Macskavadászok
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér. Ez a kisegér kitalálta, hogy ő bizony macskára szeretne vadászni. Be is szerzett hozzá egy macskavadász kalapot, egy macskavadász kabátot, egy macskavadász csizmát és egy macskavadász nyilat. No meg egy macskavadász nyulat. Pontosabban, a nyulat nem is a kisegér szerezte, hanem ő magától jelentkezett, amikor megtudta, hogy mire készül a kisegér. Azt állította, hogy ő szenvedélyes és tapasztalt macskavadász, aki a kisegérnek csak hasznára lehet, és cserébe nem kér semmit. A kisegér nagyon örült, hogy ilyen önzetlen és hozzáértő társra akadt.
A nyúl mindjárt át is vette a parancsnokságot. Először is a kisegér kalapját kifogásolta.
– Miféle kalap ez? Ilyen zöld kalapban akarsz te macskára vadászni?
– Miért? Én azt olvastam, hogy a vadászruhák zöld színűek.
– Zöldek bizony! De nem ilyen zöldek. Ez hupizöld. A macskák ki fognak röhögni, ha meglátják rajtad.
Nem volt mit tenni, elmentek a ruhaboltba, és ott a nyúl kiválasztott a kisegérnek egy vadászathoz illő zöld kalapot.
– De hát ebben még röhejesebb vagyok, mint a másikban – panaszkodott a kisegér.
– Egyáltalában nem – nyugtatta meg a nyúl. – A macska, ha meglát, rögtön tudni fogja, hogy egy tapasztalt macskavadásszal van dolga, és meg sem kísérli az ellenállást.
Ha már ott voltak, a nyúl is kinézett magának ezt-azt, és megvette, pontosabban, átmeneti pénzzavarára hivatkozva kifizettette a kisegérrel.
– De hát azt ígérted, hogy nem kérsz semmit – méltatlankodott halkan a kisegér, mert a nyúl elég drága cuccokat szedett össze.
– Ó, nem is! – utasította vissza még a feltételezést is a nyúl. – Ez mind a tiéd lesz.
– De ezek mind nyúl ruhák. Mit kezdjek én azokkal?
– Hát azt én nem tudom. Talán ha egyszer majd összeismerkedsz egy másik nyúllal, és neki akarod adni, akkor majd visszakérheted tőlem. Ha akkor még olyan állapotban lesznek.
A kisegér éppen nem tartotta valószínűnek, hogy akár közelebbi, akár a távolabbi jövőben további nyulakkal szeretne összeismerkedni, de nem vitatkozott tovább.
A nyíllal viszont nagyon elégedett volt a nyúl. Ennek a kisegér nagyon örült, mert a nyílvesszők végét sajátfogúlag rágta hegyesre.
Végül is mindent összekészítettek, és útnak indultak.
– Na, hol van az a híres macskád, akit le kellene vadásznunk? – kérdezte hetykén a nyúl.
– Hát nem... – kezdett bele bizonytalanul a kisegér – nekem nincsen úgy konkrétan levadászni való macskám. Én csak úgy... – folytatta egyre bizonytalanabbul – csak úgy általában gondoltam.
– Konkrétan? Általában? – fortyant fel a nyúl. – Hát ez miféle beszéd? Most elmélkedünk, vagy vadászunk?
– Vadászunk! – vágta rá habozás nélkül az egér. Azután kicsit bizonytalanabbul folytatta. – Legalábbis elméletileg vadászni indultunk. De ha most valóban szembejönne egy macska, akkor... Hát nem is tudom.
A nyúl megelégelte a kisegér tétovaságát, leült egy útszéli kőre és a kisegérhez fordult.
– Elég volt a szószaporításból. Lássuk azt az elemózsiát!
A kisegér meghökkent.
– Elemózsia? Az is kell a vadászathoz?
A nyúl a fejét fogta felháborodásában.
– Hogy kell-e? Hát talán étlen-szomjan fogunk vadászni egész nap? Vagy talán több napon keresztül – tette hozzá fenyegetően.
A kisegérnek kezdett elege lenni ebből az egész vadászatból, de főleg a nyúlból. Most már egy kicsit ő is felbátorodott.
– Ha te ezt ilyen jól tudod, akkor te miért nem hoztál elemózsiát?
– Na igen, én persze hoztam volna, ha az az izé, tudod, éppen mielőtt elindultam... – most meg a nyúl kezdett belezavarodni a mondókájába.
– Persze, az az izé – legyintett lemondóan a kisegér. – Strókóbi legyen a nevem, ha egy szavadat is elhiszem.
A nyúl éppen megpróbálta volna ezt a strókóbi dolgot tisztázni a kisegérrel, amikor egyszerre csak váratlan zajt hallottak a közeli bokrokból.
– Hát ez meg mi lehet? – kérdezte izgatottan a kisegér.
A nyúl csak vállat vont. Azután újra hallották a zajt. Most már a nyúl is fülelni kezdett. Nem volt azonban szükség különleges nyúlfülhallásra, mert a bokorból a zaj forrása egyértelműen megszólalt.
– Miaúúú!
A két vadász talpra ugrott. A kisegér kérdően nézett a nyúlra.
– Akkor most lőjek?
– Egyelőre ne! – suttogta a nyúl. – Ha nem találod el, akkor csak felbőszíted, és akkor nehezebb dolgunk lesz.
– Nehezebb dolgunk? – kezdett ráébredni a kisegér a helyzet komolyságára. – Akkor úgy széttép minket, mint te egy káposztalevelet, vagy én egy darab sajtot.
– Gondolod, hogy ez a macska nálam is nagyobb? – aggodalmaskodott a nyúl.
– Nem tudom, de könnyen meglehet.
– De biztosan nem gyorsabb, ugye? – kérdezte reménykedve a nyúl.
A kisegér hitetlenkedve csóválta a fejét. Most már biztos volt benne, hogy a nyúlnak sincsen nagyobb tapasztalata a macskavadászatban, mint neki. Egy kicsit meg is sajnálta, mert végül is az ő buta ötlete volt ez a vadászat, és emiatt kerültek most ebbe a kínos helyzetbe.
Mielőtt azonban ezen tovább gondolkodhatott volna, a macska egy laza ugrással előttük termett. Csak egy kicsit volt nagyobb a nyúlnál. Gúnyos mosollyal nézett rájuk.
– Vadászunk, vadászgatunk?
– Igen, azaz, hogy valójában csak úgy általában... szóval úgy konkrétan nem... – makogta a nyúl, a kisegértől hallott szavakat ismételgetve.
A kisegér is beleszólt.
– Mert, hogy az elemózsiát se, mert éppen akkor a nyúlnál az az izé...
A macska most már kajánul vigyorgott.
– És mire vadászunk? Vaddisznóra? Rókára? Vagy netán nyúlra? – szúrós tekintetet vetett a nyúlra, aki megpróbált a föld alá süllyedni. – Oppardon! – tette hozzá a macska.
A kisegér és a nyúl egyszerre vettek lélegzetet, hogy valahogy kimagyarázzák magukat, de a macska beléjük fojtotta a szót.
– Ne is fáradjatok! Beszéltem a boltossal, és ő megmondta nekem. Ti macskára vadásztok. Hát itt vagyok, hadd lássam, mire mentek velem!
A nyúl kihúzta magát és közelebb lépett a macskához.
– Ismersz engem. Tudod, milyen nagyszájú vagyok. Igen, hencegtünk a boltosnak. Nem volt szép dolog, de nem akartunk rosszat senkinek. Téged bántani meg a legkevésbé sem. És különösen ne haragudj a kisegérre, mert őt csak én ugrattam bele ebbe a bohóckodásba. Nézd, meg milyen maskarába öltözött szegény.
A kisegér csak hüledezett a nyúl szavain, és várakozóan tekintett a macskára. A macska váratlanul megenyhült.
– Csak nem gondoljátok, hogy egy percig is komolyan vettem a fenyegetéseteket. De azért tényleg nem volt szép dolog, amit csináltatok. Csak akkor hiszem el, hogy tényleg nem akartatok bántani, ha ezt be is bizonyítjátok.
– Bebizonyítani? Hogyan? – kérdezte meglepve a két vadász.
– Adjátok nekem a teljes vadászfelszereléseteket.
A kisegér és a nyúl egymásra nézett. Végül is alaposan elment a kedvük a vadászkodástól, minek is már nekik a vadász holmi. A nyúl egy kicsit sajnálta a vadonatúj, drága cuccait, de engedelmesen vetkőzni kezdett.
– A kisegértől csak a kalapját és a nyilát kérem. A többivel úgy sem tudnék kezdeni semmit – intézkedett a macska.
– Miért, az enyémmel mit fogsz kezdeni? – méltatlankodott egy kicsit a nyúl.
A macska most már egészen barátságos és bőbeszédű lett.
– Az a helyzet, hogy én is vadászni szeretnék.
– Nocsak! És vajon mire?
A macska egészen közel hajolt, és úgy mondta, mint aki titkot árul el:
– Kutyára.
– Tele akarod rakni a szobád falát kutyafülekkel, vagy mi? – szellemeskedett a nyúl.
– Dehogy is. Én tulajdonképpen csak egyetlen kutyát szeretnék egy kicsit megleckéztetni. A szomszédban lakik a Bodri, azt.
– Konkrétan – nézett sokat mondóan a nyúl a kisegérre, hogy bizonyítsa, hogy ő milyen tanulékony.
– Hát akkor sok sikert! – sóhajtotta a nyúl, látva, ahogy a macska sorban húzza magára az ő drága cuccait.
Itt-ott egy kicsit szűk volt neki, ott-itt egy kicsit rövid, de tulajdonképpen jól állt neki. A kisegér kalapját tette a fejére, és meg is jegyezte:
– Lehetne egy kicsit nagyobb, de annyira profin néz ki, hogy inkább szorítson.
Végül a nyilat vette a vállára. A nyílvesszőkre nézve csettintett.
– Azta! Ezek hogy ki vannak faragva! Biztos jó drága volt, de most már az enyémek.
Búcsút intett a kisegérnek és a nyúlnak, és egy pillanat alatt eltűnt a domb mögött.
– Húha! – szakadt ki szinte egyszerre a nemrég még vadászokból. – Azért ez nagy kaland volt.
Elindultak hazafelé.
– Látod, mondtam én, hogy az egy szuper kalap volt – magyarázta dicsekedve a nyúl. – Az a hupizöld biztosan nem kellett volna neki sem.
– Igen, igen – bólogatott a kisegér, de másutt járt a feje. – Hallottad, hogy megdicsérte a faragott nyílvesszőimet? Azokat én magam faragtam!
Olyan büszkén és barátságban sétáltak, mintha egy tucat oroszlánt ejtettek volna zsákmányul. A kisegér a nyúlhoz fordult.
– Azért az nagyon rendes volt tőled, hogy megpróbáltál engem kimenteni a macska haragja elől.
– Nem tesz semmit – morogta a nyúl. – Végtére nem is volt igazán haragos, csak a cuccaink kellettek neki.
– De azt te akkor még nem tudhattad – ragaszkodott a véleményéhez a kisegér. – És már azt is tudom, hogyan fogom ezt neked meghálálni.
A nyúl kérdően nézett a kisegérre.
– Hazafelé bemegyünk a boltba, és olyan és annyi elemózsiát veszek, amilyet és amennyit csak akarsz. Aztán kiülünk a kertbe, és csapunk egy nagy vadászlakomát.
Így is lett. A nagy sikerre való tekintettel ezt később többször meg is ismételték. Barátaikat is meghívták, hogy nekik is elmesélhessék vadásztörténetüket, amely alkalomról alkalomra egyre kalandosabb lett. Ha jókor érsz oda, te is meghallgathatod.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér. Ez a kisegér kitalálta, hogy ő bizony macskára szeretne vadászni. Be is szerzett hozzá egy macskavadász kalapot, egy macskavadász kabátot, egy macskavadász csizmát és egy macskavadász nyilat. No meg egy macskavadász nyulat. Pontosabban, a nyulat nem is a kisegér szerezte, hanem ő magától jelentkezett, amikor megtudta, hogy mire készül a kisegér. Azt állította, hogy ő szenvedélyes és tapasztalt macskavadász, aki a kisegérnek csak hasznára lehet, és cserébe nem kér semmit. A kisegér nagyon örült, hogy ilyen önzetlen és hozzáértő társra akadt.
A nyúl mindjárt át is vette a parancsnokságot. Először is a kisegér kalapját kifogásolta.
– Miféle kalap ez? Ilyen zöld kalapban akarsz te macskára vadászni?
– Miért? Én azt olvastam, hogy a vadászruhák zöld színűek.
– Zöldek bizony! De nem ilyen zöldek. Ez hupizöld. A macskák ki fognak röhögni, ha meglátják rajtad.
Nem volt mit tenni, elmentek a ruhaboltba, és ott a nyúl kiválasztott a kisegérnek egy vadászathoz illő zöld kalapot.
– De hát ebben még röhejesebb vagyok, mint a másikban – panaszkodott a kisegér.
– Egyáltalában nem – nyugtatta meg a nyúl. – A macska, ha meglát, rögtön tudni fogja, hogy egy tapasztalt macskavadásszal van dolga, és meg sem kísérli az ellenállást.
Ha már ott voltak, a nyúl is kinézett magának ezt-azt, és megvette, pontosabban, átmeneti pénzzavarára hivatkozva kifizettette a kisegérrel.
– De hát azt ígérted, hogy nem kérsz semmit – méltatlankodott halkan a kisegér, mert a nyúl elég drága cuccokat szedett össze.
– Ó, nem is! – utasította vissza még a feltételezést is a nyúl. – Ez mind a tiéd lesz.
– De ezek mind nyúl ruhák. Mit kezdjek én azokkal?
– Hát azt én nem tudom. Talán ha egyszer majd összeismerkedsz egy másik nyúllal, és neki akarod adni, akkor majd visszakérheted tőlem. Ha akkor még olyan állapotban lesznek.
A kisegér éppen nem tartotta valószínűnek, hogy akár közelebbi, akár a távolabbi jövőben további nyulakkal szeretne összeismerkedni, de nem vitatkozott tovább.
A nyíllal viszont nagyon elégedett volt a nyúl. Ennek a kisegér nagyon örült, mert a nyílvesszők végét sajátfogúlag rágta hegyesre.
Végül is mindent összekészítettek, és útnak indultak.
– Na, hol van az a híres macskád, akit le kellene vadásznunk? – kérdezte hetykén a nyúl.
– Hát nem... – kezdett bele bizonytalanul a kisegér – nekem nincsen úgy konkrétan levadászni való macskám. Én csak úgy... – folytatta egyre bizonytalanabbul – csak úgy általában gondoltam.
– Konkrétan? Általában? – fortyant fel a nyúl. – Hát ez miféle beszéd? Most elmélkedünk, vagy vadászunk?
– Vadászunk! – vágta rá habozás nélkül az egér. Azután kicsit bizonytalanabbul folytatta. – Legalábbis elméletileg vadászni indultunk. De ha most valóban szembejönne egy macska, akkor... Hát nem is tudom.
A nyúl megelégelte a kisegér tétovaságát, leült egy útszéli kőre és a kisegérhez fordult.
– Elég volt a szószaporításból. Lássuk azt az elemózsiát!
A kisegér meghökkent.
– Elemózsia? Az is kell a vadászathoz?
A nyúl a fejét fogta felháborodásában.
– Hogy kell-e? Hát talán étlen-szomjan fogunk vadászni egész nap? Vagy talán több napon keresztül – tette hozzá fenyegetően.
A kisegérnek kezdett elege lenni ebből az egész vadászatból, de főleg a nyúlból. Most már egy kicsit ő is felbátorodott.
– Ha te ezt ilyen jól tudod, akkor te miért nem hoztál elemózsiát?
– Na igen, én persze hoztam volna, ha az az izé, tudod, éppen mielőtt elindultam... – most meg a nyúl kezdett belezavarodni a mondókájába.
– Persze, az az izé – legyintett lemondóan a kisegér. – Strókóbi legyen a nevem, ha egy szavadat is elhiszem.
A nyúl éppen megpróbálta volna ezt a strókóbi dolgot tisztázni a kisegérrel, amikor egyszerre csak váratlan zajt hallottak a közeli bokrokból.
– Hát ez meg mi lehet? – kérdezte izgatottan a kisegér.
A nyúl csak vállat vont. Azután újra hallották a zajt. Most már a nyúl is fülelni kezdett. Nem volt azonban szükség különleges nyúlfülhallásra, mert a bokorból a zaj forrása egyértelműen megszólalt.
– Miaúúú!
A két vadász talpra ugrott. A kisegér kérdően nézett a nyúlra.
– Akkor most lőjek?
– Egyelőre ne! – suttogta a nyúl. – Ha nem találod el, akkor csak felbőszíted, és akkor nehezebb dolgunk lesz.
– Nehezebb dolgunk? – kezdett ráébredni a kisegér a helyzet komolyságára. – Akkor úgy széttép minket, mint te egy káposztalevelet, vagy én egy darab sajtot.
– Gondolod, hogy ez a macska nálam is nagyobb? – aggodalmaskodott a nyúl.
– Nem tudom, de könnyen meglehet.
– De biztosan nem gyorsabb, ugye? – kérdezte reménykedve a nyúl.
A kisegér hitetlenkedve csóválta a fejét. Most már biztos volt benne, hogy a nyúlnak sincsen nagyobb tapasztalata a macskavadászatban, mint neki. Egy kicsit meg is sajnálta, mert végül is az ő buta ötlete volt ez a vadászat, és emiatt kerültek most ebbe a kínos helyzetbe.
Mielőtt azonban ezen tovább gondolkodhatott volna, a macska egy laza ugrással előttük termett. Csak egy kicsit volt nagyobb a nyúlnál. Gúnyos mosollyal nézett rájuk.
– Vadászunk, vadászgatunk?
– Igen, azaz, hogy valójában csak úgy általában... szóval úgy konkrétan nem... – makogta a nyúl, a kisegértől hallott szavakat ismételgetve.
A kisegér is beleszólt.
– Mert, hogy az elemózsiát se, mert éppen akkor a nyúlnál az az izé...
A macska most már kajánul vigyorgott.
– És mire vadászunk? Vaddisznóra? Rókára? Vagy netán nyúlra? – szúrós tekintetet vetett a nyúlra, aki megpróbált a föld alá süllyedni. – Oppardon! – tette hozzá a macska.
A kisegér és a nyúl egyszerre vettek lélegzetet, hogy valahogy kimagyarázzák magukat, de a macska beléjük fojtotta a szót.
– Ne is fáradjatok! Beszéltem a boltossal, és ő megmondta nekem. Ti macskára vadásztok. Hát itt vagyok, hadd lássam, mire mentek velem!
A nyúl kihúzta magát és közelebb lépett a macskához.
– Ismersz engem. Tudod, milyen nagyszájú vagyok. Igen, hencegtünk a boltosnak. Nem volt szép dolog, de nem akartunk rosszat senkinek. Téged bántani meg a legkevésbé sem. És különösen ne haragudj a kisegérre, mert őt csak én ugrattam bele ebbe a bohóckodásba. Nézd, meg milyen maskarába öltözött szegény.
A kisegér csak hüledezett a nyúl szavain, és várakozóan tekintett a macskára. A macska váratlanul megenyhült.
– Csak nem gondoljátok, hogy egy percig is komolyan vettem a fenyegetéseteket. De azért tényleg nem volt szép dolog, amit csináltatok. Csak akkor hiszem el, hogy tényleg nem akartatok bántani, ha ezt be is bizonyítjátok.
– Bebizonyítani? Hogyan? – kérdezte meglepve a két vadász.
– Adjátok nekem a teljes vadászfelszereléseteket.
A kisegér és a nyúl egymásra nézett. Végül is alaposan elment a kedvük a vadászkodástól, minek is már nekik a vadász holmi. A nyúl egy kicsit sajnálta a vadonatúj, drága cuccait, de engedelmesen vetkőzni kezdett.
– A kisegértől csak a kalapját és a nyilát kérem. A többivel úgy sem tudnék kezdeni semmit – intézkedett a macska.
– Miért, az enyémmel mit fogsz kezdeni? – méltatlankodott egy kicsit a nyúl.
A macska most már egészen barátságos és bőbeszédű lett.
– Az a helyzet, hogy én is vadászni szeretnék.
– Nocsak! És vajon mire?
A macska egészen közel hajolt, és úgy mondta, mint aki titkot árul el:
– Kutyára.
– Tele akarod rakni a szobád falát kutyafülekkel, vagy mi? – szellemeskedett a nyúl.
– Dehogy is. Én tulajdonképpen csak egyetlen kutyát szeretnék egy kicsit megleckéztetni. A szomszédban lakik a Bodri, azt.
– Konkrétan – nézett sokat mondóan a nyúl a kisegérre, hogy bizonyítsa, hogy ő milyen tanulékony.
– Hát akkor sok sikert! – sóhajtotta a nyúl, látva, ahogy a macska sorban húzza magára az ő drága cuccait.
Itt-ott egy kicsit szűk volt neki, ott-itt egy kicsit rövid, de tulajdonképpen jól állt neki. A kisegér kalapját tette a fejére, és meg is jegyezte:
– Lehetne egy kicsit nagyobb, de annyira profin néz ki, hogy inkább szorítson.
Végül a nyilat vette a vállára. A nyílvesszőkre nézve csettintett.
– Azta! Ezek hogy ki vannak faragva! Biztos jó drága volt, de most már az enyémek.
Búcsút intett a kisegérnek és a nyúlnak, és egy pillanat alatt eltűnt a domb mögött.
– Húha! – szakadt ki szinte egyszerre a nemrég még vadászokból. – Azért ez nagy kaland volt.
Elindultak hazafelé.
– Látod, mondtam én, hogy az egy szuper kalap volt – magyarázta dicsekedve a nyúl. – Az a hupizöld biztosan nem kellett volna neki sem.
– Igen, igen – bólogatott a kisegér, de másutt járt a feje. – Hallottad, hogy megdicsérte a faragott nyílvesszőimet? Azokat én magam faragtam!
Olyan büszkén és barátságban sétáltak, mintha egy tucat oroszlánt ejtettek volna zsákmányul. A kisegér a nyúlhoz fordult.
– Azért az nagyon rendes volt tőled, hogy megpróbáltál engem kimenteni a macska haragja elől.
– Nem tesz semmit – morogta a nyúl. – Végtére nem is volt igazán haragos, csak a cuccaink kellettek neki.
– De azt te akkor még nem tudhattad – ragaszkodott a véleményéhez a kisegér. – És már azt is tudom, hogyan fogom ezt neked meghálálni.
A nyúl kérdően nézett a kisegérre.
– Hazafelé bemegyünk a boltba, és olyan és annyi elemózsiát veszek, amilyet és amennyit csak akarsz. Aztán kiülünk a kertbe, és csapunk egy nagy vadászlakomát.
Így is lett. A nagy sikerre való tekintettel ezt később többször meg is ismételték. Barátaikat is meghívták, hogy nekik is elmesélhessék vadásztörténetüket, amely alkalomról alkalomra egyre kalandosabb lett. Ha jókor érsz oda, te is meghallgathatod.