Kiállítás megnyitó beszéd
Hölgyeim és uraim! Művészfélék!
Nagy öröm számomra, hogy megnyitó beszédet mondhatok (akkurátusan felveszem az okulárémat, turkálok a zsebeimben, keresek és megtalálok egy gyűrött cédulát, kihajtogatom, és felolvasom a nevet) kiállításán. Személyesen még sohasem találkoztunk, remélem, csak akad itt majd valaki, aki bemutat minket egymásnak.
Nem is róla szeretnék most beszélni – hiszen nem is tudnék –, hanem a képeiről. Persze azokról sem tudok többet, mint bárki más itt a teremben. Itt lógnak a falon, mindenki láthatja őket. Én is.
Úgy látom, vannak itt úgynevezett csendéletek. Sosem értettem, miért így hívják őket. A csend, az még csak hagyján, de az minden képre nagyjából igaz. Ha nem esnek le a falról, és törnek éppen ripityára. Biztos itt is rászolgálna némelyik. De az élet? Esküszöm, a cipőfűzőmben több élet van, mint ezekben a zöldség-gyümölcs válogatásokban a kitömött madarakkal, valamint az üveg- és méterárukkal. De sebaj! Akinek ez tetszik, vegye meg, és tegye ki a spájzba.
Aztán vannak portrék. Most nem akarok azon viccelődni, hogy mennyi bennük a por és mennyi a tré, mert végül is ezek emberfejek. Aki egy csöppet is járatos a számítógépek világában, az tudja, hogy a portrét az különbözteti meg a tájképtől, hogy a függőleges méretük hosszabb, míg az utóbbiaknak a vízszintes. Ilyen egyszerű. Eszerint lapos fejű emberekről csak tájképet lehet festeni. Amint látom, művész barátunk modelljei szerencsére mind hosszú fejű emberek voltak, így ez a probléma nem merült fel.
Jelentős művészetfilozófiai probléma, hogy lehet-e csúnya emberről szép portrét festeni. Mert, hogy szépről lehet csúnyát, arra itt is számos példát láthatunk. Legalábbis én elképzelni sem tudom, hogy valaki olyan csúnya legyen, mint az a nő ott zöld kalapban. Már maga a kalap is külön tanulmányt érdemelne (a közönséghez fordulok) – nincsen véletlenül kalapos önök között? –, de hogy valakinek egyetlen porcikája se legyen a helyén... Ez már művészet. (Eltűnődök.) Tényleg így lenne?
Ezt a szerencsétlen kuszaarcú nőt akár átmenetnek is tekinthetjük művész barátunk nonfiguratív alkotásai felé. Az ember azt gondolná, hogy nincs könnyebb dolog, mint olyan festményt festeni, ami nem ábrázol semmit. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Ha egy járatlan ember elkezd össze-vissza firkálni, az előbb-utóbb valamire hasonlítani fog. Nem tudom, pontosan miért van ez, alighanem ősi pszichológiai erők dolgoznak a mélyben. Csak igen nagy gyakorlattal és fegyelemmel lehet elérni, hogy egy festmény az égvilágon semmit se ábrázoljon. Fel lehet tenni persze a kérdést, hogy érdemes-e annyi rengeteg időt, pénzt, energiát rászánni, hogy ezt a tudást megszerezzük. Szerintem a helyes válaszok egy százas skálán helyezkednek el az egyértelmű nem és a van-az-a-pénz között.
A nonfiguratív képeknél a művészi kreativitás a címadásban tombolhatná ki magát. Mondom: hatná. A valóságban az ilyen képek általában a Kompozíció #763, a Szürke XXIV vagy éppenséggel a Cím nélkül a9/q címet viselik. Lehet, hogy én ultrakonzervatív vagyok, de nekem egy képnek olyan címe legyen, hogy Monalíza, meg Utolsó vacsora. Ha valaki valami nagyon eredetit akar, akkor fessen Első reggelit. Vagy olyat, hogy Se Piacsek bácsi, se pipa. Az aztán lehet olyan nonfiguratív, ami csak belefér.
A képek nemcsak mértani formájukban különböznek egymástól, hanem előállítási technikájukban is. Művész barátunk e technikáknak is széles skáláját vonultatja fel. Mondhatnánk, széles palettán mozog. Láttak már festőt palettán mozogni? Akár keskenyen, akár szélesen?
A ceruzarajzok a legolcsóbbak. Biztosan azért, hogy ha véletlenül kiradírozzuk őket, ne legyen túl nagy a kár. Alighanem a biztosítók keze van a dologban. A festmények közül a vízfestés a legolcsóbb. Szegény ember vízzel fest. A legelterjedtebb az olajfestmény. Biztosan a koleszterin végett. A vajat és a disznózsírt lenyomta az olajlobby. Újabban az élelmezéstudomány szembehelyezkedett korábbi álláspontjával. Akár a politikusok. Kíváncsi vagyok, hogy fog ez tükröződni a festőművészetben.
Művész barátunk nem idegenkedik a számítógép kínálta lehetőségek felhasználásától sem. Emlékszem, a számítógép hőskorában volt olyan program, amely a Mona Lisát nyomtatta ki csupa kukac jelből. A számítástechnika azóta mutatott némi fejlődést, a kukac jel az e-mail jóvoltából soha nem képzelt karriert futott be, de az a Mona Lisa soha nem múló kételyt ültetett belém a számítógép képzőművészeti tehetségét illetően.
Hölgyeim és uraim! Ne csüggedjenek! Látom, már érkeznek a pezsgősüvegek, és a lazacos szendvicsek. Ezek erőt adnak a művészetek és az azokat körítő elmeroggyantságok elviseléséhez. Vegyék ki a részüket! Egészségükre! (Pezsgős poharat ragadok, és fenékig kiiszom.)
Hölgyeim és uraim! Művészfélék!
Nagy öröm számomra, hogy megnyitó beszédet mondhatok (akkurátusan felveszem az okulárémat, turkálok a zsebeimben, keresek és megtalálok egy gyűrött cédulát, kihajtogatom, és felolvasom a nevet) kiállításán. Személyesen még sohasem találkoztunk, remélem, csak akad itt majd valaki, aki bemutat minket egymásnak.
Nem is róla szeretnék most beszélni – hiszen nem is tudnék –, hanem a képeiről. Persze azokról sem tudok többet, mint bárki más itt a teremben. Itt lógnak a falon, mindenki láthatja őket. Én is.
Úgy látom, vannak itt úgynevezett csendéletek. Sosem értettem, miért így hívják őket. A csend, az még csak hagyján, de az minden képre nagyjából igaz. Ha nem esnek le a falról, és törnek éppen ripityára. Biztos itt is rászolgálna némelyik. De az élet? Esküszöm, a cipőfűzőmben több élet van, mint ezekben a zöldség-gyümölcs válogatásokban a kitömött madarakkal, valamint az üveg- és méterárukkal. De sebaj! Akinek ez tetszik, vegye meg, és tegye ki a spájzba.
Aztán vannak portrék. Most nem akarok azon viccelődni, hogy mennyi bennük a por és mennyi a tré, mert végül is ezek emberfejek. Aki egy csöppet is járatos a számítógépek világában, az tudja, hogy a portrét az különbözteti meg a tájképtől, hogy a függőleges méretük hosszabb, míg az utóbbiaknak a vízszintes. Ilyen egyszerű. Eszerint lapos fejű emberekről csak tájképet lehet festeni. Amint látom, művész barátunk modelljei szerencsére mind hosszú fejű emberek voltak, így ez a probléma nem merült fel.
Jelentős művészetfilozófiai probléma, hogy lehet-e csúnya emberről szép portrét festeni. Mert, hogy szépről lehet csúnyát, arra itt is számos példát láthatunk. Legalábbis én elképzelni sem tudom, hogy valaki olyan csúnya legyen, mint az a nő ott zöld kalapban. Már maga a kalap is külön tanulmányt érdemelne (a közönséghez fordulok) – nincsen véletlenül kalapos önök között? –, de hogy valakinek egyetlen porcikája se legyen a helyén... Ez már művészet. (Eltűnődök.) Tényleg így lenne?
Ezt a szerencsétlen kuszaarcú nőt akár átmenetnek is tekinthetjük művész barátunk nonfiguratív alkotásai felé. Az ember azt gondolná, hogy nincs könnyebb dolog, mint olyan festményt festeni, ami nem ábrázol semmit. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Ha egy járatlan ember elkezd össze-vissza firkálni, az előbb-utóbb valamire hasonlítani fog. Nem tudom, pontosan miért van ez, alighanem ősi pszichológiai erők dolgoznak a mélyben. Csak igen nagy gyakorlattal és fegyelemmel lehet elérni, hogy egy festmény az égvilágon semmit se ábrázoljon. Fel lehet tenni persze a kérdést, hogy érdemes-e annyi rengeteg időt, pénzt, energiát rászánni, hogy ezt a tudást megszerezzük. Szerintem a helyes válaszok egy százas skálán helyezkednek el az egyértelmű nem és a van-az-a-pénz között.
A nonfiguratív képeknél a művészi kreativitás a címadásban tombolhatná ki magát. Mondom: hatná. A valóságban az ilyen képek általában a Kompozíció #763, a Szürke XXIV vagy éppenséggel a Cím nélkül a9/q címet viselik. Lehet, hogy én ultrakonzervatív vagyok, de nekem egy képnek olyan címe legyen, hogy Monalíza, meg Utolsó vacsora. Ha valaki valami nagyon eredetit akar, akkor fessen Első reggelit. Vagy olyat, hogy Se Piacsek bácsi, se pipa. Az aztán lehet olyan nonfiguratív, ami csak belefér.
A képek nemcsak mértani formájukban különböznek egymástól, hanem előállítási technikájukban is. Művész barátunk e technikáknak is széles skáláját vonultatja fel. Mondhatnánk, széles palettán mozog. Láttak már festőt palettán mozogni? Akár keskenyen, akár szélesen?
A ceruzarajzok a legolcsóbbak. Biztosan azért, hogy ha véletlenül kiradírozzuk őket, ne legyen túl nagy a kár. Alighanem a biztosítók keze van a dologban. A festmények közül a vízfestés a legolcsóbb. Szegény ember vízzel fest. A legelterjedtebb az olajfestmény. Biztosan a koleszterin végett. A vajat és a disznózsírt lenyomta az olajlobby. Újabban az élelmezéstudomány szembehelyezkedett korábbi álláspontjával. Akár a politikusok. Kíváncsi vagyok, hogy fog ez tükröződni a festőművészetben.
Művész barátunk nem idegenkedik a számítógép kínálta lehetőségek felhasználásától sem. Emlékszem, a számítógép hőskorában volt olyan program, amely a Mona Lisát nyomtatta ki csupa kukac jelből. A számítástechnika azóta mutatott némi fejlődést, a kukac jel az e-mail jóvoltából soha nem képzelt karriert futott be, de az a Mona Lisa soha nem múló kételyt ültetett belém a számítógép képzőművészeti tehetségét illetően.
Hölgyeim és uraim! Ne csüggedjenek! Látom, már érkeznek a pezsgősüvegek, és a lazacos szendvicsek. Ezek erőt adnak a művészetek és az azokat körítő elmeroggyantságok elviseléséhez. Vegyék ki a részüket! Egészségükre! (Pezsgős poharat ragadok, és fenékig kiiszom.)