Egy félreértett ember
– „Én csak bánatomban iszom, de akkor két hétig...˝ – búgta a mikrofonban a már akkor is élő legendaként csodált Faragó Vera, és én megbűvölten hallgattam. Egyáltalán, el voltam varázsolva. Jártam én zenés helyekre, kocsmákba, presszókba, bárokba, haverokkal, csajokkal, de a Casanova, az valami más volt. Valahányszor a Batthyány téren jártam, és ez gyakran megesett – akkor még a Batthyány téri csarnok is igazi piac volt – lopva odalestem a rejtelmes pincelejáratra, amely nappal szinte halottnak látszott. Éjszaka aztán feléledt és – a jól értesültek szerint – ki tudja miféle dolgok folytak ott bévül. Nem is gondoltam rá, hogy valaha is személyesen győződjem meg róla. Nem csak az árak miatt – na, persze azért is –, hanem mert egyszerűen nem tartottam magamat oda valónak.
Most pedig ott ülök és hallgatom a dívát. Pezsgőt iszunk, és valami kellemes abrakot rágcsálunk hozzá.
Persze nem az én ötletem volt. Palié. Pali a professzorom volt az egyetemen, és az első vizsga után, amelyen számomra is meglepő módon brillíroztam, felajánlotta, hogy legyek nála gyakornok. Fizetés nélkül, persze.
– A Nobel-díj majd kárpótolni fog! – mosolygott bíztatóan, és akkor még nem hittem, hogy komolyan is gondolta.
A gyakornokság a tevékenységek igen széles skáláját foglalta magába. Egy ideig segédkeztem az előadási kísérletek előkészítésében – mérsékelt sikerrel. Menthetetlenül kétbalkezes vagyok, amihez nyúltam, kifolyt, összetört, szerencsésebb esetben egyszerűen csak nem működött. Pali vérmes természetű ember volt, ilyenkor kíméletlenül szentségelt, szidta a rendszert, az egyetemi pénzhiányt, az időjárást, akármit. Engem azonban sohasem okolt. Egy idő múlva azután egy másik gyakornokot bízott meg a kísérletek előkészítésével. Nagy kő esett le a szívemről. Azt azért megjegyzem, hogy a kísérletek ezután sem voltak sikeresebbek.
Utána jött a képletírás. Akkoriban a tudományos cikkeket írógéppel írva (kettes sortávolság, oldalanként 25 sor, soronként 50 leütés), indigós másolatokkal kellett beküldeni. Pali cikkeiben hemzsegtek a matematikai és kémiai formulák, ezeket kézzel kellett minden egyes másolatba beírni. Természetesen fénymásoló sem volt még elérhető abban az időben. Szépírásban sem voltam éppen bajnok, de a bonyodalmas képletek között elég jól eligazodtam, egyszer-egyszer még Palit is sikerült tévesztésen rajtakapnom a kéziratban. Ez már szinte tudományos hozzájárulásnak számított.
A tényleges tudományos munka még fényévnyi távolságban lévőnek látszott.
Egyelőre viszont a Casanovában ültünk Cilivel és Ancsával, Faragó Verát hallgatva. Cili és Ancsa évfolyamtársaim voltak. Az eltelt években sok kapcsolatom nem volt velük, az én baráti társaságomtól nagyon különböző körökben forgolódtak. Egymás nélkül elképzelhetetlenek voltak. Sokszor még vizsgázni is csak együtt voltak hajlandók, és a zord professzorok – ki tudja miért – ezt olykor meg is engedték nekik.
Így történt Palinál is. Pali azonban megtoldotta az ajánlatot.
– Rendben van, jöjjenek együtt. Ígérem, így sem lesz könnyebb. Viszont ha mind a ketten átmennek, meghívom magukat a Casanovába. Ha nem, akkor maguk hívnak meg engem.
Cili és Ancsa alaposan meglepődtek, de belementek az ajánlatba. Mind a ketten négyesre vizsgáztak. Persze Pali nekem sokszor elmondta:
– Legszívesebben mindenkinek négyest adnék. Az csak két betű: „jó˝. Tudod milyen strapás leírni, hogy „elégtelen˝?
Pali mindenesetre állta a szavát. És mivel egyedül nem akart a két lánnyal hivalkodni, így kerültem a képbe én is. A két lány – számomra hatalmas meglepetésre – kellemes társalgó volt. Figyelemre méltó gondolataik voltak a tudományról, a művészetekről, még sportkérdésekhez is hozzá tudtak szólni.
Pali érzékelhetően Cilit tüntette ki figyelmével. Ezt egyáltalán nem bántam, mert a barnahajú, feketeszemű Ancsa sokkal közelebb állt az ízlésemhez, mint a szőke, kékszemű Cili. Táncoltunk, iddogáltunk, beszélgettünk, kellemesen telt az idő.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy kettesben ülünk Ancsával. Paliék sem a táncparketten, sem a bárpultnál nem voltak. Átfutott a fejemen, hogy van, aki egy ilyen pillanatból egy életre szóló kapcsolatot, de legalábbis egy egyéjszakás kalandot tud kihozni, de az nem én voltam. Valami közepesen érdektelen témát dobtam be, és azon rágódtunk még akkor is, amikor Paliék visszaértek.
Rendesen fel voltak dobva, Cili fehér bőre feltűnően kipirult. Arra számítottam, hogy röviden búcsúzkodni fognak, és Palinak összejön legalábbis az általam elképzelt második opció. Nem ez történt. Pali kiitta maradék italát, kifizette mindnyájunk cechét, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elköszönt.
A lányokon sem meglepetés, sem csalódás nem látszott. Engem minden esetre megnyugtattak.
– Nyugi, nem várjuk el tőled, hogy mostantól te vendégelj meg minket.
Igyekeztem nem mutatni, de valóban megkönnyebbültem.
– Amúgy sem maradunk sokáig, reggel nyolckor labor, nem mondunk vele neked újat – emlékeztetett Ancsa.
Még hallgattunk egy kis zenét. Cili kiment a mosdóba. Engem furdalt a kíváncsiság, megkérdeztem Ancsát:
– Szerinted mi volt ez? Te értetted?
Megütközve nézett rám.
– Mi lett volna? Szívtak egy kicsit. Attól félek, hogy Cili kapott egy kis útravalót is. Nem tudom lebeszélni róla.
– Úgy érted, füvet?
– Mi mást? Nem is a fogukat!
– És szerinted Pali tart magánál füvet?
Ancsa még jobban meglepődött.
– Te dolgozol vele, és még nem hallottál róla? Pedig rajtad kívül szinte mindenki így tudja. Nekem személyes tapasztalatom nincs róla, úgy, hogy továbbra is csak higgyél, amit akarsz.
Cili közben visszajött, és felszedelőzködtünk. Ancsa újból megnyugtatott.
– Nyugodtan sétálj haza, hiszen itt laksz a közelben. Minket a nyolcvanhatos hazavisz.
Tettem egy bátortalan kísérletet.
– De igazán szívesen hazakísérlek!
– Ne félj, nem fogunk senkit megerőszakolni hazafelé – humorizált Ancsa.
– Bár biztosan lenne rá igény – tette hozzá Cili.
Mire kiröhögtük magunkat, jött is a nyolcvanhatos. Felszálltak, elmentek. Az egyetem hátralévő éveiben körülbelül ugyanannyit beszéltünk egymással, mint annak előtte. Gyakorlatilag semmit. Pali sem hozta őket szóba soha.
Hazafelé sétálva kattogtak a fejemben a kerekek. Szóval Pali füvezne? Láncdohányos volt. Tízfilléres filteres papírszipkából szívta a cigijét. Legtöbbször az előregyártott csikknek gúnyolt Mátrát, vagy félbevágott Tervet. Tény, hogy egy ilyen szipkába sok mindent bele lehet gyömöszölni, és az említett cigik brutális bűze mellett egy gyakorlatlan orr nemigen érez ki mást. Egyáltalán nem ítéltem volna el, ha kiderül, hogy például marihuánát szív. Az sem rosszabb, mint a dohány vagy az alkohol. De másnak, különösen tanítványnak adni belőle, az azért már túllép az elfogadhatóság határán. Persze mindez csak szóbeszéd és találgatás. Meg fogom-e és egyáltalán meg akarom-e tudni az igazságot?
Évekkel később, amikor már tanársegédként dolgoztam Pali mellett, szóba került egy kolléga, akiről tudni lehetett, hogy komoly drogproblémái vannak. Pali elég elítélő véleménnyel volt róla. Vettem a bátorságot és megkérdeztem:
– Ez tőled ennyire távol áll? Az egyetemen nem ez a hír járta.
A fejét csóválta.
– Tudom. Hozzám is visszajutottak a pletykák. De ez egy nagy félreértés volt.
– Félreértés? Mit lehet ezen félreérteni?
– Valóban rendszeresen jártam egy olyan helyre, ahol füvet lehetett beszerezni. Pontosan tudom azt is, hogy az évfolyamotokról kik jártak oda. Nyilván tőlük származott a pletyka. De nem magamnak vettem.
– Hát?
– Akkor még élt az első feleségem. Nem nagyon beszéltem róla. Nagyon beteg volt. Progresszív, degeneratív kórkép, előrehaladott stádiumban. Az ő napjait tette elviselhetőbbé a fű. Mindig volt nálam, ha hozzá mentem. Nem hagytam nála, nehogy ártson magának.
Felbátorodtam.
– És Cili?
Elnevette magát.
– Kiénekelte belőlem a kis rifke. Bosszantott is a dolog, azért húztam el olyan sietve.
Mindenesetre amikor sokkal később Pali meghalt, valaki egy kenderpalántát ültetett a sírjára. Ott virult egy ideig, amíg csak valaki rá nem jött, hogy mi az, és ki nem gyomlálta.
*
Pali tanszékén készítettem a diplomamunkámat. Egyik adjunktusa volt a témavezetőm. Egy napon Pali behívott a szobájába. Szerettem azt a szobát, pedig a cigiszag minden zugát átjárta. Az állott dohányfüst és a kávézacc szaga nekem akkor a tudomány illatát jelentette. Vegyészek voltunk, nem riadtunk vissza a „civilek˝ által elviselhetetlennek talált odoroktól sem.
– Nem tudom hallottál-e róla, hogy kaptam egy tanszékvezetői ajánlatot.
Professzor volt, de csak egy tanszéki csoportot vezetett. A tanszékvezetőségre ott semmi reménye nem volt.
– Rebesgetik, de semmi közelebbit nem tudok.
– Egyelőre nem is kell. Már csak kabalából sem. Azt azért megkérdezem, hogy ha elfogadom az állást, velem jönnél-e gyakornoknak. Most már nem ingyen, persze.
Látva felcsillanó szememet, gyorsan lehiggasztott.
– Az egyetem nem Budapesten van.
Elkomorultam.
– Hát, elköltözni nem szeretnék. Nemrég lettem vőlegény, mind a kettőnk családja budapesti. Itt szeretünk és itt szeretnénk élni.
– Elköltözni nem kell. Egyelőre nem is nagyon lenne hová. Szűk egy óra vonatút és egy rövid séta. Ennyit kellene vállalni.
Visszatért a lelkesedésem.
– Csodálatos lenne! Mást is vinnél magaddal innen?
– Nem. Egy teljesen új csapatot szeretnék. Öreg kutya már nem tanul meg új trükköket.
Mire a diplomámat kézhez kaptam, Pali is megkapta a tanszékvezetői kinevezését, és együtt kezdhettük az új tanévet.
Első igazi munkahelyem volt, és egy újszülöttnek minden vicc új. Annyira azonban megismertem a Műegyetemen a tanszéki élet rendjét, hogy világosan lássam, Pali valóban egy nálunk teljesen szokatlan stílusban szeretné a tanszéket irányítani. Hetente többször komoly szakmai szemináriumok, gyakran vendégelőadókkal, a naprakész szakirodalmi tájékozottság és a nemzetközi színvonalú publikációs tevékenység megkövetelése – kevés helyen volt ez divatban abban az időben. Pláne nem egy vidéki egyetemen. Mi, frissen toborzott fiatalok, teljes lelkesedéssel vetettük bele magunkat a tudomány pezsgőfürdőjébe.
Volt azonban a tanszéken egy régi generáció is. Tiszteletreméltó idősebb hölgyek és urak, régi vágású tanáremberek. Érthető és leplezetlen gyanakvással fogadták Palit és társulatát. Pali egyszerűen nem vett tudomást a nemzedéki, felfogásbeli különbségekről. Tőlük is pontosan ugyanazt a munkatempót és eredményességet követelte meg, mint tőlünk, fiataloktól. Egy ideig talán még imponált is nekik, hogy Pali fantáziát lát bennük, és nem afféle kiérdemesült öreg bútordaraboknak tekinti őket, de azután egyre inkább belátták, hogy nem képesek megfeleli a Pali által állított kihívásoknak, követelményeknek. Egymást követték a betegállományok, a különféle igazolt és nehezen igazolható távolmaradások, kibúvók. Mindez érzékelhető feszültségeket okozott a tanszék életében.
Fiatal kollégáim nagy része Pali szemléletével azonosult, és távolságtartó, kissé lekezelő attitűddel viseltettek az „öregekkel˝ szemben. Én nem így éreztem. Nekem nagyon rokonszenves volt az idősebb kollégák, kolléganők többsége, és csodáltam tapasztalatukat és tudásukat, amely ugyan a korszerű tudományos kutatástól távol állt, de az oktatás és egyáltalában az értelmes emberi lét kérdéseiben nagyon is jól használható, mondhatni iránymutató volt. Kedveltem őket, igyekeztem minél több időt tölteni a társaságukban. Különösen a rangidős docenssel kerültem majdhogynem baráti kapcsolatba. Művészeti, főként zenei ízlésünk nagyon hasonló volt, hosszan el tudtunk beszélgetni egy-egy koncertről, lemezfelvételről. Lenyűgöztek családi vonatkozású történetei is. Felmenői között híres történelmi, művészettörténeti személyiségek voltak; olyan otthonosan mozgott közöttük, hogy én csak bámulva hallgattam.
Pali nem nézte jó szemmel „eltévelyedésemet˝.
– Ne pazarold az idődet érdemtelen dolgokra. Fecserészés helyett nekiláthatnál például a doktori disszertációdnak.
Ez eléggé sportszerűtlen megjegyzés volt, mert pontosan tudta, hogy a doktori témavezetőm személye, és ezzel a disszertáció témája még bizonytalan. És természetesen szó sem volt arról, hogy a docenssel való beszélgetéseim a munkám rovására mentek volna, sőt, én pont az ellenkezőjét éreztem. Mindenesetre most döntenem kellett, Palival vagy a docenssel való kapcsolatomat rontom-e el.
Nem volt szükség döntésre. A docens nem hívott be többé a szobájába egy kávéra vagy házi főzésű „gyümölcskoktélra˝, és amikor én próbáltam közeledni, zavartan mentette ki magát valamilyen halaszthatatlan elfoglaltságra hivatkozva. A többi „öreg˝ is hasonlóan viselkedett. Sejtettem, hogy Pali keze van a dologban, de fogalmam nem volt, hogyan érhette el. A docenst nem olyannak ismertem meg, mint akit olyan egyszerű lenne megfélemlíteni vagy befolyásolni.
Hozzám hasonlóan fiatal kollégám, szobatársam, frissen szerzett barátom, Ádám adott egy kulcsot a megfejtéshez. Egyik ebéd után a szobánkba visszatérve megkérdezte.
– Tudod, hogy mit híresztelnek rólad?
Felkaptam a fejem.
– Mit és kik?
– Hogy kik? Hát a falu hírmondói. És azt, hogy jelentéseket írsz.
Teljesen megdöbbentem.
– Milyen jelentéseket? És kinek?
– Hát olyan jelentéseket. És akiknek szokták. Én nem tudom, mert sohasem csináltam ilyet, és őszintén szólva sohasem érdekelt. Gondolom a pártközpontnak. Vagy a béemnek.
Nem tudom a döbbenetet lehet-e fokozni, de nekem biztosan sikerült.
– Teljes abszurdum! Ki találhat ki ekkora marhaságot? És miért?
– Ne haragudj, én csak azt tudom, amit nekem mondtak, és senki másnak a világért sem mondanám tovább. Neked is csak azért, hogy fel legyél készülve, ha valaki ártani akarna neked.
– De mégis ki? Ki lehet ilyen aljas? Csak azért, hogy fel legyek készülve, ha legközelebb anyagyilkossággal vádolnak.
Ádám fanyarul elmosolyodott.
– Jó. Ez tényleg már pletyka a négyzeten, de állítólag Palitól származik.
Szóhoz sem jutottam. Ez nem lehet igaz. És miért lenne? Hiszen én sem írok jelentéseket. A pletyka az pletyka. Az első, a második és az n-edik hatványon is. De persze a pletyka azért pletyka, hogy ott motoszkáljon az emberben akkor is, ha pontosan tudja, hogy nem igaz. Képes lenne erre Pali csak azért, hogy az öregek ne bízzanak bennem? És egyáltalán miért fáj neki annyira, hogy én néha a docenssel Furtwänglerről beszélgetek?
Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Ádámot:
– Mondd, és te el tudnád képzelni, hogy én jelentéseket írogatok?
– Nézd, nekem elég jó a fantáziám. Sok mindent el tudok képzelni. Például, hogy direkt félrevezeted a megbízóidat. Vagy az időjárás- és vízállásjelentést küldöd be hetente. Abban biztos vagyok, hogy ártani nem tudnál senkinek. Talán még érdekesebbnek is talállak, hogy ezt a lehetőséget is beléd gondolhatom.
Nem nyugtatott meg egészen. Mit gondolhat vajon a docens? Valószínűleg érdekesebbnek nem talál, ha ennyire kerüli a találkozást. Szerettem volna tisztázni a dolgot, és az ízlésemhez képest kicsit erőszakosan kiprovokáltam tőle egy beszélgetést. Nem kerteltem.
– Te el tudod hinni rólam, hogy jelentéseket írok? Állítólag Pali ezt terjeszti rólam.
Sajnálkozó mosollyal nézett rám.
– Lehet, hogy lenne, akinek elhinném, de neki biztosan nem. Te itt legfeljebb róla írhatsz jelentéseket.
Értetlenül néztem rá.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy mindenki másról ő ír.
– De bocsáss meg, hogy állíthatsz ilyet? Van bármilyen bizonyítékod?
– Nézd, én abban az évben lettem tanársegéd, amikor Hitler Németországban hatalomra került. Végigcsináltam a Horthy-érát, azután a Rákosiét, és most ezt. Gondolod, hogy még itt lennék, ha nem lenne elég kifinomult szaglásom? Több száz méterről, ellenszélben megérzem az ilyet. Ha akarod, ezt elfogadhatod bizonyítékként, ha nem akarod, nem, más nincs.
Nem akartam érvelni, vitatkozni, úgy éreztem, merülök bele az ingoványba. Azt azért megkérdeztem:
– Ha így áll a dolog, akkor miért kerülitek újabban a velem való találkozást?
– Mert tudomásul vettük, hogy a főnököd ezt rossz néven veszi. És meg akartunk kímélni a további kellemetlenségektől.
Ez a „főnököd˝ elég durván hangzott, hiszen Pali nekik is ugyanúgy tanszékvezetőjük volt, mint nekem. Megköszöntem az őszinteségét, és kimentem. Ettől kezdve én sem erőltettem tovább a beszélgetéseket. Pali sem az öregek bevonását a kutatómunkába. Egy – legalábbis látszólagos – békés egymás mellett élés alakult ki a két generáció között.
Egy alkalommal egy munka utáni sörözés közben megpróbáltam feltűnés nélkül kicsalni belőle a titkot.
– Mondd, nincs neked valami ismeretséged a pártközpontban vagy a béemben? Lehet, hogy a családomban valakinek szüksége lenne rá.
Azonnal átlátott rajtam, és kinevetett.
– Csak nem dőltél be te is ennek a marhaságnak?
– Ugye nincs semmi alapja? – kérdeztem reménykedve.
– Nincs. Ha csak az nem, hogy egy volt kollégiumi szobatársam, most már ő is elismert tudós és egyetemi tanár, a pártközpontban is magas pozíciót tölt be. Vele szoktam levelezni a pártközpontbeli címére. Főként ifjúkori sikereinkkel dicsekszünk és mostani kudarcainkra panaszkodunk. Nyilván a postán is ír valaki jelentéseket, és tőle szivárgott ki ez a rendkívül pikáns információ.
Szóval egy újabb félreértés. Hittem neki, mert hinni akartam.
Mára már nyilvánvaló, hogy valaki biztosan írt jelentéseket a tanszékről, de hogy ki, arról sejtelmem sincs.
*
Eseménydús időszak következett az életemben. Menyasszonyommal szervezni kezdtük közös életünket: házasság, lakás, és persze sok-sok munka. Részben pénzkereset, részben a tudományos ambícióim kielégítése céljából.
Pali változatlanul „csúcsra járatott˝ minket. Elintézte nekünk, hogy színvonalas nemzetközi konferenciákon vehessünk részt, megkövetelte, hogy kéziratainkat a legelismertebb nemzetközi folyóiratokhoz küldjük be. Természetesen a megfelelő színvonalú tudományos eredményeket nekünk kellett produkálni. Továbbra is az lebegett a szeme előtt, hogy a kis magyar vidéki egyetemen a nagy külföldi kutatóközpontokkal versenyképes egységet hozzon létre. A Nobel-díj nem mesebeli álom, hanem tervelőirányzat volt. A kérdés csak az volt, hogy ki és mikor.
Ez a túlpörgetett tempó nem volt jó hatással ránk, fiatalokra sem, ami az egymással való kapcsolatunkat illette. Kemény rivalizálás folyt, ami néha személyeskedésig fajuló vitákba torkollott. Pali nemigen tudott úrrá lenni a helyzeten. Még rontott is rajta azzal, hogy időszakonként egyikünket vagy másikunkat az egekbe dicsőítette, a többieket megszégyenítve ajnározta, majd látszólag minden ok nélkül félreállította, és mást állított a helyébe. Én egy kicsit mindig kivételezett helyzetben voltam, mert engem ismert a legrégebben, és talán engem tartott a legkevésbé veszélyesnek arra, hogy esetleg elorozzak előle bármiféle dicsőséget. Ebben lehetett is valami igaza, mert a többiek elméjében mindben lehetett érzékelni a láng lobogását – mellettük én legfeljebb becsületes mesterember lehettem.
A kollektív munkát Pali semmilyen formában nem támogatta. Sem vele, sem egymással nem dolgoztunk közösen. Az volt a véleménye, hogy az elméleti kutatás szólóprodukció. Newton vagy Einstein sem írt társszerzős műveket. Természetesen ez sem segítette egymás közötti konfliktusaink elsimítását.
Egy alkalommal megkért, hogy utazzak el vele egy nemzetközi konferenciára. Az angol olvasás és írás nem jelentett számára problémát, de a szóbeli kommunikációval hadilábon állt. Amilyen szuggesztív, lenyűgöző előadó volt magyar nyelven, ugyanannyira képtelen volt erre angolul. Ezt megtapasztalhattuk a külföldi vendégek kedvéért angol nyelven tartott tanszéki szemináriumok alkalmával is. Nem is nagyon járt angol nyelvű rendezvényekre, de ezen a konferencián feltétlenül jelen szeretett volna lenni.
– Sose bocsátanám meg magamnak, ha ezen múlna a Nobel-díjunk – mondta magyarázólag.
Arra kért, hogy én tartsam meg az előadást. Ezért még társszerzőnek is hajlandó lett volna bevenni, amit természetesen nem fogadtam el. Egészségi okokra hivatkozva helyettesítettem őt a pódiumon.
Egy pár nappal visszatérésünk után az egyik kollégám diszkréten félrehívott.
– Schubi, ugye te mostanában nősülsz?
– Igen. És ne is próbálj lebeszélni, úgyse hagynám.
Zavartan nevetett.
– Nem, nem, dehogyis. Csak nem egészen értem, hogy akkor hogy van ez Palival. Te biszex vagy?
Se köpni, se nyelni nem tudtam, pedig éppenséggel köpni lett volna kedvem.
– Mit hablatyolsz itt össze?
– Hát együtt voltatok Prágában, nem?
– De igen. A Heyrovský-konferencián. Megkért, hogy én adjam elő az anyagát. Nem titok.
– Jó, jó, de a konferencián kívül...
– Mi lett volna a konferencián kívül?
– Hát egy szobában aludtatok, nem?
– Egy szobában? Még csak nem is egy szállodában. Ő a konferencia meghívottja volt, az én költségeimet az egyetem fizette. Volt egy kis különbség.
– Tényleg? És azon kívül se? Semmi?
– Az égvilágon semmi. Az előadáson kívül alig találkoztunk. De honnan veszed ezt a hülyeséget?
– Mert akiket magával vitt különféle rendezvényekre, azok közül Pali többet megpróbált ... hmmm ... elcsábítani. Kit sikertelenül, kit sikerrel.
– Azok nem kolléganők voltak? – kérdeztem naivan.
Felröhögött.
– Nem. Egyáltalán nem.
– Na jó, akkor én biztos nem vagyok az esete – zártam le ezt az egyre kínosabb beszélgetést.
Azt szokták mondani, hogy egy az lehet véletlen, kettő már balszerencse, de a háromnál már érdemes nagyon elgondolkozni. Ez bármire érvényes. A Palira vonatkozó rémséges pletykák – akármennyire nem hittem el őket – elgondolkoztattak. Ennyi elszánt ellensége lenne Palinak, hogy ilyen brutálisan próbálják lejáratni? De kik? Miért? Most már nem is próbáltam Palival tisztázni bármit is, hiszen az igazi kérdéseket meg sem tudtam fogalmazni. Legfeljebb megint kiderülne valami fatális félreértés. Valójában inkább azon gondolkoztam, hogy nem kellene-e Ádámot követnem. Ő nem adta fel egyetemi állását, de fizetés nélküli szabadságot vett ki, és egy ipari ösztöndíjjal szerződéses munkát vállalt egy nagyvállalatnál az egyetemi fizetésének többszöröséért.
Időnként találkoztunk. Megkérdeztem tőle:
– És most elégedett vagy?
– Havonta egyszer biztosan – válaszolt lakonikusan.
Csakhogy nekem még voltak illúzióim a tudományos pályán. Nem a Nobel-díj, mert azt mindig Pali fantazmagóriájának tartottam. De úgy éreztem, hogy értelmes kérdésekre értelmes válaszokat találni, az egy szórakoztató játék, aminél még az sincs kizárva, hogy egyszer hasznára lehet az emberiségnek.
Őrlődésem megint csak felesleges volt. Palinak óriási botránya támadt az egyetemen. Semmi köze nem volt a pletykákban terjedő borzalmakhoz. Az egyetemi segédszemélyzettel (talán a portással vagy egy takarítónővel) támadt nézeteltérése, akik bepanaszolták őt a szakszervezetnél. Palit az egyetemi négyszög (a fiatalabbak kedvéért: az igazgató – jelen esetben a rektor –, a párttitkár, a személyzetis és a szakszervezetis) elé citálták. Ott – tőle egyáltalában nem szokatlan módon – kiborult, és mindennek elmondta az egyetem korifeusait, csak szép és jó fiúnak nem. Utóbb még tettek egy bátortalan kísérletet, hogy bocsánatkérésre bírják, de hallani sem akart róla. Lemondott az egyetemi pozíciójáról, és soha többet nem vállalt vezetői tisztet sehol.
Évekkel később egy külföldi tisztelője, egy nemzetközi tudományos szervezet elnökeként Palit Nobel-díjra jelölte. Ez természetesen csak a Palinak írt magánleveléből derült ki, mert a jelölések titkosak. Pali ebben az esetben nem tartotta szükségesnek a levéltitok érvényesítését, és a hír széles körben elterjedt. A reakciók olyan szélsőségesek voltak, mint manapság egy internetes belpolitikai poszt alatt a kommentek. A Nobel-díjat természetesen nem kapta meg. Megkapta viszont az a holland professzor, aki a prágai konferencia díszvendége volt, és akinek az eredményei – máig is állítom – lényegesen gyengébbek voltak a mieinknél.
Pali távozása után én még jó néhány évig ott maradtam az egyetemen. Egyetemi munkámat csakis az oktatásra korlátoztam, hogy minél több időt tudjak tölteni két kisfiammal. Tudományos munkáim – így doktori disszertációm is – egy másik intézményben készültek, ahol megtanultam az együttműködés jelentőségét és technikáit.
Néhány évvel később végleg otthagytam az egyetemet. A természettudomány művelése helyett a természettudományokkal és azok művelőivel foglalkozó társadalomtudományi területre váltottam. Akkor azt gondoltam, hogy ezt azért is teszem, hogy megértsem az igazságot Pali tudományos tevékenységének és személyiségének fény- és árnyoldalaival kapcsolatban.
Mai eszemmel utánagondolva inkább azt hiszem, hogy azért hagytam ott mindent, és kezdtem bele egy új karrierbe, hogy ne kelljen megértenem az igazságot.
Nem is értem.
– „Én csak bánatomban iszom, de akkor két hétig...˝ – búgta a mikrofonban a már akkor is élő legendaként csodált Faragó Vera, és én megbűvölten hallgattam. Egyáltalán, el voltam varázsolva. Jártam én zenés helyekre, kocsmákba, presszókba, bárokba, haverokkal, csajokkal, de a Casanova, az valami más volt. Valahányszor a Batthyány téren jártam, és ez gyakran megesett – akkor még a Batthyány téri csarnok is igazi piac volt – lopva odalestem a rejtelmes pincelejáratra, amely nappal szinte halottnak látszott. Éjszaka aztán feléledt és – a jól értesültek szerint – ki tudja miféle dolgok folytak ott bévül. Nem is gondoltam rá, hogy valaha is személyesen győződjem meg róla. Nem csak az árak miatt – na, persze azért is –, hanem mert egyszerűen nem tartottam magamat oda valónak.
Most pedig ott ülök és hallgatom a dívát. Pezsgőt iszunk, és valami kellemes abrakot rágcsálunk hozzá.
Persze nem az én ötletem volt. Palié. Pali a professzorom volt az egyetemen, és az első vizsga után, amelyen számomra is meglepő módon brillíroztam, felajánlotta, hogy legyek nála gyakornok. Fizetés nélkül, persze.
– A Nobel-díj majd kárpótolni fog! – mosolygott bíztatóan, és akkor még nem hittem, hogy komolyan is gondolta.
A gyakornokság a tevékenységek igen széles skáláját foglalta magába. Egy ideig segédkeztem az előadási kísérletek előkészítésében – mérsékelt sikerrel. Menthetetlenül kétbalkezes vagyok, amihez nyúltam, kifolyt, összetört, szerencsésebb esetben egyszerűen csak nem működött. Pali vérmes természetű ember volt, ilyenkor kíméletlenül szentségelt, szidta a rendszert, az egyetemi pénzhiányt, az időjárást, akármit. Engem azonban sohasem okolt. Egy idő múlva azután egy másik gyakornokot bízott meg a kísérletek előkészítésével. Nagy kő esett le a szívemről. Azt azért megjegyzem, hogy a kísérletek ezután sem voltak sikeresebbek.
Utána jött a képletírás. Akkoriban a tudományos cikkeket írógéppel írva (kettes sortávolság, oldalanként 25 sor, soronként 50 leütés), indigós másolatokkal kellett beküldeni. Pali cikkeiben hemzsegtek a matematikai és kémiai formulák, ezeket kézzel kellett minden egyes másolatba beírni. Természetesen fénymásoló sem volt még elérhető abban az időben. Szépírásban sem voltam éppen bajnok, de a bonyodalmas képletek között elég jól eligazodtam, egyszer-egyszer még Palit is sikerült tévesztésen rajtakapnom a kéziratban. Ez már szinte tudományos hozzájárulásnak számított.
A tényleges tudományos munka még fényévnyi távolságban lévőnek látszott.
Egyelőre viszont a Casanovában ültünk Cilivel és Ancsával, Faragó Verát hallgatva. Cili és Ancsa évfolyamtársaim voltak. Az eltelt években sok kapcsolatom nem volt velük, az én baráti társaságomtól nagyon különböző körökben forgolódtak. Egymás nélkül elképzelhetetlenek voltak. Sokszor még vizsgázni is csak együtt voltak hajlandók, és a zord professzorok – ki tudja miért – ezt olykor meg is engedték nekik.
Így történt Palinál is. Pali azonban megtoldotta az ajánlatot.
– Rendben van, jöjjenek együtt. Ígérem, így sem lesz könnyebb. Viszont ha mind a ketten átmennek, meghívom magukat a Casanovába. Ha nem, akkor maguk hívnak meg engem.
Cili és Ancsa alaposan meglepődtek, de belementek az ajánlatba. Mind a ketten négyesre vizsgáztak. Persze Pali nekem sokszor elmondta:
– Legszívesebben mindenkinek négyest adnék. Az csak két betű: „jó˝. Tudod milyen strapás leírni, hogy „elégtelen˝?
Pali mindenesetre állta a szavát. És mivel egyedül nem akart a két lánnyal hivalkodni, így kerültem a képbe én is. A két lány – számomra hatalmas meglepetésre – kellemes társalgó volt. Figyelemre méltó gondolataik voltak a tudományról, a művészetekről, még sportkérdésekhez is hozzá tudtak szólni.
Pali érzékelhetően Cilit tüntette ki figyelmével. Ezt egyáltalán nem bántam, mert a barnahajú, feketeszemű Ancsa sokkal közelebb állt az ízlésemhez, mint a szőke, kékszemű Cili. Táncoltunk, iddogáltunk, beszélgettünk, kellemesen telt az idő.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy kettesben ülünk Ancsával. Paliék sem a táncparketten, sem a bárpultnál nem voltak. Átfutott a fejemen, hogy van, aki egy ilyen pillanatból egy életre szóló kapcsolatot, de legalábbis egy egyéjszakás kalandot tud kihozni, de az nem én voltam. Valami közepesen érdektelen témát dobtam be, és azon rágódtunk még akkor is, amikor Paliék visszaértek.
Rendesen fel voltak dobva, Cili fehér bőre feltűnően kipirult. Arra számítottam, hogy röviden búcsúzkodni fognak, és Palinak összejön legalábbis az általam elképzelt második opció. Nem ez történt. Pali kiitta maradék italát, kifizette mindnyájunk cechét, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elköszönt.
A lányokon sem meglepetés, sem csalódás nem látszott. Engem minden esetre megnyugtattak.
– Nyugi, nem várjuk el tőled, hogy mostantól te vendégelj meg minket.
Igyekeztem nem mutatni, de valóban megkönnyebbültem.
– Amúgy sem maradunk sokáig, reggel nyolckor labor, nem mondunk vele neked újat – emlékeztetett Ancsa.
Még hallgattunk egy kis zenét. Cili kiment a mosdóba. Engem furdalt a kíváncsiság, megkérdeztem Ancsát:
– Szerinted mi volt ez? Te értetted?
Megütközve nézett rám.
– Mi lett volna? Szívtak egy kicsit. Attól félek, hogy Cili kapott egy kis útravalót is. Nem tudom lebeszélni róla.
– Úgy érted, füvet?
– Mi mást? Nem is a fogukat!
– És szerinted Pali tart magánál füvet?
Ancsa még jobban meglepődött.
– Te dolgozol vele, és még nem hallottál róla? Pedig rajtad kívül szinte mindenki így tudja. Nekem személyes tapasztalatom nincs róla, úgy, hogy továbbra is csak higgyél, amit akarsz.
Cili közben visszajött, és felszedelőzködtünk. Ancsa újból megnyugtatott.
– Nyugodtan sétálj haza, hiszen itt laksz a közelben. Minket a nyolcvanhatos hazavisz.
Tettem egy bátortalan kísérletet.
– De igazán szívesen hazakísérlek!
– Ne félj, nem fogunk senkit megerőszakolni hazafelé – humorizált Ancsa.
– Bár biztosan lenne rá igény – tette hozzá Cili.
Mire kiröhögtük magunkat, jött is a nyolcvanhatos. Felszálltak, elmentek. Az egyetem hátralévő éveiben körülbelül ugyanannyit beszéltünk egymással, mint annak előtte. Gyakorlatilag semmit. Pali sem hozta őket szóba soha.
Hazafelé sétálva kattogtak a fejemben a kerekek. Szóval Pali füvezne? Láncdohányos volt. Tízfilléres filteres papírszipkából szívta a cigijét. Legtöbbször az előregyártott csikknek gúnyolt Mátrát, vagy félbevágott Tervet. Tény, hogy egy ilyen szipkába sok mindent bele lehet gyömöszölni, és az említett cigik brutális bűze mellett egy gyakorlatlan orr nemigen érez ki mást. Egyáltalán nem ítéltem volna el, ha kiderül, hogy például marihuánát szív. Az sem rosszabb, mint a dohány vagy az alkohol. De másnak, különösen tanítványnak adni belőle, az azért már túllép az elfogadhatóság határán. Persze mindez csak szóbeszéd és találgatás. Meg fogom-e és egyáltalán meg akarom-e tudni az igazságot?
Évekkel később, amikor már tanársegédként dolgoztam Pali mellett, szóba került egy kolléga, akiről tudni lehetett, hogy komoly drogproblémái vannak. Pali elég elítélő véleménnyel volt róla. Vettem a bátorságot és megkérdeztem:
– Ez tőled ennyire távol áll? Az egyetemen nem ez a hír járta.
A fejét csóválta.
– Tudom. Hozzám is visszajutottak a pletykák. De ez egy nagy félreértés volt.
– Félreértés? Mit lehet ezen félreérteni?
– Valóban rendszeresen jártam egy olyan helyre, ahol füvet lehetett beszerezni. Pontosan tudom azt is, hogy az évfolyamotokról kik jártak oda. Nyilván tőlük származott a pletyka. De nem magamnak vettem.
– Hát?
– Akkor még élt az első feleségem. Nem nagyon beszéltem róla. Nagyon beteg volt. Progresszív, degeneratív kórkép, előrehaladott stádiumban. Az ő napjait tette elviselhetőbbé a fű. Mindig volt nálam, ha hozzá mentem. Nem hagytam nála, nehogy ártson magának.
Felbátorodtam.
– És Cili?
Elnevette magát.
– Kiénekelte belőlem a kis rifke. Bosszantott is a dolog, azért húztam el olyan sietve.
Mindenesetre amikor sokkal később Pali meghalt, valaki egy kenderpalántát ültetett a sírjára. Ott virult egy ideig, amíg csak valaki rá nem jött, hogy mi az, és ki nem gyomlálta.
*
Pali tanszékén készítettem a diplomamunkámat. Egyik adjunktusa volt a témavezetőm. Egy napon Pali behívott a szobájába. Szerettem azt a szobát, pedig a cigiszag minden zugát átjárta. Az állott dohányfüst és a kávézacc szaga nekem akkor a tudomány illatát jelentette. Vegyészek voltunk, nem riadtunk vissza a „civilek˝ által elviselhetetlennek talált odoroktól sem.
– Nem tudom hallottál-e róla, hogy kaptam egy tanszékvezetői ajánlatot.
Professzor volt, de csak egy tanszéki csoportot vezetett. A tanszékvezetőségre ott semmi reménye nem volt.
– Rebesgetik, de semmi közelebbit nem tudok.
– Egyelőre nem is kell. Már csak kabalából sem. Azt azért megkérdezem, hogy ha elfogadom az állást, velem jönnél-e gyakornoknak. Most már nem ingyen, persze.
Látva felcsillanó szememet, gyorsan lehiggasztott.
– Az egyetem nem Budapesten van.
Elkomorultam.
– Hát, elköltözni nem szeretnék. Nemrég lettem vőlegény, mind a kettőnk családja budapesti. Itt szeretünk és itt szeretnénk élni.
– Elköltözni nem kell. Egyelőre nem is nagyon lenne hová. Szűk egy óra vonatút és egy rövid séta. Ennyit kellene vállalni.
Visszatért a lelkesedésem.
– Csodálatos lenne! Mást is vinnél magaddal innen?
– Nem. Egy teljesen új csapatot szeretnék. Öreg kutya már nem tanul meg új trükköket.
Mire a diplomámat kézhez kaptam, Pali is megkapta a tanszékvezetői kinevezését, és együtt kezdhettük az új tanévet.
Első igazi munkahelyem volt, és egy újszülöttnek minden vicc új. Annyira azonban megismertem a Műegyetemen a tanszéki élet rendjét, hogy világosan lássam, Pali valóban egy nálunk teljesen szokatlan stílusban szeretné a tanszéket irányítani. Hetente többször komoly szakmai szemináriumok, gyakran vendégelőadókkal, a naprakész szakirodalmi tájékozottság és a nemzetközi színvonalú publikációs tevékenység megkövetelése – kevés helyen volt ez divatban abban az időben. Pláne nem egy vidéki egyetemen. Mi, frissen toborzott fiatalok, teljes lelkesedéssel vetettük bele magunkat a tudomány pezsgőfürdőjébe.
Volt azonban a tanszéken egy régi generáció is. Tiszteletreméltó idősebb hölgyek és urak, régi vágású tanáremberek. Érthető és leplezetlen gyanakvással fogadták Palit és társulatát. Pali egyszerűen nem vett tudomást a nemzedéki, felfogásbeli különbségekről. Tőlük is pontosan ugyanazt a munkatempót és eredményességet követelte meg, mint tőlünk, fiataloktól. Egy ideig talán még imponált is nekik, hogy Pali fantáziát lát bennük, és nem afféle kiérdemesült öreg bútordaraboknak tekinti őket, de azután egyre inkább belátták, hogy nem képesek megfeleli a Pali által állított kihívásoknak, követelményeknek. Egymást követték a betegállományok, a különféle igazolt és nehezen igazolható távolmaradások, kibúvók. Mindez érzékelhető feszültségeket okozott a tanszék életében.
Fiatal kollégáim nagy része Pali szemléletével azonosult, és távolságtartó, kissé lekezelő attitűddel viseltettek az „öregekkel˝ szemben. Én nem így éreztem. Nekem nagyon rokonszenves volt az idősebb kollégák, kolléganők többsége, és csodáltam tapasztalatukat és tudásukat, amely ugyan a korszerű tudományos kutatástól távol állt, de az oktatás és egyáltalában az értelmes emberi lét kérdéseiben nagyon is jól használható, mondhatni iránymutató volt. Kedveltem őket, igyekeztem minél több időt tölteni a társaságukban. Különösen a rangidős docenssel kerültem majdhogynem baráti kapcsolatba. Művészeti, főként zenei ízlésünk nagyon hasonló volt, hosszan el tudtunk beszélgetni egy-egy koncertről, lemezfelvételről. Lenyűgöztek családi vonatkozású történetei is. Felmenői között híres történelmi, művészettörténeti személyiségek voltak; olyan otthonosan mozgott közöttük, hogy én csak bámulva hallgattam.
Pali nem nézte jó szemmel „eltévelyedésemet˝.
– Ne pazarold az idődet érdemtelen dolgokra. Fecserészés helyett nekiláthatnál például a doktori disszertációdnak.
Ez eléggé sportszerűtlen megjegyzés volt, mert pontosan tudta, hogy a doktori témavezetőm személye, és ezzel a disszertáció témája még bizonytalan. És természetesen szó sem volt arról, hogy a docenssel való beszélgetéseim a munkám rovására mentek volna, sőt, én pont az ellenkezőjét éreztem. Mindenesetre most döntenem kellett, Palival vagy a docenssel való kapcsolatomat rontom-e el.
Nem volt szükség döntésre. A docens nem hívott be többé a szobájába egy kávéra vagy házi főzésű „gyümölcskoktélra˝, és amikor én próbáltam közeledni, zavartan mentette ki magát valamilyen halaszthatatlan elfoglaltságra hivatkozva. A többi „öreg˝ is hasonlóan viselkedett. Sejtettem, hogy Pali keze van a dologban, de fogalmam nem volt, hogyan érhette el. A docenst nem olyannak ismertem meg, mint akit olyan egyszerű lenne megfélemlíteni vagy befolyásolni.
Hozzám hasonlóan fiatal kollégám, szobatársam, frissen szerzett barátom, Ádám adott egy kulcsot a megfejtéshez. Egyik ebéd után a szobánkba visszatérve megkérdezte.
– Tudod, hogy mit híresztelnek rólad?
Felkaptam a fejem.
– Mit és kik?
– Hogy kik? Hát a falu hírmondói. És azt, hogy jelentéseket írsz.
Teljesen megdöbbentem.
– Milyen jelentéseket? És kinek?
– Hát olyan jelentéseket. És akiknek szokták. Én nem tudom, mert sohasem csináltam ilyet, és őszintén szólva sohasem érdekelt. Gondolom a pártközpontnak. Vagy a béemnek.
Nem tudom a döbbenetet lehet-e fokozni, de nekem biztosan sikerült.
– Teljes abszurdum! Ki találhat ki ekkora marhaságot? És miért?
– Ne haragudj, én csak azt tudom, amit nekem mondtak, és senki másnak a világért sem mondanám tovább. Neked is csak azért, hogy fel legyél készülve, ha valaki ártani akarna neked.
– De mégis ki? Ki lehet ilyen aljas? Csak azért, hogy fel legyek készülve, ha legközelebb anyagyilkossággal vádolnak.
Ádám fanyarul elmosolyodott.
– Jó. Ez tényleg már pletyka a négyzeten, de állítólag Palitól származik.
Szóhoz sem jutottam. Ez nem lehet igaz. És miért lenne? Hiszen én sem írok jelentéseket. A pletyka az pletyka. Az első, a második és az n-edik hatványon is. De persze a pletyka azért pletyka, hogy ott motoszkáljon az emberben akkor is, ha pontosan tudja, hogy nem igaz. Képes lenne erre Pali csak azért, hogy az öregek ne bízzanak bennem? És egyáltalán miért fáj neki annyira, hogy én néha a docenssel Furtwänglerről beszélgetek?
Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Ádámot:
– Mondd, és te el tudnád képzelni, hogy én jelentéseket írogatok?
– Nézd, nekem elég jó a fantáziám. Sok mindent el tudok képzelni. Például, hogy direkt félrevezeted a megbízóidat. Vagy az időjárás- és vízállásjelentést küldöd be hetente. Abban biztos vagyok, hogy ártani nem tudnál senkinek. Talán még érdekesebbnek is talállak, hogy ezt a lehetőséget is beléd gondolhatom.
Nem nyugtatott meg egészen. Mit gondolhat vajon a docens? Valószínűleg érdekesebbnek nem talál, ha ennyire kerüli a találkozást. Szerettem volna tisztázni a dolgot, és az ízlésemhez képest kicsit erőszakosan kiprovokáltam tőle egy beszélgetést. Nem kerteltem.
– Te el tudod hinni rólam, hogy jelentéseket írok? Állítólag Pali ezt terjeszti rólam.
Sajnálkozó mosollyal nézett rám.
– Lehet, hogy lenne, akinek elhinném, de neki biztosan nem. Te itt legfeljebb róla írhatsz jelentéseket.
Értetlenül néztem rá.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy mindenki másról ő ír.
– De bocsáss meg, hogy állíthatsz ilyet? Van bármilyen bizonyítékod?
– Nézd, én abban az évben lettem tanársegéd, amikor Hitler Németországban hatalomra került. Végigcsináltam a Horthy-érát, azután a Rákosiét, és most ezt. Gondolod, hogy még itt lennék, ha nem lenne elég kifinomult szaglásom? Több száz méterről, ellenszélben megérzem az ilyet. Ha akarod, ezt elfogadhatod bizonyítékként, ha nem akarod, nem, más nincs.
Nem akartam érvelni, vitatkozni, úgy éreztem, merülök bele az ingoványba. Azt azért megkérdeztem:
– Ha így áll a dolog, akkor miért kerülitek újabban a velem való találkozást?
– Mert tudomásul vettük, hogy a főnököd ezt rossz néven veszi. És meg akartunk kímélni a további kellemetlenségektől.
Ez a „főnököd˝ elég durván hangzott, hiszen Pali nekik is ugyanúgy tanszékvezetőjük volt, mint nekem. Megköszöntem az őszinteségét, és kimentem. Ettől kezdve én sem erőltettem tovább a beszélgetéseket. Pali sem az öregek bevonását a kutatómunkába. Egy – legalábbis látszólagos – békés egymás mellett élés alakult ki a két generáció között.
Egy alkalommal egy munka utáni sörözés közben megpróbáltam feltűnés nélkül kicsalni belőle a titkot.
– Mondd, nincs neked valami ismeretséged a pártközpontban vagy a béemben? Lehet, hogy a családomban valakinek szüksége lenne rá.
Azonnal átlátott rajtam, és kinevetett.
– Csak nem dőltél be te is ennek a marhaságnak?
– Ugye nincs semmi alapja? – kérdeztem reménykedve.
– Nincs. Ha csak az nem, hogy egy volt kollégiumi szobatársam, most már ő is elismert tudós és egyetemi tanár, a pártközpontban is magas pozíciót tölt be. Vele szoktam levelezni a pártközpontbeli címére. Főként ifjúkori sikereinkkel dicsekszünk és mostani kudarcainkra panaszkodunk. Nyilván a postán is ír valaki jelentéseket, és tőle szivárgott ki ez a rendkívül pikáns információ.
Szóval egy újabb félreértés. Hittem neki, mert hinni akartam.
Mára már nyilvánvaló, hogy valaki biztosan írt jelentéseket a tanszékről, de hogy ki, arról sejtelmem sincs.
*
Eseménydús időszak következett az életemben. Menyasszonyommal szervezni kezdtük közös életünket: házasság, lakás, és persze sok-sok munka. Részben pénzkereset, részben a tudományos ambícióim kielégítése céljából.
Pali változatlanul „csúcsra járatott˝ minket. Elintézte nekünk, hogy színvonalas nemzetközi konferenciákon vehessünk részt, megkövetelte, hogy kéziratainkat a legelismertebb nemzetközi folyóiratokhoz küldjük be. Természetesen a megfelelő színvonalú tudományos eredményeket nekünk kellett produkálni. Továbbra is az lebegett a szeme előtt, hogy a kis magyar vidéki egyetemen a nagy külföldi kutatóközpontokkal versenyképes egységet hozzon létre. A Nobel-díj nem mesebeli álom, hanem tervelőirányzat volt. A kérdés csak az volt, hogy ki és mikor.
Ez a túlpörgetett tempó nem volt jó hatással ránk, fiatalokra sem, ami az egymással való kapcsolatunkat illette. Kemény rivalizálás folyt, ami néha személyeskedésig fajuló vitákba torkollott. Pali nemigen tudott úrrá lenni a helyzeten. Még rontott is rajta azzal, hogy időszakonként egyikünket vagy másikunkat az egekbe dicsőítette, a többieket megszégyenítve ajnározta, majd látszólag minden ok nélkül félreállította, és mást állított a helyébe. Én egy kicsit mindig kivételezett helyzetben voltam, mert engem ismert a legrégebben, és talán engem tartott a legkevésbé veszélyesnek arra, hogy esetleg elorozzak előle bármiféle dicsőséget. Ebben lehetett is valami igaza, mert a többiek elméjében mindben lehetett érzékelni a láng lobogását – mellettük én legfeljebb becsületes mesterember lehettem.
A kollektív munkát Pali semmilyen formában nem támogatta. Sem vele, sem egymással nem dolgoztunk közösen. Az volt a véleménye, hogy az elméleti kutatás szólóprodukció. Newton vagy Einstein sem írt társszerzős műveket. Természetesen ez sem segítette egymás közötti konfliktusaink elsimítását.
Egy alkalommal megkért, hogy utazzak el vele egy nemzetközi konferenciára. Az angol olvasás és írás nem jelentett számára problémát, de a szóbeli kommunikációval hadilábon állt. Amilyen szuggesztív, lenyűgöző előadó volt magyar nyelven, ugyanannyira képtelen volt erre angolul. Ezt megtapasztalhattuk a külföldi vendégek kedvéért angol nyelven tartott tanszéki szemináriumok alkalmával is. Nem is nagyon járt angol nyelvű rendezvényekre, de ezen a konferencián feltétlenül jelen szeretett volna lenni.
– Sose bocsátanám meg magamnak, ha ezen múlna a Nobel-díjunk – mondta magyarázólag.
Arra kért, hogy én tartsam meg az előadást. Ezért még társszerzőnek is hajlandó lett volna bevenni, amit természetesen nem fogadtam el. Egészségi okokra hivatkozva helyettesítettem őt a pódiumon.
Egy pár nappal visszatérésünk után az egyik kollégám diszkréten félrehívott.
– Schubi, ugye te mostanában nősülsz?
– Igen. És ne is próbálj lebeszélni, úgyse hagynám.
Zavartan nevetett.
– Nem, nem, dehogyis. Csak nem egészen értem, hogy akkor hogy van ez Palival. Te biszex vagy?
Se köpni, se nyelni nem tudtam, pedig éppenséggel köpni lett volna kedvem.
– Mit hablatyolsz itt össze?
– Hát együtt voltatok Prágában, nem?
– De igen. A Heyrovský-konferencián. Megkért, hogy én adjam elő az anyagát. Nem titok.
– Jó, jó, de a konferencián kívül...
– Mi lett volna a konferencián kívül?
– Hát egy szobában aludtatok, nem?
– Egy szobában? Még csak nem is egy szállodában. Ő a konferencia meghívottja volt, az én költségeimet az egyetem fizette. Volt egy kis különbség.
– Tényleg? És azon kívül se? Semmi?
– Az égvilágon semmi. Az előadáson kívül alig találkoztunk. De honnan veszed ezt a hülyeséget?
– Mert akiket magával vitt különféle rendezvényekre, azok közül Pali többet megpróbált ... hmmm ... elcsábítani. Kit sikertelenül, kit sikerrel.
– Azok nem kolléganők voltak? – kérdeztem naivan.
Felröhögött.
– Nem. Egyáltalán nem.
– Na jó, akkor én biztos nem vagyok az esete – zártam le ezt az egyre kínosabb beszélgetést.
Azt szokták mondani, hogy egy az lehet véletlen, kettő már balszerencse, de a háromnál már érdemes nagyon elgondolkozni. Ez bármire érvényes. A Palira vonatkozó rémséges pletykák – akármennyire nem hittem el őket – elgondolkoztattak. Ennyi elszánt ellensége lenne Palinak, hogy ilyen brutálisan próbálják lejáratni? De kik? Miért? Most már nem is próbáltam Palival tisztázni bármit is, hiszen az igazi kérdéseket meg sem tudtam fogalmazni. Legfeljebb megint kiderülne valami fatális félreértés. Valójában inkább azon gondolkoztam, hogy nem kellene-e Ádámot követnem. Ő nem adta fel egyetemi állását, de fizetés nélküli szabadságot vett ki, és egy ipari ösztöndíjjal szerződéses munkát vállalt egy nagyvállalatnál az egyetemi fizetésének többszöröséért.
Időnként találkoztunk. Megkérdeztem tőle:
– És most elégedett vagy?
– Havonta egyszer biztosan – válaszolt lakonikusan.
Csakhogy nekem még voltak illúzióim a tudományos pályán. Nem a Nobel-díj, mert azt mindig Pali fantazmagóriájának tartottam. De úgy éreztem, hogy értelmes kérdésekre értelmes válaszokat találni, az egy szórakoztató játék, aminél még az sincs kizárva, hogy egyszer hasznára lehet az emberiségnek.
Őrlődésem megint csak felesleges volt. Palinak óriási botránya támadt az egyetemen. Semmi köze nem volt a pletykákban terjedő borzalmakhoz. Az egyetemi segédszemélyzettel (talán a portással vagy egy takarítónővel) támadt nézeteltérése, akik bepanaszolták őt a szakszervezetnél. Palit az egyetemi négyszög (a fiatalabbak kedvéért: az igazgató – jelen esetben a rektor –, a párttitkár, a személyzetis és a szakszervezetis) elé citálták. Ott – tőle egyáltalában nem szokatlan módon – kiborult, és mindennek elmondta az egyetem korifeusait, csak szép és jó fiúnak nem. Utóbb még tettek egy bátortalan kísérletet, hogy bocsánatkérésre bírják, de hallani sem akart róla. Lemondott az egyetemi pozíciójáról, és soha többet nem vállalt vezetői tisztet sehol.
Évekkel később egy külföldi tisztelője, egy nemzetközi tudományos szervezet elnökeként Palit Nobel-díjra jelölte. Ez természetesen csak a Palinak írt magánleveléből derült ki, mert a jelölések titkosak. Pali ebben az esetben nem tartotta szükségesnek a levéltitok érvényesítését, és a hír széles körben elterjedt. A reakciók olyan szélsőségesek voltak, mint manapság egy internetes belpolitikai poszt alatt a kommentek. A Nobel-díjat természetesen nem kapta meg. Megkapta viszont az a holland professzor, aki a prágai konferencia díszvendége volt, és akinek az eredményei – máig is állítom – lényegesen gyengébbek voltak a mieinknél.
Pali távozása után én még jó néhány évig ott maradtam az egyetemen. Egyetemi munkámat csakis az oktatásra korlátoztam, hogy minél több időt tudjak tölteni két kisfiammal. Tudományos munkáim – így doktori disszertációm is – egy másik intézményben készültek, ahol megtanultam az együttműködés jelentőségét és technikáit.
Néhány évvel később végleg otthagytam az egyetemet. A természettudomány művelése helyett a természettudományokkal és azok művelőivel foglalkozó társadalomtudományi területre váltottam. Akkor azt gondoltam, hogy ezt azért is teszem, hogy megértsem az igazságot Pali tudományos tevékenységének és személyiségének fény- és árnyoldalaival kapcsolatban.
Mai eszemmel utánagondolva inkább azt hiszem, hogy azért hagytam ott mindent, és kezdtem bele egy új karrierbe, hogy ne kelljen megértenem az igazságot.
Nem is értem.