Nagyandris
Anyukám bátyja volt. Kilencven éves lenne. Tizenkilenc évet élt.
A terezini gettóba vitték. Hogy már odamenet, ott, vagy onnan elhurcolva halt meg, nem tudjuk.
Szülei (az én nagyszüleim), húga (az anyukám) és az emléke megmaradt.
Mi jutott nekem belőle? Nagyon kevés és nagyon sok.
A nevem. Másképpen hívtak volna, de megkaptam, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy neki már nem lesz szüksége rá.
Két fénykép nagymamám ágya felett. Az egyik egy derűs, huncut szemű fiatalember az érettségi tablóról. A másik jóval korábbi: egy kisfiú és egy kislány egy napsütötte erdei tisztáson. Anyukám biztosan pontosan emlékszik, mikor és hol készült a kép, belém csak a fény és az árnyék játéka és az aranyozott keret vésődött be örökre.
Egy TURUL feliratú beragasztós bélyegalbum sok – többnyire értéktelen – bélyeggel. Apai nagyapám hatalmas bélyeggyűjteményéhez (máig is őrzöm) képest szegényes, viszont a turul szóról nekem sohasem a sok vihart kavart madár, hanem mindig ez az album jut eszembe.
Egy cserkész zsebkönyv sok hasznos és még több haszontalan tudnivalóval, és az egyetlen imával, amit valaha megtanultam: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek az isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában." Megtanultam, de sajnos nem hiszek.
Egy gombfoci csapat. A játékosok egy része ragasztott ruhagomb volt, amilyeneket később én is készítettem, voltak azonban speciális, nyilvánvalóan eleve a játék céljára készített zöld-fehér, kék-fehér és lila-fehér gomblyuk nélküli csiszolt korongok. Nem láttam hasonlót később sem, és hosszú évekig csapatom (az ausztrál válogatott) erősségei voltak.
Nagyszüleim minden határon túli szeretete és figyelme. Nyilván megkaptam volna unokaként amúgy is, de biztosan nem lett volna ugyanilyen a nagypapámmal együtt töltött, és az életemet máig meghatározó tizenhárom és fél év.
Az a csendes és nagyon mély gyász, amellyel a családom viselte az elvesztését. Nem volt tabu, de nem is volt fétis. Azt hiszem, sohasem hallottam, hogy "bezzeg ő". Másfajta gyászt azóta sem tudok igazán átérezni.
Egy Franciaországban jeles építészkarriert befutott hajdani barátja vallomása. Máig sem tudja magának megbocsátani, hogy amikor Andrist a munkaszolgálatból még hazaengedték szabadságra, nem tudta rávenni, hogy ne menjen vissza, hanem rejtőzzék el, mint annyian mások.
Ő kísérte vissza a vonathoz, és még az úton is győzködte.
– "Le kellett volna ütnöm, vagy bármi más módon megakadályoznom, hogy elérje a vonatot!" – mondogatta még hetven év eltelte után is.
Ennyi jutott nekem belőle. Nagyon kevés és nagyon sok.
Kilencven évesen itt élhetne közöttünk, és beszélgethetnénk. Mi mindent tudhatnék meg tőle! De akkor az nem én lennék, mert én pontosan az ő hiányában lettem az, aki vagyok. Ki lennék én akkor?
Anyukám bátyja volt. Kilencven éves lenne. Tizenkilenc évet élt.
A terezini gettóba vitték. Hogy már odamenet, ott, vagy onnan elhurcolva halt meg, nem tudjuk.
Szülei (az én nagyszüleim), húga (az anyukám) és az emléke megmaradt.
Mi jutott nekem belőle? Nagyon kevés és nagyon sok.
A nevem. Másképpen hívtak volna, de megkaptam, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy neki már nem lesz szüksége rá.
Két fénykép nagymamám ágya felett. Az egyik egy derűs, huncut szemű fiatalember az érettségi tablóról. A másik jóval korábbi: egy kisfiú és egy kislány egy napsütötte erdei tisztáson. Anyukám biztosan pontosan emlékszik, mikor és hol készült a kép, belém csak a fény és az árnyék játéka és az aranyozott keret vésődött be örökre.
Egy TURUL feliratú beragasztós bélyegalbum sok – többnyire értéktelen – bélyeggel. Apai nagyapám hatalmas bélyeggyűjteményéhez (máig is őrzöm) képest szegényes, viszont a turul szóról nekem sohasem a sok vihart kavart madár, hanem mindig ez az album jut eszembe.
Egy cserkész zsebkönyv sok hasznos és még több haszontalan tudnivalóval, és az egyetlen imával, amit valaha megtanultam: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek az isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában." Megtanultam, de sajnos nem hiszek.
Egy gombfoci csapat. A játékosok egy része ragasztott ruhagomb volt, amilyeneket később én is készítettem, voltak azonban speciális, nyilvánvalóan eleve a játék céljára készített zöld-fehér, kék-fehér és lila-fehér gomblyuk nélküli csiszolt korongok. Nem láttam hasonlót később sem, és hosszú évekig csapatom (az ausztrál válogatott) erősségei voltak.
Nagyszüleim minden határon túli szeretete és figyelme. Nyilván megkaptam volna unokaként amúgy is, de biztosan nem lett volna ugyanilyen a nagypapámmal együtt töltött, és az életemet máig meghatározó tizenhárom és fél év.
Az a csendes és nagyon mély gyász, amellyel a családom viselte az elvesztését. Nem volt tabu, de nem is volt fétis. Azt hiszem, sohasem hallottam, hogy "bezzeg ő". Másfajta gyászt azóta sem tudok igazán átérezni.
Egy Franciaországban jeles építészkarriert befutott hajdani barátja vallomása. Máig sem tudja magának megbocsátani, hogy amikor Andrist a munkaszolgálatból még hazaengedték szabadságra, nem tudta rávenni, hogy ne menjen vissza, hanem rejtőzzék el, mint annyian mások.
Ő kísérte vissza a vonathoz, és még az úton is győzködte.
– "Le kellett volna ütnöm, vagy bármi más módon megakadályoznom, hogy elérje a vonatot!" – mondogatta még hetven év eltelte után is.
Ennyi jutott nekem belőle. Nagyon kevés és nagyon sok.
Kilencven évesen itt élhetne közöttünk, és beszélgethetnénk. Mi mindent tudhatnék meg tőle! De akkor az nem én lennék, mert én pontosan az ő hiányában lettem az, aki vagyok. Ki lennék én akkor?