Beszéd iskolai ünnepség alkalmából
Tisztelt Igazgató Úr! Kedves Tanári Kar! Maradjatok csendben, gyerekek!
Az a megtisztelő felkérés, hogy szóljak néhány szót e szép ünnepségen a hajdani diákok nevében, főként iskolánk hagyományosan csapnivaló nyilvántartási rendszerének köszönhető. Annyira azért nem volt csapnivaló, hogy a harmadik igazolatlan hiányzás után ne csapjanak mindig ki automatikusan, annyira azonban igen, hogy egy névbetű megváltoztatásával, vagy éppenséggel anélkül, mindig sikerüljön újból beiratkoznom. Így azután joggal tekinthetem magamat az iskola egyik leghűségesebb tanítványának.
Az, hogy újra és újra visszatértem, nyilván annak volt köszönhető, hogy ez egy jó iskola volt. Na, nem a tanárokra gondolok, mert azok rettenetesek voltak. Nem tudom, hogy a jelenlévő tanári kar folytatja-e ezt a hagyományt. (Szigorú tekintetet vetek az első sorokban feszengő tanárokra.) A gyerekek viselkedését elnézve igen. (Még szigorúbb tekintetet vetek a szanaszét rendetlenkedő gyerekekre.) Viszont a menza elviselhető volt, és a szakácsnők mindig adtak repetát. Az iskolai büfében pedig lehetett kapni Diana sósborszeszes cukorkát. Tizenöt-húsz szem elszopogatása után még Molekula tanárnő kémiaórái is egészen elviselhetők lettek. Az iskola szövetkezeti gazdaságában állítólag vadkendert is termesztettek, de ebből csak a kiváltságos kevesek részesültek, akik közé én sohasem tartoztam.
Ha a tanári kar hagyott is kívánnivalót maga után, a segédszemélyzet felülmúlhatatlan volt. A pedellus bácsi sörétes puskája segítségével a gyakorlatban próbálhattuk ki a honvédelmi ismeretek tárgyból tanult ballisztikai tudásunkat. A célpont koordinátáinak és a lövedék parabolikus röppályájának metszéspontját sokkal szívesebben kerestük a sörétes puskával az iskola melletti mezőn fel-feltűnő ürgék farkincáján, mint krétával az iskolatáblán. Az állatvédők megnyugtatására: célzási képességünk korlátai és a puska minősége következtében az ürgéknek sok bántódásuk nem esett.
A szakácsnők nagylelkűségéről már megemlékeztem, nem feledkezhetem meg azonban a konyhalányokról sem. Ők a fent említett mezőn az iskolai oktatás során sajnálatosan elhanyagolt másfajta ismeretek megszerzésében végeztek áldozatos munkát. Tapasztalatlanságunk és a számos külső zavaró tényező (például a társaink által éppen próbálgatott sörétes puska) következtében azonban a konyhalányokról is ugyanazt mondhatom, mint az ürgékről: sok kárt nem tettünk bennük.
Na de hagyjuk a nosztalgiázást, és folytassuk magasztosabb gondolatokkal. Iskolánk jelmondata az a híres verssor volt a meszve jövendővel és az öszve jelenkorral, amit sohasem értettem. Az öszvéről még csak-csak eszembe jutott egy öszvér, de a meszvéről abszolúte semmi. Van azonban ebben a versben egy szó, amit nagyon is megértettem, és amely a versnek – mondhatni – imperatívusza: Gyarapíts! Én ezt a parancsot vittem magammal az iskolából, és nem bántam meg. Ha nekem most négy szócskát kellene üzennem az utókornak, vagy a tisztelt hallgatóságnak, vagy Lenin elvtársnak, akkor az így szólna: Gyarapítani, gyarapítani, gyarapítani! (Elmélyülten számolok, közben kilesek a közönségre.) Igen, ez csak három. Akkor: Gyarapítani, gyarapítani, és ismét gyarapítani! (Ugyanúgy, mint előbb.) Ez meg már öt! Na, mindegy, átlagoljátok!
Gyarapítottam a népességet, gyarapítottam a vagyonomat, és – ha éppen az kellett – gyarapítottam a tudásomat is. Hogy aztán ettől a haza fényre derült-e, azt nem tudom. Talán a befizetett nem kevés adó segített ebben. Nekem mindenesetre sok derűs percet szerzett a gyarapítás folyamata, és kiváltképpen az eredménye. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Befejezésül szót kell ejtenem azokról is, akik ennek az iskolának – mondhatni – támaszai és talpkövei. Nem, nem a gyerekekre gondolok, és nem is a szüleikre, bár ők is biztosan megérdemelnének egy barackot a fejükre. Nem is a díszes tanári karra, még csak nem is az igazgató úrra. A "Hit–Remény–Szeretet" gyülekezet tagjaira gondolok, akik vasárnaponként bérbe veszik a tornatermet, és ebből a szerény bevételből telik az iskolának olyan luxusberuházásokra, mint a színes kréta vagy a tornazsámoly. Hogy az igazgató úr reprezentációs italszekrénye milyen forrásból van olyan bámulatosan feltöltve, ahogyan az imént magam is megtapasztalhattam, azt ezúttal nem firtatom.
Mi, akik itt egybegyűltünk, az iskola volt, jelenlegi és talán jövendőbeli tanítványai élő tanúbizonyságai vagyunk annak, hogy iskolánk szelleme élt, él és élni fog. Búgyet zsity, amiről persze az utóbbi negyedszázadban felnőtt nemzedék mit sem tud. És ezt a szellemet soha többé nem lehet visszazárni a palackba. Amire persze semmi szükség nincs, amíg az igazgató úr szekrényében olyak palackok vannak, amilyeneket láttam.
Erre igyunk! (Felemelem a kezemhez készített pezsgős poharat, és fenékig kiiszom.) Egészségünkre!
Tisztelt Igazgató Úr! Kedves Tanári Kar! Maradjatok csendben, gyerekek!
Az a megtisztelő felkérés, hogy szóljak néhány szót e szép ünnepségen a hajdani diákok nevében, főként iskolánk hagyományosan csapnivaló nyilvántartási rendszerének köszönhető. Annyira azért nem volt csapnivaló, hogy a harmadik igazolatlan hiányzás után ne csapjanak mindig ki automatikusan, annyira azonban igen, hogy egy névbetű megváltoztatásával, vagy éppenséggel anélkül, mindig sikerüljön újból beiratkoznom. Így azután joggal tekinthetem magamat az iskola egyik leghűségesebb tanítványának.
Az, hogy újra és újra visszatértem, nyilván annak volt köszönhető, hogy ez egy jó iskola volt. Na, nem a tanárokra gondolok, mert azok rettenetesek voltak. Nem tudom, hogy a jelenlévő tanári kar folytatja-e ezt a hagyományt. (Szigorú tekintetet vetek az első sorokban feszengő tanárokra.) A gyerekek viselkedését elnézve igen. (Még szigorúbb tekintetet vetek a szanaszét rendetlenkedő gyerekekre.) Viszont a menza elviselhető volt, és a szakácsnők mindig adtak repetát. Az iskolai büfében pedig lehetett kapni Diana sósborszeszes cukorkát. Tizenöt-húsz szem elszopogatása után még Molekula tanárnő kémiaórái is egészen elviselhetők lettek. Az iskola szövetkezeti gazdaságában állítólag vadkendert is termesztettek, de ebből csak a kiváltságos kevesek részesültek, akik közé én sohasem tartoztam.
Ha a tanári kar hagyott is kívánnivalót maga után, a segédszemélyzet felülmúlhatatlan volt. A pedellus bácsi sörétes puskája segítségével a gyakorlatban próbálhattuk ki a honvédelmi ismeretek tárgyból tanult ballisztikai tudásunkat. A célpont koordinátáinak és a lövedék parabolikus röppályájának metszéspontját sokkal szívesebben kerestük a sörétes puskával az iskola melletti mezőn fel-feltűnő ürgék farkincáján, mint krétával az iskolatáblán. Az állatvédők megnyugtatására: célzási képességünk korlátai és a puska minősége következtében az ürgéknek sok bántódásuk nem esett.
A szakácsnők nagylelkűségéről már megemlékeztem, nem feledkezhetem meg azonban a konyhalányokról sem. Ők a fent említett mezőn az iskolai oktatás során sajnálatosan elhanyagolt másfajta ismeretek megszerzésében végeztek áldozatos munkát. Tapasztalatlanságunk és a számos külső zavaró tényező (például a társaink által éppen próbálgatott sörétes puska) következtében azonban a konyhalányokról is ugyanazt mondhatom, mint az ürgékről: sok kárt nem tettünk bennük.
Na de hagyjuk a nosztalgiázást, és folytassuk magasztosabb gondolatokkal. Iskolánk jelmondata az a híres verssor volt a meszve jövendővel és az öszve jelenkorral, amit sohasem értettem. Az öszvéről még csak-csak eszembe jutott egy öszvér, de a meszvéről abszolúte semmi. Van azonban ebben a versben egy szó, amit nagyon is megértettem, és amely a versnek – mondhatni – imperatívusza: Gyarapíts! Én ezt a parancsot vittem magammal az iskolából, és nem bántam meg. Ha nekem most négy szócskát kellene üzennem az utókornak, vagy a tisztelt hallgatóságnak, vagy Lenin elvtársnak, akkor az így szólna: Gyarapítani, gyarapítani, gyarapítani! (Elmélyülten számolok, közben kilesek a közönségre.) Igen, ez csak három. Akkor: Gyarapítani, gyarapítani, és ismét gyarapítani! (Ugyanúgy, mint előbb.) Ez meg már öt! Na, mindegy, átlagoljátok!
Gyarapítottam a népességet, gyarapítottam a vagyonomat, és – ha éppen az kellett – gyarapítottam a tudásomat is. Hogy aztán ettől a haza fényre derült-e, azt nem tudom. Talán a befizetett nem kevés adó segített ebben. Nekem mindenesetre sok derűs percet szerzett a gyarapítás folyamata, és kiváltképpen az eredménye. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Befejezésül szót kell ejtenem azokról is, akik ennek az iskolának – mondhatni – támaszai és talpkövei. Nem, nem a gyerekekre gondolok, és nem is a szüleikre, bár ők is biztosan megérdemelnének egy barackot a fejükre. Nem is a díszes tanári karra, még csak nem is az igazgató úrra. A "Hit–Remény–Szeretet" gyülekezet tagjaira gondolok, akik vasárnaponként bérbe veszik a tornatermet, és ebből a szerény bevételből telik az iskolának olyan luxusberuházásokra, mint a színes kréta vagy a tornazsámoly. Hogy az igazgató úr reprezentációs italszekrénye milyen forrásból van olyan bámulatosan feltöltve, ahogyan az imént magam is megtapasztalhattam, azt ezúttal nem firtatom.
Mi, akik itt egybegyűltünk, az iskola volt, jelenlegi és talán jövendőbeli tanítványai élő tanúbizonyságai vagyunk annak, hogy iskolánk szelleme élt, él és élni fog. Búgyet zsity, amiről persze az utóbbi negyedszázadban felnőtt nemzedék mit sem tud. És ezt a szellemet soha többé nem lehet visszazárni a palackba. Amire persze semmi szükség nincs, amíg az igazgató úr szekrényében olyak palackok vannak, amilyeneket láttam.
Erre igyunk! (Felemelem a kezemhez készített pezsgős poharat, és fenékig kiiszom.) Egészségünkre!