Mese a királynőről és a tükörről
Valahol az Óperenciás tenger partján állt egy kacsalábon forgó palota. Ebben a palotában élt egy mérhetetlenül gazdag királynő. Gazdagságánál csak szeszélyessége és hiúsága volt mérhetetlenebb. Valaha a király is ott lakott a palotában, de aztán elege lett a királynő szeszélyeiből és hiúságából. Kitalálta, hogy – ahogyan más királyok is tették akkoriban -- oroszlánokra fog vadászni. Mivel a legközelebbi oroszlán a palotától ezer mérföldre élt, ott építtetett magának egy vadászkastélyt, és a legjobb barátaival odaköltözött. Ott azután főként lakomázással és kártyázással múlatták az időt, mert az oroszlánoktól valójában féltek, és sajnálták is volna őket lelőni.
A király az országa kormányzását legbizalmasabb tanácsadójára hagyta (úgyis ő döntött addig is minden fontos kérdésben), a palota személyzetével pedig a királynő rendelkezhetett kénye-kedve szerint. Főhetett is a feje a sok száz szolgának, udvarhölgynek és udvaroncnak, mert kényből és kedvből, parancsolhatnékból a királynőnél nem volt hiány.
A királynő legkedvesebb időtöltéséhez azonban nem volt szüksége semmiféle személyzetre. Legszívesebben ugyanis a tükre előtt állt és abban csodálta a saját szépségét. Mert – valljuk be – a királynő nagyon szép volt. Ezért is szeretett bele a király még királyfi korában, és vette el feleségül, nem gondolva a lehetséges mellékhatásokra és szövődményekre. A végét tudjuk, a király tévedését az oroszlánok bánhatták volna, de szerencsére – és az állatvédők örömére – nem esett bántódásuk.
Egy napon a királynő szokása szerint nézegette magát a tükörben, amikor egyszerre csak megdöbbent. A szeme körül ráncokat látott. Nem akart hinni a szemének. Azonnal megparancsolta, hogy a palota összes lámpáját hozzák be a tükörszobába, hogy a legteljesebb világosságban láthassa a tükörképét. Minél világosabb lett azonban, annál nagyobb lett a döbbenete. Most már a szája körül és a nyakán is látni kezdte a ráncokat. Ez így nem mehet tovább! Ez az átkozott tükör tehet mindenről! Eddig a legjobb barátjának hitte, de most ellene fordult! Ez felségárulás, amit azonnal meg kell torolni.
– Máglyára a tükörrel! – adta ki a királynő a parancsot.
A szolgák tüstént nekiláttak, és a palota udvarán egy hatalmas máglyát tornyoztak fel. A tükröt megkötözték, és a máglya közepébe állították. Azután meggyújtották a máglyát.
A királynő odavitette a legkényelmesebb trónszékét a máglya elé, hogy közelről gyönyörködhessen áruló tükre pusztulásában. A máglya először hatalmas lánggal égett, majd izzón parázslott, de a tükör rezzenéstelenül állt a közepén. A tükör anyaga az üveg és az ezüst, és azok rá se hederítenek a fahasábok lángjára.
A királynő még egy tucatszor rakatott új máglyát, és próbálta elégetni a gyalázatos tükröt. Mindig ugyanolyan sikertelen maradt, mint az első alkalommal. Illetve nem egészen. A sok izzítástól a tükör egy kicsit eltorzult, ezért, amikor a királynő ránézett, saját csúful eltorzított képmását látta viszont.
Most már tombolt dühében.
– Ha másként nem megy, saját kezemmel pusztítalak el! – ordítozta.
Elrohant, és főkínzómesterének legkegyetlenebb korbácsával tért vissza.
– Szétverlek, te hazug, ocsmány tükör! – üvöltötte a királynő, és a korbáccsal hadonászva rohant a tükörhöz.
A tükör körül azonban ott izzottak a máglya fahasábjai, amelyek a tükörben sok kárt nem tettek, de a királynőt azon nyomban felgyújtották, és pillanatok alatt porig égették.
Olyan gyorsan történt mindez, hogy a szolgák, még ha akartak volna, se tudtak volna segíteni úrnőjüknek. Így aztán ne firtassuk, hogy akartak-e egyáltalán.
A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy a tükörbe valahogyan beleégett a királynő torzképe, és azt örökre megőrizte. A szolgák összetakarították a máglyák és a királynő maradványait, a tükröt pedig visszavitték a tükörszobába, ahol bárki megnézhette, aki elszörnyedni vágyott.
Ha arra jársz, és elég bátornak érzed magad, ne mulaszd el meglátogatni!
Valahol az Óperenciás tenger partján állt egy kacsalábon forgó palota. Ebben a palotában élt egy mérhetetlenül gazdag királynő. Gazdagságánál csak szeszélyessége és hiúsága volt mérhetetlenebb. Valaha a király is ott lakott a palotában, de aztán elege lett a királynő szeszélyeiből és hiúságából. Kitalálta, hogy – ahogyan más királyok is tették akkoriban -- oroszlánokra fog vadászni. Mivel a legközelebbi oroszlán a palotától ezer mérföldre élt, ott építtetett magának egy vadászkastélyt, és a legjobb barátaival odaköltözött. Ott azután főként lakomázással és kártyázással múlatták az időt, mert az oroszlánoktól valójában féltek, és sajnálták is volna őket lelőni.
A király az országa kormányzását legbizalmasabb tanácsadójára hagyta (úgyis ő döntött addig is minden fontos kérdésben), a palota személyzetével pedig a királynő rendelkezhetett kénye-kedve szerint. Főhetett is a feje a sok száz szolgának, udvarhölgynek és udvaroncnak, mert kényből és kedvből, parancsolhatnékból a királynőnél nem volt hiány.
A királynő legkedvesebb időtöltéséhez azonban nem volt szüksége semmiféle személyzetre. Legszívesebben ugyanis a tükre előtt állt és abban csodálta a saját szépségét. Mert – valljuk be – a királynő nagyon szép volt. Ezért is szeretett bele a király még királyfi korában, és vette el feleségül, nem gondolva a lehetséges mellékhatásokra és szövődményekre. A végét tudjuk, a király tévedését az oroszlánok bánhatták volna, de szerencsére – és az állatvédők örömére – nem esett bántódásuk.
Egy napon a királynő szokása szerint nézegette magát a tükörben, amikor egyszerre csak megdöbbent. A szeme körül ráncokat látott. Nem akart hinni a szemének. Azonnal megparancsolta, hogy a palota összes lámpáját hozzák be a tükörszobába, hogy a legteljesebb világosságban láthassa a tükörképét. Minél világosabb lett azonban, annál nagyobb lett a döbbenete. Most már a szája körül és a nyakán is látni kezdte a ráncokat. Ez így nem mehet tovább! Ez az átkozott tükör tehet mindenről! Eddig a legjobb barátjának hitte, de most ellene fordult! Ez felségárulás, amit azonnal meg kell torolni.
– Máglyára a tükörrel! – adta ki a királynő a parancsot.
A szolgák tüstént nekiláttak, és a palota udvarán egy hatalmas máglyát tornyoztak fel. A tükröt megkötözték, és a máglya közepébe állították. Azután meggyújtották a máglyát.
A királynő odavitette a legkényelmesebb trónszékét a máglya elé, hogy közelről gyönyörködhessen áruló tükre pusztulásában. A máglya először hatalmas lánggal égett, majd izzón parázslott, de a tükör rezzenéstelenül állt a közepén. A tükör anyaga az üveg és az ezüst, és azok rá se hederítenek a fahasábok lángjára.
A királynő még egy tucatszor rakatott új máglyát, és próbálta elégetni a gyalázatos tükröt. Mindig ugyanolyan sikertelen maradt, mint az első alkalommal. Illetve nem egészen. A sok izzítástól a tükör egy kicsit eltorzult, ezért, amikor a királynő ránézett, saját csúful eltorzított képmását látta viszont.
Most már tombolt dühében.
– Ha másként nem megy, saját kezemmel pusztítalak el! – ordítozta.
Elrohant, és főkínzómesterének legkegyetlenebb korbácsával tért vissza.
– Szétverlek, te hazug, ocsmány tükör! – üvöltötte a királynő, és a korbáccsal hadonászva rohant a tükörhöz.
A tükör körül azonban ott izzottak a máglya fahasábjai, amelyek a tükörben sok kárt nem tettek, de a királynőt azon nyomban felgyújtották, és pillanatok alatt porig égették.
Olyan gyorsan történt mindez, hogy a szolgák, még ha akartak volna, se tudtak volna segíteni úrnőjüknek. Így aztán ne firtassuk, hogy akartak-e egyáltalán.
A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy a tükörbe valahogyan beleégett a királynő torzképe, és azt örökre megőrizte. A szolgák összetakarították a máglyák és a királynő maradványait, a tükröt pedig visszavitték a tükörszobába, ahol bárki megnézhette, aki elszörnyedni vágyott.
Ha arra jársz, és elég bátornak érzed magad, ne mulaszd el meglátogatni!