenül el fogja zavarni.
– Azt szeretném, ha a lányomból igazi művelt nő lenne. Ehhez pedig olyan párja legyen, aki ezt a szellemet a családjából hozza magával.
Ahogy elnéztem Ilikét, az apjának egyelőre nem kellett attól tartania, hogy bárki is kujtorogjon körülötte. Gimnazista kamaszként nehéz volt olyan hozzám hasonló korú nőnemű lényt találnom, aki ne keltette volna fel érdeklődésemet, de Ilike ilyen volt. Pálcikavékony, sápatag lányka, aki láthatólag végtelenül unta saját magát és az egész világot. Amikor a sorban állva bizonytalanul felém mosolygott, igyekeztem feltűnően nem tudomásul venni.
A szüleimmel és húgommal töltött két hetes nyaralás nálunk olyan hagyomány volt, amit még nagyon sokáig nem tudtam, és nem is akartam megtörni. Számomra a legfontosabb az volt, hogy találjak egy olyan magányos és hangulatos zugot – kerti pavilont, elhagyott fészert –, ahová könyveimmel be tudom fészkelni magam, és zavartalanul át tudom magam adni a költött valóságoknak. A tényleges valósággal ráértem foglalkozni egy másik két hétben, a gimnáziumi táborban. Ez így volt kerek.
Valamennyire összebarátkoztam Gyuszival, a gondnok velem egyidős fiával, aki sok fontos gyakorlati tudnivalóval látott el. Például bejárást kaptam egy használaton kívüli melléképületbe, amelynek saját terasza és mosdója is volt – maga a földi paradicsom! Azt is megtudhattam, hogy honnan lehet a lebukás veszélye nélkül belesni a strand női öltözőjébe. Időnként pedig pingpongoztunk. Én az akkoriban divatba jött tollszárfogással kísérleteztem, amivel egy kicsit jobban – de még mindig elég gyengén – tudtam leütni, mint a hagyományossal. Gyuszi erőssége a visszapörgetős védőjáték volt, így aztán egy-egy labdamenet szinte a sötétedésig tartott.
Hogyan, hogy nem, pingpongcsatáink alatt Ilike mindig ott lézengett a közelben, és tisztes távolból, unott arccal bámulta a játékunkat. Érzelmem – pontosabban, annak hiánya – mit sem változott az eltelt napok alatt, de érdekes módon Ilike jelenléte néha váratlan produkciókra sarkallt. Például rájöttem, hogy Gyuszi lassú visszapörgetései alatt egész jól át tudom venni az ütőt az egyik kezemből a másikba, és így mind a két oldalról tenyeressel tudok leütni. Odasandítva az volt az érzésem, mintha Ilike unott arckifejezése kicsit enyhült volna. Nocsak!
Anyukám mesélte, hogy Kosics sajnálkozott, hogy én mindig úgy elvonulok a többiektől, pedig nem bánta volna, ha néha beszélgetek Ilikével. Hát én már egy ilyen elvonulós fajta vagyok, bólogatott anyukám. Azt azonban nem tudta elkerülni, hogy Kosicsék meghívjanak minket a nyaralás utánra új családi házukba, egy munka utáni kávéra.
A gimnáziumi évek nyarainak számomra a nyaralásoknál is élvezetesebb része volt az a hónap, amit a gyár anyagvizsgáló laboratóriumában töltöttem laboráns gyakornokként. Vegyész szerettem volna lenni gyerekkorom óta, és nagy csalódás volt számomra, hogy nem vettek fel sem a Petrik Lajos, sem a Than Károly technikumba. Ennek fő oka alighanem az volt, hogy nem voltam úttörő. 1956 után az újjáalakult Úttörőszövetségbe önkéntes alapon lehetett visszalépni, és úgy látszik, én akkor is jobban szerettem előre lépni, mint vissza. Életem egyik legnagyobb szerencséje volt, hogy így kerültem abba a gimnáziumba, amelyik biztosan a legjobb választás volt számomra. A vegyészeti gyakorlatot pedig nyaranta az anyagvizsgáló laboratóriumban szereztem meg. Amint aztán az egyetemen kiderült, ez messze felülmúlta a technikumban megtanulható ismereteket.
A Gépgyár és a laboratórium néhány percnyi sétára volt egymástól, így a megbeszélt délután munka után együtt mentünk át Kosicsékhoz. A házuk a gyárteleptől néhány utcányira volt. Egyszerű, tiszta, a legkevésbé sem hivalkodó ház volt, rendezett, de nem agyondíszített kertecskével. A lakást is ugyanígy a rend, a tisztaság és a praktikum uralta. Meglepetést szereztek a képek a falon. Egyáltalán nem az abban a korban megszokott közhelyes nyomatok voltak, hanem érdekes, olykor kifejezetten merész eredeti festmények. Érdeklődésemet látva Kosics szabadkozni kezdett.
– Bevallom, egyáltalán nem értek a képekhez. Nem is mindegyik tetszik nekem. De mindegyiket becsületes munkásemberekből lett művészek festették. Én meg úgy gondolom, hogy ha nekem egy kicsit több pénz jut, mint amire feltétlenül szükségünk van, akkor segítenünk kell azokat, akik nehezebben keresik meg a kenyerüket. Pedig biztosan megszolgálják. Legalábbis, akik értenek hozzá, azt mondják.
Még meglepőbb tartozéka volt a lakásnak egy pianínó. Érdeklődésemre, hogy melyikük játszik rajta, Kosicsné válaszolt.
– Egyelőre még egyikünk sem. Új még a házunk, sorjában kell haladni. Idén rendbe hozzuk a kertet, kifestjük a kerítést, jövőre majd zongorázni tanulunk.
Anyukámmal egymásra néztünk, és alig bírtuk ki, hogy ne törjön ki belőlünk a hangos röhögés. De a szállóige azóta is fennmaradt a családunkban.
A kávé és a beszélgetés többi része olyannyira feledhető volt, hogy el is feledtem. Ilike egész idő alatt, azt hiszem, meg se szólalt. Valószínűleg Kosicsék is belátták, hogy ebből nem lesz parti, és nem erőltették a további találkozásokat. Amikor egy idő múlva kérdeztem anyukámat, hogy tud-e valamit Kosicsékról, elmondta, hogy Kosics már nincs a vállalatnál. Kiemelték, és a minisztériumba került. Egy karrierista senkiházi került a helyére, aki biztosan nem hozta zavarba a vezetőséget a statisztikákra vonatkozó kérdéseivel.
*
Egyetemista koromban igazolt sakkversenyző lettem. A Ganz Villany klubhelyisége lakásunktól két sarokra volt, nem volt megerőltető az odajutás. A csapatba sem volt különösebben nehéz bekerülni. A klub intézője a közeli parkba járt le snellezni. Kétforintos alapon kontrával. Aki kétszer-háromszor megverte, azt meghívta a csapatba. Elég közepes játékos volt, sokan voltunk a klubban. A legtöbben azért a gyár munkásai közül kerültek ki. Volt közöttük alkoholista, hamiskártyás, házasságszédelgő, de a klubban csak a tábla melletti teljesítmény számított. Volt, aki káprázatosan játszott, csak a játszmalap vezetése jelentett számára gondot, mert gyakorlatilag írástudatlan volt. Az első csapatunk az NB1/B-ben szerepelt. Egy profi mester játszott benne, és a legerősebb amatőrök kerülhettek oda. A többi csapat a különféle területi és kerületi bajnokságokban vett részt. Én általában a harmadik csapatban kaptam helyet. Helyi kiscsapatokkal vagy a nagy országos klubok sokadik csapatával kerültünk össze.
Egy alkalommal helyi rangadót játszottunk: a klubhelyiség épületének szomszédjában álló Kohó- és Gépipari Minisztérium csapatával kerültünk össze. A negyedik táblához lépve megpillantottam ellenfelemet. Kosics Tibor volt. Ő is azonnal megismert és mosolyogva állt fel a kézfogáshoz. Bemutatkoznunk nem is kellett. Beszélgetésre nem volt idő, mert a versenybíró már indította is a sakkórákat.
Világossal játszottam, és szokásom szerint igen agresszív megnyitást választottam. Ő ezzel szemben beton erősségű védekező állást épített ki, és hamar nyilvánvaló lett, hogy igen nagy kockázatokat kellene vállalnom bármilyen kezdeményezésért. A harmincadik lépés körül döntetlent ajánlott. Szokás szerint meg kellett kérdeznem az intézőnket, hogy elfogadhatom-e, és ő a táblára nézve a szokásos választ adta:
– Fél pont is pont.
Újból kezet fogtunk Kosiccsal, de most volt időnk egy kis beszélgetésre is.
Örömmel hallotta, hogy hamarosan mérnök leszek.
– Mérnökökre van a legnagyobb szüksége most a társadalmunknak. A műszaki fejlődés színvonala a kulcs ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy versenyképesek vagyunk a kapitalista rendszer országaival.
Tetszett, hogy versenyről, és nem a szocializmus eleve elrendelt magasabbrendűségéről beszélt. Bizonyára bízott a győzelemben, de ahogy a táblánál megismertem, egy kiegyensúlyozott döntetlentől sem riadt volna vissza.
Megtudtam, hogy Ilike másodéves orvostanhallgató. Az első évet évfolyamelsőként végezte, és Népköztársasági Ösztöndíjjal folytathatja tanulmányait. Sokat segít neki egy évfolyamtársa és barátja – Kosics furcsa szóhasználatában kampija –, aki egy sokadik generációs orvos család gyermeke.
– Igazi, patinás polgári család – kacsintott rám Kosics.
Olyan elragadtatás volt a szemében, hogy szinte féltékeny lettem arra a felfuvalkodott pesti úrifiúra. Az eltelt évek alatt Ilike is sokat változhatott az előnyére. Na, de most már mindegy.
Megkérdeztem, hogy a sakk iránti érdeklődése régi keletű-e. Tudtam, hogy a munkásmozgalomban nagy hagyománya van a sakknak. Köztudott volt, hogy Kádár János is megkülönböztetett figyelemmel kísérte a magyar sakksportot.
– Nem, régebben nem volt időm ilyesmivel foglalkozni – válaszolta. – A mostani főnököm, egy nagyon ambiciózus fiatal káder, egyébként mérnök, erős játékos. Példáit, hasonlatait gyakran választja a sakkjátékból. Úgy éreztem, hogy közelebb kerülhetek a gondolkodásához, ha egy kicsit jobban megismerkedem a sakkal.
– Ez elég alaposan sikerült – bókoltam neki.
– Fogjuk rá! – mosolyodott el. – Egy felszínes társasági szinten könnyű blöffölni bármiről. Ha azonban közelebb akarsz kerülni egy célszemélyhez, akkor egy kicsit magasabb szinten kell megismerkedned a világával.
Napokig tűnődtem, hogy ez egy elszólás volt-e, ha igen, akkor vajon szándékos volt-e, és ha igen, akkor mi volt a szándék. Nyilvánvalónak látszott, hogy Kosics nem egyszerű beosztottként került minisztériumi főnöke mellé, hanem védelmi, megfigyelői, vagy ki tudja, milyen megbízást teljesít. És vajon kiét, kikét? Fogalmam nem volt a magyar állambiztonság akkori szervezeti felépítéséről (a III/III-as ügynökök és társaik szerepéről csak évtizedekkel később szereztem tudomást), de feltételezhettem, hogy valami ilyesféle szolgálat az övé. Vagy netán a KGB-nek dolgozik? Azért tapogatózik, hogy engem is be tudna-e szervezni? Aztán jobbnak láttam ezeket a kérdéseket is elhessegetni. Legyen ez a pesti orvos csemete problémája!
Hamarosan elvégeztem az egyetemet. Nem sokkal később megnősültem, és elköltöztünk Nagytéténybe. A Ganz Villannyal és a versenysakkal végérvényesen megszakadt a kapcsolatom. A Kosics család is újra visszakerült a "múltam kósza emlékei" dossziéba. Nem gondoltam, hogy valaha is előkerülnek még egyszer.
*
Senki sem mentes a megalkuvásoktól. Vagy majdnem senki. Én biztosan nem. Még utólag is nehéz meghúzni a határvonalat az ésszerű kompromisszum és a hitvány opportunizmus között. Hát még azon melegében, amikor éppen döntést kell hozni.
Amikor reményteli tanársegédként dolgoztam a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Fizika Tanszékén, úgy képzeltem, hogy a jövőm az egyetemi ranglétra grádicsai szerint alakul majd: előbb-utóbb adjunktus, majd docens, végül talán professzor lesz belőlem. Naivan azt gondoltam, hogy ehhez nem kell mást tennem, mint lelkiismeretesen tanítani és világraszóló tudományos eredményeket publikálni. Ezen voltam minden igyekezetemmel.
Egy nap azután magához hívatott az egyetem személyzetise.
– Látom, Schubert elvtárs, maga nagyon fejlődőképes.
Ez még akár bók is lehetett volna, de a személyzetis fejcsóválva folytatta.
– A fejlődése azonban nagyon egyoldalú. Csak a szakmai sikereket hajszolja, miközben az ideológiai képzettsége visszamaradt. Ezen változtatni kell, ha előbbre szeretne jutni ezen a pályán. Gondolkozzon el ezen!
Micsoda? Hogy én bármit is hajszolok? Meg hogy visszamaradt? Nehezen tudtam összerendezni a gondolataimat.
– Köszönöm. Majd gondolkozni fogok – nyögtem ki végül, és sietve távoztam.
Az első adandó alkalommal bementem professzoromhoz, és beszámoltam neki a személyzetisnél tett látogatásomról. Megértően mosolygott.
– Hát persze. Miért, mi mást gondoltál?
– Bármi mást! Miért, most mit kellene csinálnom?
– Amit mondott.
– ?? – igen bambán nézhettem, mert elnevette magát.
– Képezd magad ideológiailag.
– ??? – most már olyan bamba lehettem, hogy majdnem én is elröhögtem magam. – Olvassak Marxot?
– Akár. De leginkább iratkozz be a Foxi-Maxira.
A Foxi-Maxi a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem közkeletű neve volt. Ezt kellett elvégezni az ideológiailag fejlődni kívánó kádereknek. Sokan igen magasra vitték úgy, hogy semmi más végzettségük nem volt. Mások pedig kiegészítő tanulmányokat végeztek ott. Megértettem, hogy ezt kívánják most tőlem is. Nekem viszont a hátamon a szőr felállt még a gondolatától is. Gyerekkoromban sokáig rettegtem, hogy hittanra vagy tánciskolába kell járnom, azt megúsztam. És akkor most ez.
– Nem lehetne valami áthidaló megoldást találni? – kérdeztem professzoromat reménykedve, de magam sem hittem, hogy ilyesmi létezhet.
A professzorom – tőle szokatlan módon – egy viccel válaszolt: Az egyszeri ember kölcsönkéri a szomszédjától a kaszáját. A szomszéd így válaszol: Nézze kend! Ha odaadom kendnek a kaszát, elb.ssza az élit. Ha nem adom oda, kend megsértődik. Hát volna nekem egy áthidaló javaslatom: Menjen kend a p.csába!
Tudtam, hogy a vicc poénja nem nekem szól, de azért elmentem.
Néhány hét múlva hívott be magához a professzor.
– Láttam, mennyire feldúlt a múltkor a Foxi-Maxi gondolata.
Reménykedve néztem rá. Talán ez is a hittan és a tánciskola sorsára jut.
– Ritkán teszek ilyet, de a te kedvedért beszéltem Perényi Ferivel.
Perényi Ferencről tudni lehetett, hogy hajdan a professzorom kollégiumi szobatársa volt, és amellett, hogy nemzetközileg elismert fizikus lett, a Párt legfelső vezetésébe is bekerült.
– Megígérte, hogy gondoskodik róla, hogy egy olyan kurzusba kerülj, amelyik nem lesz annyira ellenedre. Majd írásban kapsz értesítést a teendőidről.
Ez már kevésbé volt bíztató. Nemigen tudtam elképzelni olyan Foxi-Maxi kurzust, amelyik ne lenne az ellenemre. De innen már nem volt visszaút. Akiről Perényi elvtárs gondoskodik, arról gondoskodva van. Úgy vártam az értesítést, mint annak idején, érettségi után, a katonai behívót.
És amint azt, ezt is megkaptam. "A természettudományok filozófiai problémái" volt a kurzus címe, és két félévben, heti egy alkalommal voltak a foglalkozások. A címet valóban akár vonzónak is mondhattam. Akkoriban tényleg érdekeltek ezek a kérdések, és baráti körömben magunk is szerveztünk ilyen témájú "önképzőköri összejöveteleket". Az előadók neve sem volt ismeretlen számomra. Mindkettőjüknek több írását, sőt, egy-egy könyvét is olvastam. Az egyiket rokonszenvesen ravasznak is tartottam, mert a "polgári elméletek bírálata" ürügyén részletesen ismertette az akkoriban a három T első (tiltott) kategóriájába sorolható nyugati filozófiai gondolatokat, majd egy langyos marxista kritikával az olvasóra bízta a konklúziót.
Végül is kifejezetten pozitív várakozással mentem el az első foglalkozásra. Ott újabb meglepetések vártak. Az egyik az volt, hogy két résztvevő kivételével a csoport tagjai ismert, kiemelkedő kutatók voltak, többjüket jól ismertem és tiszteltem a szűkebb szakterületemről. Mint hamar kiderült, nekik a magasabb akadémiai fokozatuk elnyeréséhez volt szükségük az ideológiai fejlődésre. A két kivétel egyike természetesen én voltam. A másik: Kosics Tibor. A teremben az asztalok U alakban, konferencia-színhelyszerűen voltak elrendezve, ott helyezkedtünk el a bemutatkozó beszélgetéshez. Nagyjából átellenesen ültünk le Kosiccsal, onnan üdvözöltük egymást meglepett mosollyal. Persze lehet, hogy csak én voltam meglepve. A bemutatkozásnál miniszterhelyettesi tanácsadóként nevezte meg magát. A néhány évvel ezelőtti ambiciózus fiatal főnöke karrierje ívelt ilyen magasra.
– Vajon mennyi szerepe lehet ebben Kosicsnak? – tűnődtem el magamban visszaemlékezve a sakkasztal melletti furcsa megjegyzésére.
A bemutatkozás során a nyelvtudásunk iránt is érdeklődtek. Volt, aki hat-nyolc nyelvet sorolt fel, és ismerve őket tudtam, hogy nem túloznak. Kosicsra is sor került.
– Beszélek oroszul és szerb-horvátul – válaszolta, és ez egyáltalában nem volt meglepő. – És egy keveset héberül és jiddisül.
Erre mindenki felkapta a fejét, de sem kérdés, sem magyarázat nem következett. Akkoriban semmiképpen nem volt divat ezzel hencegni. Nekem is csak a fejemben cikáztak a kérdések. Lehet, hogy a Moszadnak dolgozik? Vagy ellenük? De pont itt és most miért kellett ezt egyáltalán szóba hozni? Ez egy üzenet? Mit üzen? Kinek? Egyáltalán, mi ez a dolog, hogy újra meg újra, ennyire különböző körülmények között összefutok ezzel a pasassal?
Ha most krimit írnék, biztosan úgy forgatnám a történetet, hogy én titokban kém vagyok, és ő rám van állítva, vagy én rá. De ez nem krimi, és én a legnagyobb titokban sem voltam se kém, se kémelhárító. Ez tehát nem volt más, csak egy furcsa véletlen.
A bemutatkozás hamarosan véget ért, és rátértünk az első foglalkozás témájára. A foglalkozás, ahogyan aztán a két féléves tanfolyam egésze, inkább az eredeti aggodalmaimat igazolta, mint a későbbi felfokozott várakozásaimat. Meglehetősen érdektelen előadások, és a hallgatóság részéről hasonló érdektelenség. Valójában mindenki a lehető legfájdalommentesebben letudandó kötelességnek tekintette a tanfolyamot. Az egyetlen üdítő kivétel Kosics Tibor volt, aki időnként alaposan megizzasztotta az előadókat egyszerű, de a marxizmus keretei között nehezen megválaszolható kérdéseivel. És mivel nyilvánvaló volt (vagy legalábbis annak látszott), hogy nem provokál, hanem őszintén kíváncsi a válaszra, néha a többieket is sikerült együttgondolkodásra bírnia.
A tanfolyam végén mindnyájan sikeresen levizsgáztunk. Remélem a többiek eredményesebben használták a megszerzett bizonyítványt, mint én. Bár soha többé nem tették szóvá ideológiai képzettségem hiányát, az egyetemtől való tíz év utáni megválásomig nem jutottam a tanársegédségnél magasabbra a ranglétrán.
*
Haladt a világ, új, fényesebb és kevésbé fényes szelek fújdogáltak. Kosics Tibor elvtársai több-kevesebb sikerrel pozícionálták magukat újra a változó világrendben. Kosics hajdani főnöke (vagy "célszemélye"?) egy új párt alapításán fáradozott, hogy megzökkent karrierjét ott teljesítse ki, de nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Kosics oda is követi. Túlságosan ellenkezett volna az őszinte meggyőződésével. Egészen váratlanul tudtam meg, hogy neki ebben már nem kellett állást foglalnia.
Kedvenc szimfonikus zenekarom bérletének nyitókoncertje előtt egy kis jubileumi ünnepséget tartottak, amelyen szót kaptak a zenekar támogatói körének képviselői is. Az arany fokozatú támogatók nevében dr. Balassa-Gaál Rajmund és neje, dr. Kosics Ilona szólt néhány szót. Balassa-Gaál doktor beszéde szikár és egyenes volt, mint ő maga. Ilike lenyűgöző volt. Nem szépült meg, de csodálatos testi és lelki elegancia áradt belőle. Olyan lett, amilyennek apja megálmodta. Elmondta, hogy a zene szeretetét és a tehetséges művészek támogatásának ügyét néhány éve elhunyt édesapja plántálta belé, akinek emlékét egy újonnan alapított ösztöndíjjal is szeretnék őrizni. Nagy tapsot kapott, amihez én is csak csatlakozni tudtam.
Ilikét sem láttam többet. Néhány évvel később, könyvtári munkám során bukkantam rá Balassa-Gaál Rajmund cikkeire egy Melbourne-i egyetem publikációs listáján. Azóta is ott publikál. Sejtettem, sőt, reméltem, hogy Ilike is vele van, de természetesen biztosat nem tudtam. Nem is egészen értettem, hogy miért foglalkoztat ennyire a kérdés, de már-már azon voltam, hogy e-mailben érdeklődöm Balassa-Gaálnál.
Azután egy viszonylag friss cikkében társszerzőként feltűnt I. Kosics neve. Bizonyára szentimentális vén marha lettem, de meghatott öröm fogott el. És nem azért, mert egy fél évszázaddal ezelőtt olyan sikeresen megszabadultam tőle.