Arckép egy arc nélküli képről
A Moszkva téri jegypénztárnál álltunk sorba. Az újonnan bevezetett havibérletekhez kellett fényképes bérletigazolványokat kiváltanunk. Én annak rendje s módja szerint elmentem egy fényképészhez, és csináltattam néhány igazolványképet – jól jöhetnek azok még más alkalmakra is.
Éva nem pazarolta az idejét ilyesmire. Amíg a sorban álltunk, elővette tárcáját, és abból egy kártyapakli mennyiségű fényképet. Azokat kezdte lapozgatni. Odasandítottam. Egyiken jobban nézett ki, mint a másikon. Kiválasztott egyet, megmutatta nekem.
– Szerinted ez jó lesz?
– Túlságosan is! – lelkesedtem – Kár beléjük. Inkább add nekem!
Felnevetett. A képen egy Duna-parti padon ült fotómodellnek beillő pózban. Hullámos, szőke haja csillogott a napfényben, mosolya elbűvölő volt.
A retiküljéből egy manikűrollót vett elő, és nagy műgonddal nyírt ki egy igazolványképnyi téglalapot a fotóból. Próbáltam menteni, ami menthető.
– Legalább a maradékot add nekem!
– Ne hülyéskedj! A lábaimat?
– Aha!
– Lábfétisiszta vagy?
– Azért az nem! De emléknek jól jöhet még.
– Úgy érted, hogy különben nem emlékeznél rám, mondjuk, húsz év múlva?
– Pont erről van szó. Az arcodra mindig emlékezni fogok. A lábadat illetően lehet, hogy jól jön majd az emlékeztető.
– Nem bírom, hogy te mindig ki tudod dumálni magad!
A kép maradékát mindenesetre nekem adta.
Első éves egyetemistaként afféle "hűséges fegyverhordozó" szerepben tébláboltam Éva körül. Magamtól alighanem idáig se jutottam volna. Önvédelemből általában távol tartottam magam az ilyen "bombázóktól". És Éva nem csak szép volt. Műveltsége, ízlése, ismeretségi köre magasan kiemelte az átlagból. Mindnyájan tudtuk, hogy a kor egyik ünnepelt zenészének a fia – maga is ígéretes tehetség – ostromolja hevesen. Ezüstszínű, meggypiros tetejű Ford Taunusában (ami akkor igencsak feltűnő jelenség volt Budapesten) gyakran várta Évát a Gellért tér környékén. Legtöbbször hiába, mert Éva inkább velünk sétált hazafelé a Duna-parton.
Éva szólított meg szinte a legelső percben, amikor az egyetemen találkoztunk.
– Szia, Schubi! Frankl Éva vagyok. Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, eggyel alattad jártam a gimiben.
Én egy évig a Magyar Néphadsereg szíves vendéglátását élveztem Szekszárdon, így tudott utolérni.
Csak halványan rémlett az arca. A sok harmadik osztály közül az övékét ismertem legkevésbé. Táborba, önképzőkörbe nem járt, a gimnáziumi közélet fórumaitól távol tartotta magát.
Nem sokat kertelt, hogy minek köszönhetem megtisztelő érdeklődését.
– Micsoda mázlim van, hogy egy tankörbe kerültem a gimi főtudósával! Ugye számíthatok rád, ha elakadok valamiben?
Nem tagadom, hogy hízelgő volt számomra a közeledése, még ha kendőzetlen érdek vezérelte is. Hamarosan érzékeltem azt is, hogy sokan irigyelnek feltűnően bizalmas kapcsolatunkért. Nem tiltakoztam.
Az egyetemen kívüli kapcsolatunk mindazonáltal egyetlen – bár kétségkívül nem elhanyagolható – színtérre szorítkozott. Szinte korlátlan szabad bejárásom volt hozzájuk. Közel laktunk, ha rácsörögtem telefonon, pár perc múlva ott lehettem nála. Ha éppen nem zenész barátaival volt, a nap bármely órájában szívesen látott.
Egy pasaréti Bauhaus villában laktak. A ház valamikor nyilvánvalóan egy család számára épült, de a háború után alaposan szétszabdalt változatban került újra használatba. "Amputált lakások", ahogy évtizedekkel később tanultam egy ingatlanbizniszben is járatos ismerősömtől. Éva szobája a konyhából nyíló cselédszoba lehetett hajdan. Egy kis kertecskére nézett. Az ablakkal szemben a szomszéd utcára nyíló ház omladozó vakolatú hátsó fala szomorkodott. Én romantikusnak, esetleg melankolikusnak találtam, és emlékeimben máig is az. Éva számára a depresszió jelképe volt. Nem a reménytelenségé, mert meg volt győződve, hogy ki fog szabadulni onnan. És nem is akárhová.
– Az én lakásom ablaka a tengerre fog nézni. Vagy legalábbis egy olyan tóra, amelyiknek nem látni a túlsó partját. Lesz egy terasz közvetlenül a víz fölött, ott lesz egy zongora. Meg fogom hívni a legjobb zongoristákat, és a terasz előtt, egy jacht fedélzetéről fogom hallgatni a koncertet.
Nincs könnyű dolga a Ford Taunusos fazonnak – gondoltam együttérzően.
König Eszter volt Éva legjobb barátnője. Az egyetemen ismerkedtek össze, eléggé eltérő környezetben nőttek fel. Eszter a Baross téren lakott, és a vegyipari technikumból került az egyetemre. Míg Éva édesapja jogász volt (valaha jól menő ügyvéd, azután üzemi jogász), Eszteré fémáru-kereskedő. A háború előtt a Népszínház utcában volt egy üzlete, Zuglóban egy raktára. Miután szerencsésen túlélte a munkaszolgálatot és az azt követő bujkálást, nem elégedett meg a status quo ante helyreállításával. Nagykereskedő szeretett volna lenni. Egy héttel azelőtt kapta meg a nagykereskedői engedélyt, mint hogy a nagykereskedéseket államosították volna. Különleges kegyként alkalmazottként ott maradhatott az üzletben. Nem keseredett el. Hamarosan üzletvezető lett, és úgy vezette az üzletet, mint amikor az övé volt.
– Minden ugyanaz, mint régen, csak a rizikó kisebb – állapította meg derűsen.
Mindennek megtalálta az előnyös oldalát, valószínűleg ez segítette a túlélésben. Esztertől tudtam, hogy apukájának volt egy vágya, ami már úgyis aligha teljesülhetett. Azt szerette volna, ha cégtábláján az állt volna: König Frigyes és fiai. Fiúgyermeke nem lévén, ez már úgysem valósulhatott meg, ki bánja akkor, hogy van-e egyáltalán cégtábla!
Eszter inkább anyukája külső és belső tulajdonságait örökölte. Kicsit teltebb alkat, fekete, göndör haj, alapvetően vidám, de örökké aggodalmaskodó természet. Minden találkozásunkkor hetekre el lettem látva intelmekkel és jó tanácsokkal.
Szerettem Königékhez járni. Sok minden olyan volt, mint otthon. A hatalmas könyvtár, a bútorok, a színek, a szagok. A kis különbségek csak izgalmasabbá tették.
A könyvtáron eleinte csodálkoztam. Frici bácsi érdeklődő, művelt ember volt, de egy vaskereskedőhöz nem egészen passzolt a rengeteg művészeti, természettudományi és orvosi könyv. Azután Esztertől megtudtam, hogy a Baross téri lakásban eredetileg Frici bácsi bátyja lakott. König Jenő fogorvos volt. Bár lakása és rendelője csodával határos módon megmaradt, 1947-ben úgy döntött, hogy a kommunista hatalomátvétel előtt kivándorol Dél-Amerikába. Frici bácsiék akkor költöztek oda. Mivel Jenő bácsi azt remélte, hogy a magyarországi helyzet esetleg kedvezően alakulhat, és akkor visszatérhetne, a rendelőhöz évekig hozzá sem nyúltak. Amikor én megismerkedtem Königékkel, a fogorvosi felszerelések már eltűntek a lakásból, de a hajdani rendelő nem alakult át rendes lakószobává, hanem afféle emlékhely volt, ahol Jenő bácsi mindenféle személyes tárgyait, iratait, kacatjait őrizték. Jenő bácsitól ezért már nem várhattak köszönetet, mert fiatalon meghalt Buenos Airesben.
Persze nem csak a könyvtár miatt szerettem Königékhez járni. Eszter elképesztően vonzó és bájos tudott lenni – épp annyira, amilyen szigorú és harapós máskor. Hamar egyértelmű lett, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Én nehezen viseltem Eszter szélsőséges érzelmi hullámzásait, ő pedig egészen más értékeket tartott nagyra a férfiakban, mint amit bennem megtalálhatott. Csodálta a fizikai erőt, a sportteljesítményeket és az üzleti ügyességet, akár az ügyeskedéseket is. A szülei persze nem bánták volna, ha komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk – mégis, egy behóved budai úrigyerek – de ez legfeljebb arra volt elég, hogy Eszter egy rosszabb pillanatában sem adta ki durvábban az utamat.
Hogy én miért kínoztam magam Eszterrel, az csak évekkel később vált számomra is világossá.
Eszterrel való kapcsolatom alakulásáról lelkiismeretesen beszámoltam Évának. Valószínűleg ő pontosan ismerte barátnője verzióját, de érdeklődéssel hallgatta az enyémet is. És nemcsak hallgatta, hanem rendszeresen ellátott hasznos tanácsokkal. Egy ideig azt gondoltam, hogy ezekkel Eszter "kívánságait" tolmácsolja nekem, de aztán be kellett látnom, hogy a tanácsok megfogadásával sem tudok sokat változtatni Eszterrel való kapcsolatomon. Az élet más területein azonban kifejezetten hasznomra váltak a javaslatai. Ezek főként olyan öltözködési, viselkedési, ha úgy tetszik, életviteli szokásokra vonatkoztak, amelyekre addig tudatosan nem sok gondot fordítottam.
– Milyen pacsulit öntöttél magadra? – kérdezte megérezve rajtam az Old Spice arcvíz illatát, amit akkor a legvonzóbb férfiillatnak hirdettek, és tartottam magam is.
Akkor tanultam meg tőle, hogy az alapvető kozmetikai szerekből – szappan, sampon, arcvíz – a legjobb a minden illattól mentes, tiszta gyógyszertári készítményt használni. Azután ha akarunk, az alkalomtól és anyagi helyzetünktől függően válasszunk egy igazán exkluzív, márkás illatot, amiről már messziről ránk ismernek.
– Sose panaszkodj, és sose mentegetőzz! – ezt is tőle tanultam.
Számtalanszor megtapasztaltam, hogy ez mennyire igaz, de félek, hogy teljesen leszoknom máig sem sikerült róla.
Így hát igyekeztem nem panaszkodásképpen, hanem – mondjuk – férfias kesergéssel előadni neki azt a megszámlálhatatlan sérelmet, amit Esztertől kellett folyamatosan elszenvednem. Éva pedig ilyenkor kedvesen megvigasztalt, és meggyőzött arról, hogy semmi jóvátehetetlen nem történt, sőt, a tapasztalataimnak jó hasznát vehetem később.
– Olyan ez, mint a védőoltás. Eszter biztosan nem akar bántani, hiszen alapvetően kedvel téged. Ha most megtanulod kezelni a raplijait, akkor sok súlyosabb konfliktustól fogod tudni magad megvédeni később.
A lelki simogatáshoz olykor járt egy pár puszi is, meg egy kis vigasztaló sütemény. Anyukája tojáshabos-mazsolás-vaníliás túróspitéje utolérhetetlen volt.
Nem csoda, hogy nem is próbáltam véget vetni az Eszterrel való ambivalens kapcsolatnak, hiszen akkor miről is beszélgethetnénk Évával! Ez így tartott egy évig is, vagy talán még tovább.
A második évfolyam végén volt egy rettegett szerves kémia vizsga. Az írásbeli részéről az a hír járta, hogy elsőre csak körülbelül az évfolyam tíz százalékát engedik át. Van még két ismétlési lehetőség. Akinek nem sikerül, az szóbelire már nem is mehet. Az évfolyam egyötöde ezen a vizsgán kényszerült évismétlésre. Mint utóbb egyetemi kollégáimtól megtudtam, ez egy pontosan megtervezett arány volt, ezekkel a "rostavizsgákkal" tudták a felsőbb évfolyamokon a létszámot szabályozni.
Hetekig éjjel-nappal készültünk a vizsgára. Nekem is jót tett, hogy Eszterrel és Évával külön-külön és együtt is többször átgyötörtünk magunkat a nem is olyan vastag, de képletekkel, szabályokkal és főként kivételekkel teli jegyzeten. Én végül másodikra sikerrel vettem az akadályt. Eszter és Éva is elvéreztek. Próbálkoztunk még néhány reménytelen kísérlettel, orvosi igazolásokkal, baráti kapcsolatokkal még egy lehetőséget kikunyerálni, de hiába. Évismétlés.
Tudtam, hogy számomra ez egy korszak végét jelenti. Éva hamar megtalálta magának az új évfolyamának a "főtudósát", de ő már kevesebbet kísérhette haza a Duna-parton, mert Éva már többször engedett a Ford Taunus csábításának. Természetesen én sem lettem kitiltva a pasaréti lakásból, de Évának egyre gyakrabban voltak esti programjai, amelyekre ha hívott volna – és olykor meg is tette – se tudtam volna elmenni, mert sem a ruhatáram, sem a pénztárcám nem volt hozzájuk megfelelő.
Esztert viselte meg jobban az egyetemi kudarc, és láthatóan a korábbinál sokkal jobban összpontosított a tanulásra. Szórakozásra nem nagyon engedett magának időt, így még féltékenykedésre sem adott nekem alkalmat, hogy vajon éppen hol és kivel flörtöl. Mivel Évától egyre kevésbé várhattam vigaszt, Eszterrel való kapcsolatom is szolid barátsággá csendesedett. Még ma, fél évszázad után is örülök, ha találkozunk.
Éva egy éven belül hozzáment a Ford Taunusoshoz. Exkluzív esküvő és estély volt egy olyan kastélyban, amit autó nélkül megközelíteni sem lehetett. Ezzel természetes határt szabtak a résztvevők körének. Eszter szállításáról Éva gondoskodott, de Eszter szokatlanul szűkszavú volt, amikor a részletekről érdeklődtem.
– Az az érzésem, kinőtt minket – foglalta össze a véleményét.
A házasság pont Éva egyetemi éveivel együtt ért véget. Az egyetem utolsó félévében Éva megismerkedett egy milliomos angol üzletemberrel, és a diplomával együtt a válási végzés, majd hamarosan az új házasságlevél is a zsebében volt. Természetesen azonnal Angliába költöztek.
Angliai éveiről keveset tudok. Eszter, aki külkereskedőként helyezkedett el, Éva szüleitől elkérte lányuk telefonszámát, és első angliai útján felhívta. Hűvösen barátságos volt vele, zsúfolt elfoglaltságára hivatkozott, és egy kis türelmet kért, hogy áttekinthesse a heti programját. Majd a szállodába küldött Eszternek egy meghívót egy olyan fogadásra, amelynek a dress code-ja egyértelművé tette Eszter számára, hogy ott sok keresnivalója nincs. Későbbi útjain már nem is próbálkozott.
Egy idő után azonban Éva rájött, hogy van, ami többet ér a fontmillióknál. Például a dollármilliárdok.
Harmadik férje az Egyesült Államok üzleti és politikai életének befolyásos alakja volt. Hatszobás apartment a Park Avenue-n, kaliforniai nyaraló a tengerparton (ahonnan minden bizonnyal nem hiányzott a zongorás terasz), vacsorák Kissingerékkel.
Történetesen, egy New Yorkban élő barátom szülei Budapesten jó barátságban voltak Éva szüleivel, így jutottak el hozzám a hírek.
Azután a barátom szüleinek a halála után töredékesebbé váltak az információk.
Ami biztos, az az, hogy egy reggel a milliárdos üzletember arra ébredt, hogy egy fityingje sincs. Néhány elhibázott befektetés, a tőzsde szeszélye, a likviditási problémák kaszkádszerű továbbgyűrűzése – ilyen magyarázatokat adtak az addig busásan megfizetett pénzügyi tanácsadók. Vagy még ennyit se, csak tehetetlenül tárták szét a karjukat.
A tapasztalt üzletember tudta, hogy mi a dolga. Az irodájába zárkózott, és főbe lőtte magát.
Éva ott maradt a Park Avenue-i lakásban a felfoghatatlan mennyiségű adóssággal.
A szülei még éltek Budapesten, próbálták rábeszélni, hogy jöjjön haza. Éva csak egyet kért: küldjenek el neki egy fényképet a mostani kilátással a régi szobájának az ablakából. A szomszéd ház vakolata éppen úgy omladozott, mint hajdan.
– Na, ezért nem megyek haza! – válaszolta a szüleinek Éva.
A szülők felvették a kapcsolatot a New York-i barátommal, hogy próbáljon beszélni Évával, akivel szó szerint egyetlen amerikai ismerőse sem állt szóba a "baleset" óta. Ő el is ment a Park Avenue-ra, ahol a hatszobás lakás a csupasz falakig kipakolva állt. Éva láthatóan agyonnyugtatózva mutatta neki, hogy hol volt a falakon egy Cézanne, egy Picasso, egy Matisse és a többiek. Egy ágy, egy éjjeliszekrény, és egy ládaszerű szekrényke volt minden bútora. Az éjjeliszekrényen két fénykép: az első férje a Ford Taunusszal és a szomszéd ház omladozó fala.
Néhány nappal később ugrott ki a tizenkilencedik emeleti lakásból a forgalmas utcára. Nem volt olyan tapintatos, mint a férje.
Éva arc nélküli fényképét máig is őrzöm. A lábát bármikor magam elé tudom idézni. Az arcát már csak nagyon homályosan.
A Moszkva téri jegypénztárnál álltunk sorba. Az újonnan bevezetett havibérletekhez kellett fényképes bérletigazolványokat kiváltanunk. Én annak rendje s módja szerint elmentem egy fényképészhez, és csináltattam néhány igazolványképet – jól jöhetnek azok még más alkalmakra is.
Éva nem pazarolta az idejét ilyesmire. Amíg a sorban álltunk, elővette tárcáját, és abból egy kártyapakli mennyiségű fényképet. Azokat kezdte lapozgatni. Odasandítottam. Egyiken jobban nézett ki, mint a másikon. Kiválasztott egyet, megmutatta nekem.
– Szerinted ez jó lesz?
– Túlságosan is! – lelkesedtem – Kár beléjük. Inkább add nekem!
Felnevetett. A képen egy Duna-parti padon ült fotómodellnek beillő pózban. Hullámos, szőke haja csillogott a napfényben, mosolya elbűvölő volt.
A retiküljéből egy manikűrollót vett elő, és nagy műgonddal nyírt ki egy igazolványképnyi téglalapot a fotóból. Próbáltam menteni, ami menthető.
– Legalább a maradékot add nekem!
– Ne hülyéskedj! A lábaimat?
– Aha!
– Lábfétisiszta vagy?
– Azért az nem! De emléknek jól jöhet még.
– Úgy érted, hogy különben nem emlékeznél rám, mondjuk, húsz év múlva?
– Pont erről van szó. Az arcodra mindig emlékezni fogok. A lábadat illetően lehet, hogy jól jön majd az emlékeztető.
– Nem bírom, hogy te mindig ki tudod dumálni magad!
A kép maradékát mindenesetre nekem adta.
Első éves egyetemistaként afféle "hűséges fegyverhordozó" szerepben tébláboltam Éva körül. Magamtól alighanem idáig se jutottam volna. Önvédelemből általában távol tartottam magam az ilyen "bombázóktól". És Éva nem csak szép volt. Műveltsége, ízlése, ismeretségi köre magasan kiemelte az átlagból. Mindnyájan tudtuk, hogy a kor egyik ünnepelt zenészének a fia – maga is ígéretes tehetség – ostromolja hevesen. Ezüstszínű, meggypiros tetejű Ford Taunusában (ami akkor igencsak feltűnő jelenség volt Budapesten) gyakran várta Évát a Gellért tér környékén. Legtöbbször hiába, mert Éva inkább velünk sétált hazafelé a Duna-parton.
Éva szólított meg szinte a legelső percben, amikor az egyetemen találkoztunk.
– Szia, Schubi! Frankl Éva vagyok. Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, eggyel alattad jártam a gimiben.
Én egy évig a Magyar Néphadsereg szíves vendéglátását élveztem Szekszárdon, így tudott utolérni.
Csak halványan rémlett az arca. A sok harmadik osztály közül az övékét ismertem legkevésbé. Táborba, önképzőkörbe nem járt, a gimnáziumi közélet fórumaitól távol tartotta magát.
Nem sokat kertelt, hogy minek köszönhetem megtisztelő érdeklődését.
– Micsoda mázlim van, hogy egy tankörbe kerültem a gimi főtudósával! Ugye számíthatok rád, ha elakadok valamiben?
Nem tagadom, hogy hízelgő volt számomra a közeledése, még ha kendőzetlen érdek vezérelte is. Hamarosan érzékeltem azt is, hogy sokan irigyelnek feltűnően bizalmas kapcsolatunkért. Nem tiltakoztam.
Az egyetemen kívüli kapcsolatunk mindazonáltal egyetlen – bár kétségkívül nem elhanyagolható – színtérre szorítkozott. Szinte korlátlan szabad bejárásom volt hozzájuk. Közel laktunk, ha rácsörögtem telefonon, pár perc múlva ott lehettem nála. Ha éppen nem zenész barátaival volt, a nap bármely órájában szívesen látott.
Egy pasaréti Bauhaus villában laktak. A ház valamikor nyilvánvalóan egy család számára épült, de a háború után alaposan szétszabdalt változatban került újra használatba. "Amputált lakások", ahogy évtizedekkel később tanultam egy ingatlanbizniszben is járatos ismerősömtől. Éva szobája a konyhából nyíló cselédszoba lehetett hajdan. Egy kis kertecskére nézett. Az ablakkal szemben a szomszéd utcára nyíló ház omladozó vakolatú hátsó fala szomorkodott. Én romantikusnak, esetleg melankolikusnak találtam, és emlékeimben máig is az. Éva számára a depresszió jelképe volt. Nem a reménytelenségé, mert meg volt győződve, hogy ki fog szabadulni onnan. És nem is akárhová.
– Az én lakásom ablaka a tengerre fog nézni. Vagy legalábbis egy olyan tóra, amelyiknek nem látni a túlsó partját. Lesz egy terasz közvetlenül a víz fölött, ott lesz egy zongora. Meg fogom hívni a legjobb zongoristákat, és a terasz előtt, egy jacht fedélzetéről fogom hallgatni a koncertet.
Nincs könnyű dolga a Ford Taunusos fazonnak – gondoltam együttérzően.
König Eszter volt Éva legjobb barátnője. Az egyetemen ismerkedtek össze, eléggé eltérő környezetben nőttek fel. Eszter a Baross téren lakott, és a vegyipari technikumból került az egyetemre. Míg Éva édesapja jogász volt (valaha jól menő ügyvéd, azután üzemi jogász), Eszteré fémáru-kereskedő. A háború előtt a Népszínház utcában volt egy üzlete, Zuglóban egy raktára. Miután szerencsésen túlélte a munkaszolgálatot és az azt követő bujkálást, nem elégedett meg a status quo ante helyreállításával. Nagykereskedő szeretett volna lenni. Egy héttel azelőtt kapta meg a nagykereskedői engedélyt, mint hogy a nagykereskedéseket államosították volna. Különleges kegyként alkalmazottként ott maradhatott az üzletben. Nem keseredett el. Hamarosan üzletvezető lett, és úgy vezette az üzletet, mint amikor az övé volt.
– Minden ugyanaz, mint régen, csak a rizikó kisebb – állapította meg derűsen.
Mindennek megtalálta az előnyös oldalát, valószínűleg ez segítette a túlélésben. Esztertől tudtam, hogy apukájának volt egy vágya, ami már úgyis aligha teljesülhetett. Azt szerette volna, ha cégtábláján az állt volna: König Frigyes és fiai. Fiúgyermeke nem lévén, ez már úgysem valósulhatott meg, ki bánja akkor, hogy van-e egyáltalán cégtábla!
Eszter inkább anyukája külső és belső tulajdonságait örökölte. Kicsit teltebb alkat, fekete, göndör haj, alapvetően vidám, de örökké aggodalmaskodó természet. Minden találkozásunkkor hetekre el lettem látva intelmekkel és jó tanácsokkal.
Szerettem Königékhez járni. Sok minden olyan volt, mint otthon. A hatalmas könyvtár, a bútorok, a színek, a szagok. A kis különbségek csak izgalmasabbá tették.
A könyvtáron eleinte csodálkoztam. Frici bácsi érdeklődő, művelt ember volt, de egy vaskereskedőhöz nem egészen passzolt a rengeteg művészeti, természettudományi és orvosi könyv. Azután Esztertől megtudtam, hogy a Baross téri lakásban eredetileg Frici bácsi bátyja lakott. König Jenő fogorvos volt. Bár lakása és rendelője csodával határos módon megmaradt, 1947-ben úgy döntött, hogy a kommunista hatalomátvétel előtt kivándorol Dél-Amerikába. Frici bácsiék akkor költöztek oda. Mivel Jenő bácsi azt remélte, hogy a magyarországi helyzet esetleg kedvezően alakulhat, és akkor visszatérhetne, a rendelőhöz évekig hozzá sem nyúltak. Amikor én megismerkedtem Königékkel, a fogorvosi felszerelések már eltűntek a lakásból, de a hajdani rendelő nem alakult át rendes lakószobává, hanem afféle emlékhely volt, ahol Jenő bácsi mindenféle személyes tárgyait, iratait, kacatjait őrizték. Jenő bácsitól ezért már nem várhattak köszönetet, mert fiatalon meghalt Buenos Airesben.
Persze nem csak a könyvtár miatt szerettem Königékhez járni. Eszter elképesztően vonzó és bájos tudott lenni – épp annyira, amilyen szigorú és harapós máskor. Hamar egyértelmű lett, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Én nehezen viseltem Eszter szélsőséges érzelmi hullámzásait, ő pedig egészen más értékeket tartott nagyra a férfiakban, mint amit bennem megtalálhatott. Csodálta a fizikai erőt, a sportteljesítményeket és az üzleti ügyességet, akár az ügyeskedéseket is. A szülei persze nem bánták volna, ha komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk – mégis, egy behóved budai úrigyerek – de ez legfeljebb arra volt elég, hogy Eszter egy rosszabb pillanatában sem adta ki durvábban az utamat.
Hogy én miért kínoztam magam Eszterrel, az csak évekkel később vált számomra is világossá.
Eszterrel való kapcsolatom alakulásáról lelkiismeretesen beszámoltam Évának. Valószínűleg ő pontosan ismerte barátnője verzióját, de érdeklődéssel hallgatta az enyémet is. És nemcsak hallgatta, hanem rendszeresen ellátott hasznos tanácsokkal. Egy ideig azt gondoltam, hogy ezekkel Eszter "kívánságait" tolmácsolja nekem, de aztán be kellett látnom, hogy a tanácsok megfogadásával sem tudok sokat változtatni Eszterrel való kapcsolatomon. Az élet más területein azonban kifejezetten hasznomra váltak a javaslatai. Ezek főként olyan öltözködési, viselkedési, ha úgy tetszik, életviteli szokásokra vonatkoztak, amelyekre addig tudatosan nem sok gondot fordítottam.
– Milyen pacsulit öntöttél magadra? – kérdezte megérezve rajtam az Old Spice arcvíz illatát, amit akkor a legvonzóbb férfiillatnak hirdettek, és tartottam magam is.
Akkor tanultam meg tőle, hogy az alapvető kozmetikai szerekből – szappan, sampon, arcvíz – a legjobb a minden illattól mentes, tiszta gyógyszertári készítményt használni. Azután ha akarunk, az alkalomtól és anyagi helyzetünktől függően válasszunk egy igazán exkluzív, márkás illatot, amiről már messziről ránk ismernek.
– Sose panaszkodj, és sose mentegetőzz! – ezt is tőle tanultam.
Számtalanszor megtapasztaltam, hogy ez mennyire igaz, de félek, hogy teljesen leszoknom máig sem sikerült róla.
Így hát igyekeztem nem panaszkodásképpen, hanem – mondjuk – férfias kesergéssel előadni neki azt a megszámlálhatatlan sérelmet, amit Esztertől kellett folyamatosan elszenvednem. Éva pedig ilyenkor kedvesen megvigasztalt, és meggyőzött arról, hogy semmi jóvátehetetlen nem történt, sőt, a tapasztalataimnak jó hasznát vehetem később.
– Olyan ez, mint a védőoltás. Eszter biztosan nem akar bántani, hiszen alapvetően kedvel téged. Ha most megtanulod kezelni a raplijait, akkor sok súlyosabb konfliktustól fogod tudni magad megvédeni később.
A lelki simogatáshoz olykor járt egy pár puszi is, meg egy kis vigasztaló sütemény. Anyukája tojáshabos-mazsolás-vaníliás túróspitéje utolérhetetlen volt.
Nem csoda, hogy nem is próbáltam véget vetni az Eszterrel való ambivalens kapcsolatnak, hiszen akkor miről is beszélgethetnénk Évával! Ez így tartott egy évig is, vagy talán még tovább.
A második évfolyam végén volt egy rettegett szerves kémia vizsga. Az írásbeli részéről az a hír járta, hogy elsőre csak körülbelül az évfolyam tíz százalékát engedik át. Van még két ismétlési lehetőség. Akinek nem sikerül, az szóbelire már nem is mehet. Az évfolyam egyötöde ezen a vizsgán kényszerült évismétlésre. Mint utóbb egyetemi kollégáimtól megtudtam, ez egy pontosan megtervezett arány volt, ezekkel a "rostavizsgákkal" tudták a felsőbb évfolyamokon a létszámot szabályozni.
Hetekig éjjel-nappal készültünk a vizsgára. Nekem is jót tett, hogy Eszterrel és Évával külön-külön és együtt is többször átgyötörtünk magunkat a nem is olyan vastag, de képletekkel, szabályokkal és főként kivételekkel teli jegyzeten. Én végül másodikra sikerrel vettem az akadályt. Eszter és Éva is elvéreztek. Próbálkoztunk még néhány reménytelen kísérlettel, orvosi igazolásokkal, baráti kapcsolatokkal még egy lehetőséget kikunyerálni, de hiába. Évismétlés.
Tudtam, hogy számomra ez egy korszak végét jelenti. Éva hamar megtalálta magának az új évfolyamának a "főtudósát", de ő már kevesebbet kísérhette haza a Duna-parton, mert Éva már többször engedett a Ford Taunus csábításának. Természetesen én sem lettem kitiltva a pasaréti lakásból, de Évának egyre gyakrabban voltak esti programjai, amelyekre ha hívott volna – és olykor meg is tette – se tudtam volna elmenni, mert sem a ruhatáram, sem a pénztárcám nem volt hozzájuk megfelelő.
Esztert viselte meg jobban az egyetemi kudarc, és láthatóan a korábbinál sokkal jobban összpontosított a tanulásra. Szórakozásra nem nagyon engedett magának időt, így még féltékenykedésre sem adott nekem alkalmat, hogy vajon éppen hol és kivel flörtöl. Mivel Évától egyre kevésbé várhattam vigaszt, Eszterrel való kapcsolatom is szolid barátsággá csendesedett. Még ma, fél évszázad után is örülök, ha találkozunk.
Éva egy éven belül hozzáment a Ford Taunusoshoz. Exkluzív esküvő és estély volt egy olyan kastélyban, amit autó nélkül megközelíteni sem lehetett. Ezzel természetes határt szabtak a résztvevők körének. Eszter szállításáról Éva gondoskodott, de Eszter szokatlanul szűkszavú volt, amikor a részletekről érdeklődtem.
– Az az érzésem, kinőtt minket – foglalta össze a véleményét.
A házasság pont Éva egyetemi éveivel együtt ért véget. Az egyetem utolsó félévében Éva megismerkedett egy milliomos angol üzletemberrel, és a diplomával együtt a válási végzés, majd hamarosan az új házasságlevél is a zsebében volt. Természetesen azonnal Angliába költöztek.
Angliai éveiről keveset tudok. Eszter, aki külkereskedőként helyezkedett el, Éva szüleitől elkérte lányuk telefonszámát, és első angliai útján felhívta. Hűvösen barátságos volt vele, zsúfolt elfoglaltságára hivatkozott, és egy kis türelmet kért, hogy áttekinthesse a heti programját. Majd a szállodába küldött Eszternek egy meghívót egy olyan fogadásra, amelynek a dress code-ja egyértelművé tette Eszter számára, hogy ott sok keresnivalója nincs. Későbbi útjain már nem is próbálkozott.
Egy idő után azonban Éva rájött, hogy van, ami többet ér a fontmillióknál. Például a dollármilliárdok.
Harmadik férje az Egyesült Államok üzleti és politikai életének befolyásos alakja volt. Hatszobás apartment a Park Avenue-n, kaliforniai nyaraló a tengerparton (ahonnan minden bizonnyal nem hiányzott a zongorás terasz), vacsorák Kissingerékkel.
Történetesen, egy New Yorkban élő barátom szülei Budapesten jó barátságban voltak Éva szüleivel, így jutottak el hozzám a hírek.
Azután a barátom szüleinek a halála után töredékesebbé váltak az információk.
Ami biztos, az az, hogy egy reggel a milliárdos üzletember arra ébredt, hogy egy fityingje sincs. Néhány elhibázott befektetés, a tőzsde szeszélye, a likviditási problémák kaszkádszerű továbbgyűrűzése – ilyen magyarázatokat adtak az addig busásan megfizetett pénzügyi tanácsadók. Vagy még ennyit se, csak tehetetlenül tárták szét a karjukat.
A tapasztalt üzletember tudta, hogy mi a dolga. Az irodájába zárkózott, és főbe lőtte magát.
Éva ott maradt a Park Avenue-i lakásban a felfoghatatlan mennyiségű adóssággal.
A szülei még éltek Budapesten, próbálták rábeszélni, hogy jöjjön haza. Éva csak egyet kért: küldjenek el neki egy fényképet a mostani kilátással a régi szobájának az ablakából. A szomszéd ház vakolata éppen úgy omladozott, mint hajdan.
– Na, ezért nem megyek haza! – válaszolta a szüleinek Éva.
A szülők felvették a kapcsolatot a New York-i barátommal, hogy próbáljon beszélni Évával, akivel szó szerint egyetlen amerikai ismerőse sem állt szóba a "baleset" óta. Ő el is ment a Park Avenue-ra, ahol a hatszobás lakás a csupasz falakig kipakolva állt. Éva láthatóan agyonnyugtatózva mutatta neki, hogy hol volt a falakon egy Cézanne, egy Picasso, egy Matisse és a többiek. Egy ágy, egy éjjeliszekrény, és egy ládaszerű szekrényke volt minden bútora. Az éjjeliszekrényen két fénykép: az első férje a Ford Taunusszal és a szomszéd ház omladozó fala.
Néhány nappal később ugrott ki a tizenkilencedik emeleti lakásból a forgalmas utcára. Nem volt olyan tapintatos, mint a férje.
Éva arc nélküli fényképét máig is őrzöm. A lábát bármikor magam elé tudom idézni. Az arcát már csak nagyon homályosan.