Szex és Szekszárd
Ha Szekszárdon születtem volna, színésznőt szerettem volna. Színésznőt szerettem volna – legalábbis látni – az alatt a tizenegy hónap alatt is, amíg sorkatonai szolgálatomat töltöttem a kies város vegyvédelmi alakulatánál.
Kultúrára szomjazó előfelvételis egyetemista (honvédségi zsargonban "tanfolyamista") kiskatonaként minden alkalmat megragadtunk, hogy felajánljuk szolgálatainkat a kultúrház, a zeneiskola és a többi hasonló intézmény számára egy kis műélvezet reményében. Díszleteket pakoltunk, székeket cipeltünk, zongorát tologattunk, és ha szerencsénk volt, akkor végig tudtuk várni az előadást, hogy a kimenő lejárta előtt visszaérjünk a laktanyába.
Hihetetlenül színvonalas programok voltak akkoriban. A zeneiskolában néhány hónapon belül hallgathattuk a Zágrábi Kamarazenekart Janigróval, a Moszkvaiakat Barsajjal és a még ifjúi lendületük teljében lévő Bartók Vonósnégyest. Ez a legutóbbi a zenei izgalmakon kívül még azzal is borzolta a kedélyeket, hogy a vonósnégyes vezetője kikötötte, biztosítsuk számukra, hogy a koncert előtt tévén végignézhessék a Győr–Benfica foci Bajnokcsapatok Európa Kupája elődöntőt. Valamilyen okból (talán a világítás romlott el) a meccs késve kezdődött, és a koncert közönsége már türelmetlenül feszengett, míg mi a körmünket lerágva izgultunk, hogy sikerül-e egyenlíteni a Győrnek. Nem sikerült. A koncert annál jobban.
A novella címében persze én nem műélvezeteket ígértem, hanem valódiakat. Woody Allen szerint ő 18 éves korában volt szexuális csúcsformában. Azt hiszem ezt a legtöbb 18 éves fiú legalábbis így érzi. Azután hogy ki mit mer, tud, akar kezdeni ezzel az érzéssel, az nagyon különbözhet.
– Minden nőt megszerezni olyan, mint a világbéke – vallottuk fölényesen – lehetetlen, de törekedni kell rá.
A lehetőségeink persze igen korlátozottak voltak. A honvédség helyi KISZ szervezete testvér-alapszervének (van-e, aki nem találja ki, hogy magunk között milyen szervnek neveztük?) a védőnőképző intézetét jelölték ki. Na, az sem volt egy apácanevelde. A közös zenés-kulturális rendezvények a testvéri kapcsolaton jóval túlmutató testkultúra gyakorlatokba torkollottak, melyekhez a jobb napokat látott zenekar muzsikájának az alagsor zegzugaiba lehallatszó foszlányai legfeljebb a ritmusalapot szolgáltatták.
A nővérjelöltekben egészségügyi szempontból tökéletesen megbízhattunk, a veszélyek másfelől leselkedtek. Az öreg katonák történeteiben szó esett felbőszült atyákról és fivérekről, akik élesre fent szerszámaik meggyőző erejével vették rá szemük fénye "megrontóját", hogy amilyen nagy legények voltak az éjszaka, ugyanolyanok legyenek hamarosan az oltár előtt. Lehet, hogy az öreg katonák csak a vadászterületükön megjelent betolakodókat próbálták elriasztani, de a fenyegetés hatásosnak bizonyult. El tudtuk képzelni, hogy a pesti egyetemisták "jó partinak" számíthatnak arrafelé (ebben utólag már nem vagyok olyan biztos), és könnyen kelepcébe eshetünk. Hamarosan az összejövetelek egy vasárnap délutáni zsúr hangulatát idézték, azután lassan el is maradtak. A legmerészebbek magánlátogatásokat szerveztek a nővérszállás ablakán bemászva, de nekem a mászás sosem volt erősségem.
A szőke Erzsikével, akivel kellemesen összemelegedtünk a még kevésbé jól nevelt időszakban, hetekkel később találkoztam – hol másutt? – az Erzsike cukrászdában. Megörültünk egymásnak, és kedvesen megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egyszer náluk vacsorázni. A laktanya előtti buszpályaudvartól 20 percnyi buszútra laktak egy kis településen. A szervezés persze nem volt olyan egyszerű, mert ha megkapta is az ember a várva-várt kimenőt, az indulás előtti percekben is kitalálhatott az őrmester vagy éppen a kapuügyeletes valamilyen marhaságot: egy rosszul begombolt gombot a zubbonyon, egy ferdén feltűzött jelvényt a sapkán, és lőttek a kimenőnek. És persze akkor még nem volt mobiltelefon, hogy ilyenkor át lehessen szervezni a programot.
Szerencsém volt. Percek alatt a buszon voltam, és időre megérkeztem Erzsikéékhez. Furcsa egy família volt – legalábbis nekem biztosan. Svábok voltak, és egymás között – főleg az idősebbek – svábul is beszéltek. Kertelés nélkül megkérdezték, hogy milyen vallású vagyok.
– Meg vagyok keresztelve – hebegtem –, de semmilyen vallást nem gyakorlok.
– Nem hegedű az, hogy gyakorolni kelljen – mordult rám egy rezes orrú öreg az asztal végéből –, hanem hinni kell benne.
Hamarosan poharak kerültek elő, meg egy demizson, és Erzsike apja vette át a szót.
– Akárhonnét jöttél is édes öcsém, és akármiben hiszel – mondta megbocsátóan –, most minket is szolgálsz ott a kaszárnyában. Csak azt a vörös csillagot ne látnám rajta.
Szókimondó ember volt, azt meg kellett hagyni. Elismerésnek tekinthettem, hogy nem feltűnően árja vonásaimat meglátva nem kergetett el rögtön a vasvillával.
A demizsonból kitöltött bor furcsa színű volt, és az íze sem hasonlított semmire, amit ismertem. Pedig ott, Szekszárdon már sokat szélesedett az addig főként a budai kiskocsmákon edződött látóköröm. Ez a bor nem volt kellemetlen, csak furcsa.
A vacsorához láttunk. A terülj-terülj asztalkám teljes kínálata ott volt, sok-sok borssal fűszerezve. Inni kellett rá, nem vitás. A süteményeknél már éreztem, hogy számomra eljött a nap – vagy talán a világ – vége. A hurkák, a stifolderek és a rétesek kánkánt táncoltak az asztalon, és együtt énekelték svábul a finálét. Függöny.
Máig sem tudom pontosan, hogyan jutottam vissza a laktanyába. Azt tudom, hogy olyan brutális fejfájós másnaposságot sem előtte, sem utána nem éltem meg soha. És azt is, hogy sokáig szorongtam, hogy egyszer csak megjelennek Erzsike férfirokonai olyan kompromittáló fényképekkel, hogy mehetek az oltár elé anélkül, hogy legalább valami jó búcsúemléket vihetnék magammal.
Következő alkalommal a mozi pénztára előtt találkoztam Erzsikével. Mosolyogva mesélte, hogy biztosan fárasztó napom lehetett aznap, mert az asztalnál elaludtam, és az egyik bátyja szállított vissza autóval. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem legközelebb a süteményeket is végigkóstolni. Nem tudtam megállapítani, hogy mosolya szánakozó, gúnyos vagy esetleg mind a kettő. Elhárítottam a meghívást. Amikor egyszer újra megláttam őt a parkban, hirtelen rájöttem, hogy az ellenkező irányban van dolgom.
Jóval később, az egyetemen, élelmiszerkémiából tanultunk a nohás borokról és azok élettani hatásáról.
– Hát ez az! – csaptam a fejemre, és egyszerre csak helyére került Erzsikéék vacsorája.
Sok gimnáziumi barátommal és barátnőmmel leveleztem a katonaságtól. Olyan igazi, egyetlen nagy szerelmet szerencsére nem hagytam otthon. Szerencsére, mert akiknek volt ilyen, azok a hónapok elmúltával sorra kapták meg a "barátságos levelet", vagyis hogy "ugye azért maradhatunk jó barátok?"
Én a leveleimben főként a testi-lelki gyötrelmeim önironikusnak szánt, de valójában mérhetetlen önsajnálatot tükröző leírásával traktáltam szeretteimet. Otthonról főleg a kulturális és a társasági élet híreit szomjaztam, természetesen ott is mély önsajnálattal konstatálva, hogy mindez nélkülem is zavartalanul folyik.
Egy baráti levélből tudtam meg, hogy Joó Ica, aki egy évvel fölöttem érettségizett, Szekszárdon él: a kórház sebész főorvosának a felesége. A telefonszámát is megírták.
Ica különleges jelenség volt a gimnáziumban. Szépsége, gyönyörű orgánuma, kifejező előadásmódja az iskolai színpad sztárjává tette. Az iskolai ünnepségeken azonban általában mégsem szavalással szerepelt, hanem élvezetes, mondhatni, virtuóz zongorajátékával. Barátnők raja vette körül, akik leginkább különleges ruháit csodálták. Ezeket csak ünnepi alkalmakkor és az iskolán kívül viselhette, mert az iskolában az egyen-iskolaköpeny volt kötelező. Ruhakölteményeit az akkor ritkaságszámba menő Burda magazin szabásmintái alapján ő maga készítette. Fiú rajongókból sem lett volna hiány, de Ica hamar nyilvánvalóvá tette, hogy a mi korosztályunk őt férfiként teljesen hidegen hagyja. A középkorú férfiakat szerette.
Bölcs nagybátyámtól tanultam meg, hogy a középkorú mindig azt a kort jelenti, ami a mi korunk – a fiatalok – és a szüleink kora – az öregek – között van. Így érzi az ember akár húsz éves, akár hetven.
Szóval, Ica középkorú lovagjai már közel harminc évesek is lehettek. Orvosok, mérnökök, filmesek voltak köztük. Szinte mindegyikükről olvasni lehetett a következő évtizedekben az újságok kitüntetési, idegenbe szakadt hazánkfiai vagy éppenséggel öngyilkossági rovatában.
Engem, mint az önképzőkör elnökét, majdnem emberszámba vett, és megpróbált az életre nevelni.
– Biztosan vannak még rajtad kívül ketten vagy akár hárman is a suliban, akik a világ legérdekesebb dolgának tartják a kvantumfizikát, meg a gráfelméletet, meg a periódusos rendszert – magyarázta komoly arccal. – De az általad meghívott nagy tudású és tekintélyes professzorok az üres osztályteremnek beszélnének, ha Janka néni nem vezényelné át a varrószakkört vattának.
Kénytelen voltam egyetértően bólogatni. Érdeklődve vártam a folytatást,
– Talán néha olyanokat is meghívhatnál, akik érdeklik is az embereket.
– Mégis mifélékre gondolsz? – kérdeztem tanácstalanul. – Rockzenészek nem jönnének el ingyen beszélgetni, meg a diri biztosan be sem engedné őket.
– Ez igaz. De hívhatnál, mondjuk, egy fiatal filmrendezőt, egy divattervezőt, egy karmestert, ezekre biztosan lenne érdeklődés. Én ismerek is néhányat, segíthetek összehozni téged velük.
Nagyon szépen megköszöntem a segítséget, de nekem elveim voltak. Maradt Janka néni és a varrószakkör.
Az érettségi után mindenki nagy meglepetésére Ica be sem adta a jelentkezését továbbtanulásra, hanem hozzáment egy Béla nevű orvos barátjához, és leköltöztek Szekszárdra.
Amikor telefonon felhívtam, olyan közvetlen és barátságos hangon üdvözölt, mintha tegnap találkoztunk volna. El volt képedve, hogy egyáltalán katona vagyok, és hogy éppen Szekszárdon.
– Ha jól ismerlek, nem igazán élvezed ezt a szerepet. De ki fogod bekkelni. Nem vagy te olyan mulya, mint amilyennek látszol.
Tűnődtem, hogy ezt sértésnek vagy bóknak vegyem-e, de úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha bóknak veszem, és megköszöntem.
– Egy kis házikoszt azért biztosan segítené a túlélésedet. Béla egész héten ügyel, de azért nyugodtan átjöhetsz egyik este vacsorára. Azt tudnod kell, hogy a szakácsművészetben éppenséggel nem jeleskedem – mentegetőzött. – Az nálunk Béla reszortja. De ha nem vetsz meg egy jó kolbászos rántottát, azzal szolgálhatok.
Ez több, mint bíztatóan hangzott. Meg is egyeztünk az időpontban.
A szóban forgó este azonban beütött a krach. Az őrmesterünket nyilván valami sérelem érte, amit meg kellett torolnia, és ki máson, mint rajtunk. Hiába voltak kiírva az aznapi kimenők, körlettakarítás, körletszemle, újabb takarítás, újabb szemle, és ez vég nélkül ismételve, ez volt a program aznapra. Néhány társam azonban szedelőzködött. Ők városi járőrszolgálatra voltak vezényelve aznapra, azt nem írta felül az őrmesteri őrjöngés.
Még a fülemben csengett Ica bíztatása, hogy talán tényleg nem vagyok olyan mulya, és merész ötletem támadt. Beálltam a járőrözők közé – jó haverok voltak, biztos lehettem benne, hogy ők nem dobnak fel –, a fegyvertárban felvettem a géppisztolyomat (természetesen lőszer nélkül – az egy hétköznapi járőrözéshez nem járt), és a többiekkel együtt kisétáltam a kapun. Ott szóltam a haveroknak, hogy nekem lenne egy kis elintézni való dolgom, majd visszafelé csatlakozom hozzájuk. Ezzel elváltunk.
Valami azt súgta nekem, hogy Ica kifinomult ízlése nem venné jó néven, ha egy géppisztollyal a nyakamban állítanék be hozzá. Erre is volt tervem. A laktanyához közel egy parkban állt egy kibelezett 56-os orosz tank. Eredeti célja nyilván az volt, hogy mindig emlékeztesse az olyan elvetemülteket, mint például Erzsike édesapja, hogy azt a vörös csillagot egy darabig még látniuk kell, ha tetszik, ha nem. A nép egyszerű gyermekei azonban hamarosan más, praktikusabb funkciókat találtak számára. Rejtekhelynek, titkos találkahelynek, urambocsá', illemhelynek használták, és ez nem találkozott a katonai vezetők tetszésével. Ezért kitalálták, hogy a tankot 24 órás díszőrség illeti meg. Ezért egy katona mindig ott lézengett a parkban (kimenőruhában – ettől volt dísz az őrség). Úgy gondoltam, hogy erre a harcostársamra bízom majd a fegyvert, amíg én a vacsorámat költöm.
A meglepetés akkor ért, amikor a parkban nyomát sem találtam az őrnek. Nyilván úgy gondolta, hogy tud az a tank vigyázni magára, amíg ő a kolbászos rántottáját eszi. A kimenőruhában még feltűnést sem kelt, ha betér egy közeli kocsmába. Egy darabig tébláboltam, de miután fogalmam sem volt, mikor mehetett el az őr, és mikor jöhet vissza, kellett egy B-terv. Ez pedig az lett, hogy a géppisztolyt szépen beraktam a tank belsejébe, mondtam neki, hogy vigyázzon magára, és ott hagytam.
Pár perc alatt odaértem Icához. Valóban nem volt a konyha ördöge, ez minden mozdulatán látszott. A konyha polcán viszont megláttam egy üveg sárgabarack lekvárt, és megjegyeztem, hogy az a kedvencem.
– Nyugodtan szolgáld ki magad belőle! – bíztatott, és egy szelet kenyeret is lekanyarított hozzá.
– Kenyér nem kell – idéztem Micimackót, miközben nagykanállal lapátoltam magamba a lekvárt.
Néhány perc alatt végeztem a testes üveggel, és ettől sokkal bizakodóbban néztem a rántotta elébe.
A vacsorára több szót nem is érdemes vesztegetni. Előtte, közben és utána viszont többet beszélgettünk, mint a gimnáziumi évek alatt összesen. Sok mindenre fény derült, amit az iskolában kevesen tudtak róla. Imádott bátyja, Laci, 56-ban orvostanhallgató volt. Tagja volt az egyetem forradalmi bizottságának, ezért aztán alig 20 évesen letartóztatták, és a börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt. Nővére disszidált, Heidelbergben él. Tőle kapta a Burdákat, és ő közvetíti Ica számára az európai kultúra aktuális tudnivalóit. Ica társasága a gimnáziumi évei alatt bátyja és nővére itthon maradt és szabadlábon lévő barátaiból állt. Bélának Laci a kedvenc tanítványa volt az egyetemen. Együtt tartóztatták le őket, és Bélának máig is súlyos lelkiismeret-furdalása van Laci halála miatt, amiről persze ő sem tud semmit. Miután Bélát kiengedték, az egyetemre már nem mehetett vissza, így kerültek Szekszárdra.
– És te szereted is őt? – kérdeztem bizonytalanul. – Vagy ez valamiféle adósság a bátyád emléke iránt? Vagy kötelességtudat?
– Sokat gondolkodom ezen. Talán túlságosan is sokat. Túl sok időm van.
Gyönyörű arca, mélyen elgondolkodó tekintete, a szájáról alig érzékelhetően elrebbenő sóhaj olyan volt, amilyet én eddig csak filmen láttam. Nem véletlenül volt mindenki meggyőződve, hogy világsztár lehetne.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy szeretem Bélát – jutott a végkövetkeztetésre. – Ez persze nem szerelem, nem vágy, hanem az összetartozásnak egy megmagyarázhatatlan érzése.
– És nem hiányzik a szerelem, a vágy? – próbáltam én is valamelyik kedvenc filmszínészem, akkoriban alighanem Vittorio Gassmann stílusát magamra venni, de mint annyiszor, most is inkább megnevettetni, mint lenyűgözni sikerült a közönségemet.
– Sok minden hiányzik. Sok minden – bólogatott komolyan, miközben a szeme sarka mosolygott. – Valahol az a boldogság titka, hogy ebből a sok hiányból létre tudjunk hozni egy teljes egészet. Az életünket.
Miközben megbűvölten néztem és hallgattam, és még mindig égett a pofám az előző csúfos "csábítási kísérletemen", Ica váratlanul átült az ölembe. Puhán, de határozottan átölelt és csókolózni kezdett velem. A gondolkodó énemet az eddiginél is nagyobb szégyen öntötte el. "Hiszen ezt kellett volna nekem csinálnom az idétlen filmhősködés helyett!" A kevésbé gondolkodó énem viszont egyre jobban érezte magát, és kezdett felnőni a feladathoz. Felkaptam Icát, és egy kanapén folytattuk a csókolózást.
– Csatt! Csatt-csatt!
Mint akit tőrrel megdöftek, úgy ugrottam fel.
– Hallottad? – kérdeztem döbbenten Icától.
– Persze, hogy hallottam – felelte meglepve. – Miért, mi volt ez?
– Géppisztolylövések – válaszoltam teljes meggyőződéssel.
Nem sok időt tudtam szánni a magyarázkodásra, reméltem, hogy Ica félszavakból is megért. Lélekszakadva rohantam vissza a parkba. Tudtam, hogy nekem nem volt lőszerem a fegyverben, de bármi történhetett. Valaki kileste, hogy ott hagyom a géppisztolyt, lőszert szerzett, és az én fegyveremmel végzett a szeretőjével, a szeretője szeretőjével, az őrrel vagy éppen saját magával. Nem, az nem stimmel, mert akkor a második csatt-csatt-ra már nem lett volna lehetősége. Akkor előbb a szeretővel, aztán magával. Tök mindegy, ha az én fegyveremmel tette, az nekem olyan hadbíróság, mint a pinty.
Rekordidőt futottam a parkig. Sehol egy lélek. Az őr sincs ott. Lassan készül a rántotta. Vagy ő már a kanapéról átjutott a francia ágyig. Nyúlok be a tankba a géppisztolyomért. Békésen pihen. Megszagolom, lőporszagnak nyoma sincs.
Máig sem tudom mi volt. Valószínűleg egy autó kipufogója. Vagy valaki másnak a géppisztolya.
Még volt másfél órám a járőr visszaérkezéséig. Icához már nem lett volna képem visszamenni, hogy "Bocs, csak hallucináltam!" Kerestem egy telefont, és felhívtam, hogy minden rendben van. Leültem egy padra és néztem a csillagos eget. Fél óra múlva visszajött az őr. Tök részeg volt. Valamit motyogott, aztán lefeküdt egy másik padra, és horkolva elaludt.
Amikor visszaértünk a laktanyába, a többiek még mindig a körlettakarítás-körletszemle ciklusban keringtek. Döbbenetes volt belegondolni, hogy ha egy kicsit mulyább vagyok, akkor szinte észrevétlenül múlt volna el ez a néhány óra.
A következő alkalommal, amikor felhívtam Icát, váratlan javaslattal állt elő.
– Nem szeretném még egyszer égetni magam a konyhai idétlenkedéssel. Béla azt javasolta, hogy vacsorázzunk hármasban a Kulacsban. Annyi szépet hallott rólad, szeretne megismerkedni veled.
Alaposan meglepett az ötlet, de nem láttam okát, hogy elutasítsam. Bélának még arra is volt gondja, hogy odaszóljon a laktanya egyik főtisztjének, aki a páciense volt, nehogy valami akadálya legyen, hogy a megbeszélt időpontban vele vacsorázhassak. Nem is volt.
A Kulacsba magam is jártam, főleg a söntés részébe, de akkoriban egy vacsora sem volt megfizethetetlen még egy magamfajta csóró kiskatonának sem. Icáékkal viszont egy hátsó különterembe mentünk. A kopasz főpincér, akitől odakint legfeljebb azt hallottam, hogy "Ne türelmetlenkedjék, kérem, majd fogok küldeni valakit", most feltűnő tisztelettel üdvözölte a főorvos urat. Részletesen felsorolta, hogy a séf milyen különlegességekkel tud szolgálni ma este. Olyan ételnevek hangzottak el, amelyeknek hírét sem hallottam korábban. Az biztos, hogy a brassói aprópecsenye, amit én leggyakrabban rendeltem, nem volt közöttük. Béla kérdően nézett rám, de tanácstalan arckifejezésemet látva sietve kisegített.
– Én hívtalak meg, akkor ne a te gondod legyen a döntés. Ha megbízol bennem, ígérem, jól foglak tartani.
Biztosítottam feltétlen bizalmamról. Ha az Icától kapott vacsorát tapintatból nem részleteztem, ezt a vacsorát azért nem, mert szavakkal nem lehet (legalábbis én nem tudom) leírni azokat a zamatokat és állagokat, amelyeket a séf számunkra elővarázsolt. A fogásokhoz hozzájuk illő és méltó borok is dukáltak. Bélától és a főpincértől egyetlen este olyan kiképzést kaptam a szekszárdi borokból, amitől még évtizedekkel később, a magas borkultúra divattá válása után is szakértőként tudtam tetszelegni a baráti társaságomban.
Nemcsak a borokról kaptam évtizedekre szóló leckét. Mi otthon a családban nagyon keveset, mondhatni egyáltalán nem politizáltunk. Nagyszüleim, szüleim belém nevelték azt a polgári értékrendet, melynek ismeretében magam alakíthattam ki véleményemet a művészetekről, az emberi viselkedésről vagy akár a politikáról. E legutóbbiról azt a véleményt alakítottam ki, hogy távol tartom magam tőle. Béla a véleményem jogosságát a legkevésbé sem próbálta kétségbe vonni. Sőt, megerősített benne, hogy a politikának az a vetülete, amit az újságok, a rádiók, a tévé, a kocsmai-kávéházi szintű beszélgetések képviselnek, tartalmilag érdektelen. Ami azonban egy gondolkodó embert érdekelhet, az az, hogy mik azok a valódi mozgatóerők, amelyek a hatalom képviselőit döntéseikben befolyásolják. Ez azért érdekes, mert ezek a döntések a mi életünkre is hatással vannak, és a valódi mozgatóerők jobb ismeretében a saját helyzetünket és lehetőségeinket is pontosabban meg tudjuk ítélni. Pontosan úgy, ahogy a testünk, lelkünk működésének ismerete segít az egészségünk megőrzésében vagy helyreállításában.
Béla egyáltalában nem tett említést Laciról, Ica bátyjáról, de végig volt egy olyan érzésem, hogy a vele félbemaradt beszélgetéseket próbálja velem újraéleszteni, mintha Laci – és ezzel együtt Ica – kisöccse lennék. Ezt egyáltalán nem bántam, sőt, megtisztelőnek éreztem.
Hazafelé Béla beugrott egy trafikba cigiért, és kettesben maradtunk Icával.
– Látod, mindig ezt csinálja – mondta lemondóan sóhajtva.
– Mit? – kérdeztem őszinte értetlenséggel.
– Ha úgy gondolja, hogy valaki fontos nekem, azonnal elhódítja tőlem. Legyen az férfi vagy nő. És nem lehet neki ellenállni.
Már vettem a levegőt, hogy ellentmondjak neki, aztán csak kifújtam. Igaza volt.
Még többször találkoztunk az év folyamán kettesben is Icával és hármasban Bélával. Jókat ettünk, ittunk, dumáltunk. A katonaév kevés igazi haszna közül az ő társaságuk volt az egyik. A kanapéjelenetnek azonban nem volt folytatása.
Ágoston alhadnagy összetéveszthetetlen és megkerülhetetlen jelenség volt alakulatunknál. Mi, budapestiek, nagyon hamar megismerkedhettünk vele, mert ő jött fel értünk abba a külvárosi laktanyába, ahol gyülekeznünk kellett. Már a vonatúton számos arcát ismerhettük meg. Először is a szó szerintit. Nem véletlenül volt Fernandel a gúnyneve, ugyanis erősen emlékeztetett a komikus arcú francia színészre. Könnyen azt hihettük, hogy valóban egy kedves, szórakoztató emberrel van dolgunk, mert hamar megismerkedhettünk szarkasztikus humorával és bámulatos kézügyességgel bemutatott bűvésztrükkjeivel. Az égő cigaretta egy pillanat alatt tűnt el a tenyerében és jelent meg váratlanul a szája sarkában. Mielőtt azonban azt képzelhettük volna, hogy egy kellemes vakáció elé nézünk, Fernandel szerepet váltott, és Péhovard légiós regényeinek őrmestereit idéző modorban szégyenítette meg gyanútlan áldozatait.
Amint aztán hamar meggyőződhettünk róla, Ágostont ki- és beszámíthatatlannak tartották felettesei és beosztottai egyaránt. Szó szerint nem ismert se istent, se embert: a híresztelések szerint egyszer nem tetszett neki egy pap prédikációja, és ott, a templomban pisztollyal fenyegette meg, hogy vonja vissza a szavait. Azt ő sem tagadta, hogy többször folyt ellene eljárás jogtalan fegyverhasználatért.
– Azt mondják, hogy ha a színpadon van egy puska, akkor annak előbb-utóbb el kell sülnie – fejtette ki álláspontját. – Azt is mondják, hogy az élet egy színjáték. Hát akkor?
Eléggé váratlanul ért ezek után, amikor egyszer a századnapos azzal jött hozzám, hogy Fernandel hívat az ügyeletes tiszti szobába. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen szabálytalanságot vagy kihágást akar számon kérni rajtam, és hogy vajon most nem az egyszemélyes rögtönítélő bíróság és kivégző osztag szerepét akarja-e eljátszani velem. Akkor sem nyugodtam meg egészen, amikor teljesen szabálytalan módon hellyel és saját maga által sodort cigarettával kínált (akkor még nem dohányoztam). Sok krimit láttam én már, amiben a nagy leszámolás így indult.
– Érdeklődtem a társainál, hogy ki a legjobb matekos. Magát ajánlották.
Ez némiképpen megnyugtatott. Nem voltam egy Lovász László (aki már akkor, 16 évesen, élő legenda volt), de szűkebb környezetemben mindig a jobbak közé tartoztam.
– Segítsen nekem a felvételire felkészülni.
Az alhadnagyi rendfokozat volt a legmagasabb, amit tisztiiskolai diploma nélkül el lehetett érni. Ágostonnak azonban már az érettségi bizonyítvány megszerzése is nehézségekbe került. Nem a szellemi képességei miatt – azok bámulatosak voltak – hanem azért, mert tanáraival is folyamatosan konfliktusokba keveredett. A tisztiiskolai felvételi előkészítő tanfolyamon az egyik tanárát, egy századost, formálisan párbajra hívta ki, mert becsmérlő szavakat mondott Ágoston szülőfalujára. Végül ebből is hadbírósági ügy lett.
Felajánlotta, hogy pénzt is fizethet a tanításért, ha szükségem van rá, de őszintén megmondja, hogy az neki sincs sok. Ezért jobb lenne, ha kölcsönös szívességi alapon vállalnám el a tanítását. "Én tanítom, ő meg nem lő le" – gondoltam magamban, és elvállaltam.
A tiszti lakótelep a laktanya mögötti telken épült, oda kellett járnom tanítani. Ágoston gyorsan elintézte, hogy én legyek a riadókiértesítője. A riadókiértesítőknek az volt a feladatuk, hogy riadó esetén ész nélkül fussanak a tisztjükhöz, és közöljék vele a riadó tényét. Erre ugyan talán megfelelt volna a telefon, vagy a közelség miatt a kürtszó is, de a szabályzat a riadókiértesítőket írta elő.
– Az ellenség ugye elvághatja a telefonzsinórt – szólt a magyarázat –, vagy megrongálhatja a kürtöt, a katonának akkor is értesíteni kell a tisztjét.
A gyakorlat az volt, hogy a parancsnokság a legváratlanabb időben, éjszaka vagy pihenőidőben kihirdethette a riadót: "Riadókiértesítőknek harci riadó!" – hangzott az üvöltés az udvarról, és akkor a kiértesítőknek lélekszakadva kellett rohanni a tisztjükhöz. A tiszteket persze előre tájékoztatták, így ők már stopperórával a kezükben várhatták áldozatukat. Aki nem ért oda az előírt szintidő alatt, az számíthatott a példás büntetésre.
A tiszteknek arra is lehetőségük volt (hivatalosan-e vagy sem, azt nem tudom), hogy bármikor magukhoz rendeljék a számukra kijelölt katonát, és feladatokat adjanak neki. Ez egy olyan tisztiszolga-féle feladatkört rótt az illetőre, amit vérmérséklettől (a tisztjéétől és a sajátjától) függően volt, aki kedvelt, volt, aki nem. Ki házépítésben segédkezett, ki disznóvágásban, volt, aki lakodalomban zenélt. Minket, tanfolyamistákat, az ilyen személyes feladatoktól megkíméltek, amiből azt sejtem, hogy mégsem lehetett ez a rendszer teljesen legális.
Ágoston ebben sem vette figyelembe az általánosan elfogadott szokásokat, és akkor hívott magához, amikor neki tetszett. Később, amikor már bizonyítottam jó híremet, én is javasolhattam időpontot (nyilván olyat, amikor valamilyen nekem kevésbé tetsző gyakorlat alól szerettem volna mentesülni). Még később már szabadon átmehettem hozzá, amikor a kedvem tartotta.
Tanítványként Ágoston elképesztő volt. Hihetetlen bonyolult feladatokat egy pillanat alatt átlátott, és szinte fejből mondta a megoldást. Geometriai és számelméleti feladatokban rendszeressé vált, hogy ő kapásból mondta a megoldást, és én megmagyaráztam, hogy az miért úgy van. Egyes területeken viszont szinte az elemi iskolai szintet sem érte el. A gyökjelek, a trigonometrikus függvények vagy a logaritmus szent borzadállyal töltötték el, és hosszú órákba tellett, amíg egyáltalán papírra mert írni egy ilyet. Úgy éreztem, hogy megdolgozom a kiváltságaimért, ahogy ma mondanák, ez egy win-win szituáció volt.
A tisztfeleségek általában nem dolgoztak. Ahogy akkor nevezték, hátébék (háztartásbeliek) voltak. Sokan gyereket, gyerekeket neveltek. Nem tudom, másutt hogy volt, de a szekszárdi tisztfeleségek csinosak, szépek voltak. Vagy csak a mi 18 éves szemünk látta őket annak.
Ágoston felesége kivétel volt. Nemcsak kivételesen szép (mert az volt), hanem komoly állása is volt. Szekszárd legtekintélyesebb gimnáziumának volt az iskolatitkára. Ritkán találkoztunk, mert gyakran elég későn ért haza a munkából. Ahogy hazaért, eltűnt a konyhában, hogy elkezdje a "második műszakot".
Egyik alkalommal, amikor a megbeszélt időpontban átmentem Ágostonhoz, meglepetésemre a felesége nyitott ajtót.
– Giginek el kellett mennie. Családi ügy – közölte az asszony.
Innen tudtam meg, hogy Fernandelnek családi használatú beceneve is van. Bocsánatot kértem, és távozni készültem.
– Ha már eljött, ne legyen hiába – tartott vissza Ágostonné. – Nekem is segíthetne, ha van rá egy kis ideje.
Megijedtem, hogy valamilyen ház körüli teendőben kellene segítenem, amiben nem sok hasznomat venné, de gyorsan megnyugtatott.
– Van itt egy pár példa, amelyik kifogott rajtam – hozta elő a számomra jól ismert felvételi példatárat. – Szükségem lenne egy kis útmutatásra.
Nekiültünk, és mutogattam az utat szorgosan. Valóban csak apró tanácsokra volt szüksége, gyorsan rátalált a megoldásokra magától. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:
– Hová szeretne felvételizni, és miért csak most?
Hirtelen nem is gondoltam rá, hogy a kérdés második fele kissé tapintatlanul utal a számomra "élemedettnek" számító, huszonegynéhány éves korára. Egyáltalán nem bántódott meg.
– Világéletemben tanár szerettem volna lenni. Az a helyzet azonban, hogy az egyik nagypapám csendőrtiszt volt, a másik meg egy birtokát elkártyázó dzsentri. Ilyen felmenőkkel reményem sem volt arra, hogy felvegyenek az egyetemre. Nagy ajándék számomra, hogy a gimnázium igazgatója maga mellé vett az iskolába. Így néha majdnem tanárnak érezhetem magam.
– Azt mondják – folytatta –, hogy egy nagyon jó felvételi eredménnyel most már talán lenne esélyem arra, hogy felvegyenek. Erre készülök most éjjel-nappal.
Meglepő és érdekes történet volt, elcsodálkoztam rajta. A meglepetéseknek azonban nem volt vége.
– Máshoz is olyan jól értesz, mint a matekhoz?
Nem volt világos, hogy véletlenül tegez-e, és egyáltalán.
– Mégis mire gondol ... gondolsz??
– Nyugodtan tegezzél, és arra gondolok.
Szinte pánikba estem, és a legidétlenebb mondatok jöttek a számra.
– De hát a nevedet sem tudom!
– Szólíts Giginek.
– De hát az a férjed, nem?
– Mind a ketten Giginek szólítjuk egymást. Neked csak én leszek Gigi, jó?
– Jó, ez a része rendben van. De a másik Gigi .., szóval az alhadnagy elvtárs ... izé, a férjed – dadogtam teljesen összezavarodva.
– Hogy ő mit fog szólni?
– Szólni. És tenni.
– Semmit. Nem fogja megtudni. És ha igen, meg fogja érteni.
– Megérteni?? Ő, aki egy félreérthető kötőszóért pisztolyt ránt?
Gigi felkacagott.
– Na igen! Pisztollyal tud lőni. De mással nem.
Nyomatékosan megismételte:
– Meg fogja érteni.
Kezdtem kapiskálni. Nem ellenkeztem tovább.
– Látod, ma mind a ketten tanultunk valamit egymástól – simogatta meg utána a fejemet. – Jó mester és jó tanítvány vagy. Jöhetsz máskor is.
– Rajtam nem fog múlni – néztem rá szerelmesnek szánt szemekkel (amiről később megtudtam, hogy leginkább egy bús birkáéra hajaznak). – De mit szólnának hozzám zord nagyatyáid?
– Mind a két nagymamám zsidó volt – fricskázta meg az orromat. – De most menj, mert lekésed a takarodót!
Mozgalmas hetek következtek. A megszokott rendszerességgel folytattuk Fernandellel a tanulást, Gigi pedig időnként küldött egy-egy levélkét egy számomra addig ismeretlen tiszthelyettessel, amiben megadta a következő lehetséges találkánk időpontját. Hagyományból, kabalából mindig néhány matekpéldával kezdtük, utána jött Gigi tantárgya. Mindig tudott valami újat tanítani...
Az idillnek váratlanul lett vége. Egyik reggel bombaként robbant a hír: Ágoston hajnalban ügyeletes tisztként többször rálőtt a zászlóaljparancsnokra. Nem volt világos, hogy mit keresett a zászlóaljparancsnok hajnalban a laktanyában, és mik volt a lövöldözés pontos körülményei. A hadbíróság bizonyára többet tudott, de nem kötötte senkinek az orrára. Az oknyomozó újságírás akkoriban nem volt divatban. Ágostont ez alkalommal nem marasztalták el jogtalan fegyverhasználatért, de azonnali hatállyal másik alakulathoz helyezték. Se tőle, se Gigitől elköszönni sem tudtam.
Évtizedekkel később az interneten csak úgy, kíváncsiságból rákerestem Ágoston nevére. Megtaláltam. Nyugalmazott őrnagynak titulálták, tehát alighanem sikerült elvégeznie a tisztiiskolát. Egy kétes hírű szervezet vezetőségében bukkantam rá, amelyik az amerikai mintájú szabad fegyvertartásért és a könnyű drogok legalizálásáért küzd. Mégis csak meg kellett volna kóstolnom annak idején azt a saját sodrású cigarettát...
Giginek még a tisztességes nevét sem tudtam, ezért nem találtam róla hírt. Egy teljesen véletlenül szerzett információ és egy rossz minőségű érettségi tablókép alapján azt gondolom, hogy néhány évvel ezelőtt egy vidéki (nem szekszárdi) gimnázium igazgatóhelyettese volt. Asszonynevén szerepelt a tablón, ami egyáltalán nem Ágoston volt. Remélem, ez a férje el tudta látni mindennel, amire szüksége volt.
A laktanyánk helyén most a Szekszárdi Szakképzési Centrum Vendéglátó Szakképző Iskolája található. A vörös csillag helyén az EU zászló lobog. Vajon hol lehet a testvér-alapszervük?
Ha Szekszárdon születtem volna, színésznőt szerettem volna. Színésznőt szerettem volna – legalábbis látni – az alatt a tizenegy hónap alatt is, amíg sorkatonai szolgálatomat töltöttem a kies város vegyvédelmi alakulatánál.
Kultúrára szomjazó előfelvételis egyetemista (honvédségi zsargonban "tanfolyamista") kiskatonaként minden alkalmat megragadtunk, hogy felajánljuk szolgálatainkat a kultúrház, a zeneiskola és a többi hasonló intézmény számára egy kis műélvezet reményében. Díszleteket pakoltunk, székeket cipeltünk, zongorát tologattunk, és ha szerencsénk volt, akkor végig tudtuk várni az előadást, hogy a kimenő lejárta előtt visszaérjünk a laktanyába.
Hihetetlenül színvonalas programok voltak akkoriban. A zeneiskolában néhány hónapon belül hallgathattuk a Zágrábi Kamarazenekart Janigróval, a Moszkvaiakat Barsajjal és a még ifjúi lendületük teljében lévő Bartók Vonósnégyest. Ez a legutóbbi a zenei izgalmakon kívül még azzal is borzolta a kedélyeket, hogy a vonósnégyes vezetője kikötötte, biztosítsuk számukra, hogy a koncert előtt tévén végignézhessék a Győr–Benfica foci Bajnokcsapatok Európa Kupája elődöntőt. Valamilyen okból (talán a világítás romlott el) a meccs késve kezdődött, és a koncert közönsége már türelmetlenül feszengett, míg mi a körmünket lerágva izgultunk, hogy sikerül-e egyenlíteni a Győrnek. Nem sikerült. A koncert annál jobban.
A novella címében persze én nem műélvezeteket ígértem, hanem valódiakat. Woody Allen szerint ő 18 éves korában volt szexuális csúcsformában. Azt hiszem ezt a legtöbb 18 éves fiú legalábbis így érzi. Azután hogy ki mit mer, tud, akar kezdeni ezzel az érzéssel, az nagyon különbözhet.
– Minden nőt megszerezni olyan, mint a világbéke – vallottuk fölényesen – lehetetlen, de törekedni kell rá.
A lehetőségeink persze igen korlátozottak voltak. A honvédség helyi KISZ szervezete testvér-alapszervének (van-e, aki nem találja ki, hogy magunk között milyen szervnek neveztük?) a védőnőképző intézetét jelölték ki. Na, az sem volt egy apácanevelde. A közös zenés-kulturális rendezvények a testvéri kapcsolaton jóval túlmutató testkultúra gyakorlatokba torkollottak, melyekhez a jobb napokat látott zenekar muzsikájának az alagsor zegzugaiba lehallatszó foszlányai legfeljebb a ritmusalapot szolgáltatták.
A nővérjelöltekben egészségügyi szempontból tökéletesen megbízhattunk, a veszélyek másfelől leselkedtek. Az öreg katonák történeteiben szó esett felbőszült atyákról és fivérekről, akik élesre fent szerszámaik meggyőző erejével vették rá szemük fénye "megrontóját", hogy amilyen nagy legények voltak az éjszaka, ugyanolyanok legyenek hamarosan az oltár előtt. Lehet, hogy az öreg katonák csak a vadászterületükön megjelent betolakodókat próbálták elriasztani, de a fenyegetés hatásosnak bizonyult. El tudtuk képzelni, hogy a pesti egyetemisták "jó partinak" számíthatnak arrafelé (ebben utólag már nem vagyok olyan biztos), és könnyen kelepcébe eshetünk. Hamarosan az összejövetelek egy vasárnap délutáni zsúr hangulatát idézték, azután lassan el is maradtak. A legmerészebbek magánlátogatásokat szerveztek a nővérszállás ablakán bemászva, de nekem a mászás sosem volt erősségem.
A szőke Erzsikével, akivel kellemesen összemelegedtünk a még kevésbé jól nevelt időszakban, hetekkel később találkoztam – hol másutt? – az Erzsike cukrászdában. Megörültünk egymásnak, és kedvesen megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egyszer náluk vacsorázni. A laktanya előtti buszpályaudvartól 20 percnyi buszútra laktak egy kis településen. A szervezés persze nem volt olyan egyszerű, mert ha megkapta is az ember a várva-várt kimenőt, az indulás előtti percekben is kitalálhatott az őrmester vagy éppen a kapuügyeletes valamilyen marhaságot: egy rosszul begombolt gombot a zubbonyon, egy ferdén feltűzött jelvényt a sapkán, és lőttek a kimenőnek. És persze akkor még nem volt mobiltelefon, hogy ilyenkor át lehessen szervezni a programot.
Szerencsém volt. Percek alatt a buszon voltam, és időre megérkeztem Erzsikéékhez. Furcsa egy família volt – legalábbis nekem biztosan. Svábok voltak, és egymás között – főleg az idősebbek – svábul is beszéltek. Kertelés nélkül megkérdezték, hogy milyen vallású vagyok.
– Meg vagyok keresztelve – hebegtem –, de semmilyen vallást nem gyakorlok.
– Nem hegedű az, hogy gyakorolni kelljen – mordult rám egy rezes orrú öreg az asztal végéből –, hanem hinni kell benne.
Hamarosan poharak kerültek elő, meg egy demizson, és Erzsike apja vette át a szót.
– Akárhonnét jöttél is édes öcsém, és akármiben hiszel – mondta megbocsátóan –, most minket is szolgálsz ott a kaszárnyában. Csak azt a vörös csillagot ne látnám rajta.
Szókimondó ember volt, azt meg kellett hagyni. Elismerésnek tekinthettem, hogy nem feltűnően árja vonásaimat meglátva nem kergetett el rögtön a vasvillával.
A demizsonból kitöltött bor furcsa színű volt, és az íze sem hasonlított semmire, amit ismertem. Pedig ott, Szekszárdon már sokat szélesedett az addig főként a budai kiskocsmákon edződött látóköröm. Ez a bor nem volt kellemetlen, csak furcsa.
A vacsorához láttunk. A terülj-terülj asztalkám teljes kínálata ott volt, sok-sok borssal fűszerezve. Inni kellett rá, nem vitás. A süteményeknél már éreztem, hogy számomra eljött a nap – vagy talán a világ – vége. A hurkák, a stifolderek és a rétesek kánkánt táncoltak az asztalon, és együtt énekelték svábul a finálét. Függöny.
Máig sem tudom pontosan, hogyan jutottam vissza a laktanyába. Azt tudom, hogy olyan brutális fejfájós másnaposságot sem előtte, sem utána nem éltem meg soha. És azt is, hogy sokáig szorongtam, hogy egyszer csak megjelennek Erzsike férfirokonai olyan kompromittáló fényképekkel, hogy mehetek az oltár elé anélkül, hogy legalább valami jó búcsúemléket vihetnék magammal.
Következő alkalommal a mozi pénztára előtt találkoztam Erzsikével. Mosolyogva mesélte, hogy biztosan fárasztó napom lehetett aznap, mert az asztalnál elaludtam, és az egyik bátyja szállított vissza autóval. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem legközelebb a süteményeket is végigkóstolni. Nem tudtam megállapítani, hogy mosolya szánakozó, gúnyos vagy esetleg mind a kettő. Elhárítottam a meghívást. Amikor egyszer újra megláttam őt a parkban, hirtelen rájöttem, hogy az ellenkező irányban van dolgom.
Jóval később, az egyetemen, élelmiszerkémiából tanultunk a nohás borokról és azok élettani hatásáról.
– Hát ez az! – csaptam a fejemre, és egyszerre csak helyére került Erzsikéék vacsorája.
Sok gimnáziumi barátommal és barátnőmmel leveleztem a katonaságtól. Olyan igazi, egyetlen nagy szerelmet szerencsére nem hagytam otthon. Szerencsére, mert akiknek volt ilyen, azok a hónapok elmúltával sorra kapták meg a "barátságos levelet", vagyis hogy "ugye azért maradhatunk jó barátok?"
Én a leveleimben főként a testi-lelki gyötrelmeim önironikusnak szánt, de valójában mérhetetlen önsajnálatot tükröző leírásával traktáltam szeretteimet. Otthonról főleg a kulturális és a társasági élet híreit szomjaztam, természetesen ott is mély önsajnálattal konstatálva, hogy mindez nélkülem is zavartalanul folyik.
Egy baráti levélből tudtam meg, hogy Joó Ica, aki egy évvel fölöttem érettségizett, Szekszárdon él: a kórház sebész főorvosának a felesége. A telefonszámát is megírták.
Ica különleges jelenség volt a gimnáziumban. Szépsége, gyönyörű orgánuma, kifejező előadásmódja az iskolai színpad sztárjává tette. Az iskolai ünnepségeken azonban általában mégsem szavalással szerepelt, hanem élvezetes, mondhatni, virtuóz zongorajátékával. Barátnők raja vette körül, akik leginkább különleges ruháit csodálták. Ezeket csak ünnepi alkalmakkor és az iskolán kívül viselhette, mert az iskolában az egyen-iskolaköpeny volt kötelező. Ruhakölteményeit az akkor ritkaságszámba menő Burda magazin szabásmintái alapján ő maga készítette. Fiú rajongókból sem lett volna hiány, de Ica hamar nyilvánvalóvá tette, hogy a mi korosztályunk őt férfiként teljesen hidegen hagyja. A középkorú férfiakat szerette.
Bölcs nagybátyámtól tanultam meg, hogy a középkorú mindig azt a kort jelenti, ami a mi korunk – a fiatalok – és a szüleink kora – az öregek – között van. Így érzi az ember akár húsz éves, akár hetven.
Szóval, Ica középkorú lovagjai már közel harminc évesek is lehettek. Orvosok, mérnökök, filmesek voltak köztük. Szinte mindegyikükről olvasni lehetett a következő évtizedekben az újságok kitüntetési, idegenbe szakadt hazánkfiai vagy éppenséggel öngyilkossági rovatában.
Engem, mint az önképzőkör elnökét, majdnem emberszámba vett, és megpróbált az életre nevelni.
– Biztosan vannak még rajtad kívül ketten vagy akár hárman is a suliban, akik a világ legérdekesebb dolgának tartják a kvantumfizikát, meg a gráfelméletet, meg a periódusos rendszert – magyarázta komoly arccal. – De az általad meghívott nagy tudású és tekintélyes professzorok az üres osztályteremnek beszélnének, ha Janka néni nem vezényelné át a varrószakkört vattának.
Kénytelen voltam egyetértően bólogatni. Érdeklődve vártam a folytatást,
– Talán néha olyanokat is meghívhatnál, akik érdeklik is az embereket.
– Mégis mifélékre gondolsz? – kérdeztem tanácstalanul. – Rockzenészek nem jönnének el ingyen beszélgetni, meg a diri biztosan be sem engedné őket.
– Ez igaz. De hívhatnál, mondjuk, egy fiatal filmrendezőt, egy divattervezőt, egy karmestert, ezekre biztosan lenne érdeklődés. Én ismerek is néhányat, segíthetek összehozni téged velük.
Nagyon szépen megköszöntem a segítséget, de nekem elveim voltak. Maradt Janka néni és a varrószakkör.
Az érettségi után mindenki nagy meglepetésére Ica be sem adta a jelentkezését továbbtanulásra, hanem hozzáment egy Béla nevű orvos barátjához, és leköltöztek Szekszárdra.
Amikor telefonon felhívtam, olyan közvetlen és barátságos hangon üdvözölt, mintha tegnap találkoztunk volna. El volt képedve, hogy egyáltalán katona vagyok, és hogy éppen Szekszárdon.
– Ha jól ismerlek, nem igazán élvezed ezt a szerepet. De ki fogod bekkelni. Nem vagy te olyan mulya, mint amilyennek látszol.
Tűnődtem, hogy ezt sértésnek vagy bóknak vegyem-e, de úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha bóknak veszem, és megköszöntem.
– Egy kis házikoszt azért biztosan segítené a túlélésedet. Béla egész héten ügyel, de azért nyugodtan átjöhetsz egyik este vacsorára. Azt tudnod kell, hogy a szakácsművészetben éppenséggel nem jeleskedem – mentegetőzött. – Az nálunk Béla reszortja. De ha nem vetsz meg egy jó kolbászos rántottát, azzal szolgálhatok.
Ez több, mint bíztatóan hangzott. Meg is egyeztünk az időpontban.
A szóban forgó este azonban beütött a krach. Az őrmesterünket nyilván valami sérelem érte, amit meg kellett torolnia, és ki máson, mint rajtunk. Hiába voltak kiírva az aznapi kimenők, körlettakarítás, körletszemle, újabb takarítás, újabb szemle, és ez vég nélkül ismételve, ez volt a program aznapra. Néhány társam azonban szedelőzködött. Ők városi járőrszolgálatra voltak vezényelve aznapra, azt nem írta felül az őrmesteri őrjöngés.
Még a fülemben csengett Ica bíztatása, hogy talán tényleg nem vagyok olyan mulya, és merész ötletem támadt. Beálltam a járőrözők közé – jó haverok voltak, biztos lehettem benne, hogy ők nem dobnak fel –, a fegyvertárban felvettem a géppisztolyomat (természetesen lőszer nélkül – az egy hétköznapi járőrözéshez nem járt), és a többiekkel együtt kisétáltam a kapun. Ott szóltam a haveroknak, hogy nekem lenne egy kis elintézni való dolgom, majd visszafelé csatlakozom hozzájuk. Ezzel elváltunk.
Valami azt súgta nekem, hogy Ica kifinomult ízlése nem venné jó néven, ha egy géppisztollyal a nyakamban állítanék be hozzá. Erre is volt tervem. A laktanyához közel egy parkban állt egy kibelezett 56-os orosz tank. Eredeti célja nyilván az volt, hogy mindig emlékeztesse az olyan elvetemülteket, mint például Erzsike édesapja, hogy azt a vörös csillagot egy darabig még látniuk kell, ha tetszik, ha nem. A nép egyszerű gyermekei azonban hamarosan más, praktikusabb funkciókat találtak számára. Rejtekhelynek, titkos találkahelynek, urambocsá', illemhelynek használták, és ez nem találkozott a katonai vezetők tetszésével. Ezért kitalálták, hogy a tankot 24 órás díszőrség illeti meg. Ezért egy katona mindig ott lézengett a parkban (kimenőruhában – ettől volt dísz az őrség). Úgy gondoltam, hogy erre a harcostársamra bízom majd a fegyvert, amíg én a vacsorámat költöm.
A meglepetés akkor ért, amikor a parkban nyomát sem találtam az őrnek. Nyilván úgy gondolta, hogy tud az a tank vigyázni magára, amíg ő a kolbászos rántottáját eszi. A kimenőruhában még feltűnést sem kelt, ha betér egy közeli kocsmába. Egy darabig tébláboltam, de miután fogalmam sem volt, mikor mehetett el az őr, és mikor jöhet vissza, kellett egy B-terv. Ez pedig az lett, hogy a géppisztolyt szépen beraktam a tank belsejébe, mondtam neki, hogy vigyázzon magára, és ott hagytam.
Pár perc alatt odaértem Icához. Valóban nem volt a konyha ördöge, ez minden mozdulatán látszott. A konyha polcán viszont megláttam egy üveg sárgabarack lekvárt, és megjegyeztem, hogy az a kedvencem.
– Nyugodtan szolgáld ki magad belőle! – bíztatott, és egy szelet kenyeret is lekanyarított hozzá.
– Kenyér nem kell – idéztem Micimackót, miközben nagykanállal lapátoltam magamba a lekvárt.
Néhány perc alatt végeztem a testes üveggel, és ettől sokkal bizakodóbban néztem a rántotta elébe.
A vacsorára több szót nem is érdemes vesztegetni. Előtte, közben és utána viszont többet beszélgettünk, mint a gimnáziumi évek alatt összesen. Sok mindenre fény derült, amit az iskolában kevesen tudtak róla. Imádott bátyja, Laci, 56-ban orvostanhallgató volt. Tagja volt az egyetem forradalmi bizottságának, ezért aztán alig 20 évesen letartóztatták, és a börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt. Nővére disszidált, Heidelbergben él. Tőle kapta a Burdákat, és ő közvetíti Ica számára az európai kultúra aktuális tudnivalóit. Ica társasága a gimnáziumi évei alatt bátyja és nővére itthon maradt és szabadlábon lévő barátaiból állt. Bélának Laci a kedvenc tanítványa volt az egyetemen. Együtt tartóztatták le őket, és Bélának máig is súlyos lelkiismeret-furdalása van Laci halála miatt, amiről persze ő sem tud semmit. Miután Bélát kiengedték, az egyetemre már nem mehetett vissza, így kerültek Szekszárdra.
– És te szereted is őt? – kérdeztem bizonytalanul. – Vagy ez valamiféle adósság a bátyád emléke iránt? Vagy kötelességtudat?
– Sokat gondolkodom ezen. Talán túlságosan is sokat. Túl sok időm van.
Gyönyörű arca, mélyen elgondolkodó tekintete, a szájáról alig érzékelhetően elrebbenő sóhaj olyan volt, amilyet én eddig csak filmen láttam. Nem véletlenül volt mindenki meggyőződve, hogy világsztár lehetne.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy szeretem Bélát – jutott a végkövetkeztetésre. – Ez persze nem szerelem, nem vágy, hanem az összetartozásnak egy megmagyarázhatatlan érzése.
– És nem hiányzik a szerelem, a vágy? – próbáltam én is valamelyik kedvenc filmszínészem, akkoriban alighanem Vittorio Gassmann stílusát magamra venni, de mint annyiszor, most is inkább megnevettetni, mint lenyűgözni sikerült a közönségemet.
– Sok minden hiányzik. Sok minden – bólogatott komolyan, miközben a szeme sarka mosolygott. – Valahol az a boldogság titka, hogy ebből a sok hiányból létre tudjunk hozni egy teljes egészet. Az életünket.
Miközben megbűvölten néztem és hallgattam, és még mindig égett a pofám az előző csúfos "csábítási kísérletemen", Ica váratlanul átült az ölembe. Puhán, de határozottan átölelt és csókolózni kezdett velem. A gondolkodó énemet az eddiginél is nagyobb szégyen öntötte el. "Hiszen ezt kellett volna nekem csinálnom az idétlen filmhősködés helyett!" A kevésbé gondolkodó énem viszont egyre jobban érezte magát, és kezdett felnőni a feladathoz. Felkaptam Icát, és egy kanapén folytattuk a csókolózást.
– Csatt! Csatt-csatt!
Mint akit tőrrel megdöftek, úgy ugrottam fel.
– Hallottad? – kérdeztem döbbenten Icától.
– Persze, hogy hallottam – felelte meglepve. – Miért, mi volt ez?
– Géppisztolylövések – válaszoltam teljes meggyőződéssel.
Nem sok időt tudtam szánni a magyarázkodásra, reméltem, hogy Ica félszavakból is megért. Lélekszakadva rohantam vissza a parkba. Tudtam, hogy nekem nem volt lőszerem a fegyverben, de bármi történhetett. Valaki kileste, hogy ott hagyom a géppisztolyt, lőszert szerzett, és az én fegyveremmel végzett a szeretőjével, a szeretője szeretőjével, az őrrel vagy éppen saját magával. Nem, az nem stimmel, mert akkor a második csatt-csatt-ra már nem lett volna lehetősége. Akkor előbb a szeretővel, aztán magával. Tök mindegy, ha az én fegyveremmel tette, az nekem olyan hadbíróság, mint a pinty.
Rekordidőt futottam a parkig. Sehol egy lélek. Az őr sincs ott. Lassan készül a rántotta. Vagy ő már a kanapéról átjutott a francia ágyig. Nyúlok be a tankba a géppisztolyomért. Békésen pihen. Megszagolom, lőporszagnak nyoma sincs.
Máig sem tudom mi volt. Valószínűleg egy autó kipufogója. Vagy valaki másnak a géppisztolya.
Még volt másfél órám a járőr visszaérkezéséig. Icához már nem lett volna képem visszamenni, hogy "Bocs, csak hallucináltam!" Kerestem egy telefont, és felhívtam, hogy minden rendben van. Leültem egy padra és néztem a csillagos eget. Fél óra múlva visszajött az őr. Tök részeg volt. Valamit motyogott, aztán lefeküdt egy másik padra, és horkolva elaludt.
Amikor visszaértünk a laktanyába, a többiek még mindig a körlettakarítás-körletszemle ciklusban keringtek. Döbbenetes volt belegondolni, hogy ha egy kicsit mulyább vagyok, akkor szinte észrevétlenül múlt volna el ez a néhány óra.
A következő alkalommal, amikor felhívtam Icát, váratlan javaslattal állt elő.
– Nem szeretném még egyszer égetni magam a konyhai idétlenkedéssel. Béla azt javasolta, hogy vacsorázzunk hármasban a Kulacsban. Annyi szépet hallott rólad, szeretne megismerkedni veled.
Alaposan meglepett az ötlet, de nem láttam okát, hogy elutasítsam. Bélának még arra is volt gondja, hogy odaszóljon a laktanya egyik főtisztjének, aki a páciense volt, nehogy valami akadálya legyen, hogy a megbeszélt időpontban vele vacsorázhassak. Nem is volt.
A Kulacsba magam is jártam, főleg a söntés részébe, de akkoriban egy vacsora sem volt megfizethetetlen még egy magamfajta csóró kiskatonának sem. Icáékkal viszont egy hátsó különterembe mentünk. A kopasz főpincér, akitől odakint legfeljebb azt hallottam, hogy "Ne türelmetlenkedjék, kérem, majd fogok küldeni valakit", most feltűnő tisztelettel üdvözölte a főorvos urat. Részletesen felsorolta, hogy a séf milyen különlegességekkel tud szolgálni ma este. Olyan ételnevek hangzottak el, amelyeknek hírét sem hallottam korábban. Az biztos, hogy a brassói aprópecsenye, amit én leggyakrabban rendeltem, nem volt közöttük. Béla kérdően nézett rám, de tanácstalan arckifejezésemet látva sietve kisegített.
– Én hívtalak meg, akkor ne a te gondod legyen a döntés. Ha megbízol bennem, ígérem, jól foglak tartani.
Biztosítottam feltétlen bizalmamról. Ha az Icától kapott vacsorát tapintatból nem részleteztem, ezt a vacsorát azért nem, mert szavakkal nem lehet (legalábbis én nem tudom) leírni azokat a zamatokat és állagokat, amelyeket a séf számunkra elővarázsolt. A fogásokhoz hozzájuk illő és méltó borok is dukáltak. Bélától és a főpincértől egyetlen este olyan kiképzést kaptam a szekszárdi borokból, amitől még évtizedekkel később, a magas borkultúra divattá válása után is szakértőként tudtam tetszelegni a baráti társaságomban.
Nemcsak a borokról kaptam évtizedekre szóló leckét. Mi otthon a családban nagyon keveset, mondhatni egyáltalán nem politizáltunk. Nagyszüleim, szüleim belém nevelték azt a polgári értékrendet, melynek ismeretében magam alakíthattam ki véleményemet a művészetekről, az emberi viselkedésről vagy akár a politikáról. E legutóbbiról azt a véleményt alakítottam ki, hogy távol tartom magam tőle. Béla a véleményem jogosságát a legkevésbé sem próbálta kétségbe vonni. Sőt, megerősített benne, hogy a politikának az a vetülete, amit az újságok, a rádiók, a tévé, a kocsmai-kávéházi szintű beszélgetések képviselnek, tartalmilag érdektelen. Ami azonban egy gondolkodó embert érdekelhet, az az, hogy mik azok a valódi mozgatóerők, amelyek a hatalom képviselőit döntéseikben befolyásolják. Ez azért érdekes, mert ezek a döntések a mi életünkre is hatással vannak, és a valódi mozgatóerők jobb ismeretében a saját helyzetünket és lehetőségeinket is pontosabban meg tudjuk ítélni. Pontosan úgy, ahogy a testünk, lelkünk működésének ismerete segít az egészségünk megőrzésében vagy helyreállításában.
Béla egyáltalában nem tett említést Laciról, Ica bátyjáról, de végig volt egy olyan érzésem, hogy a vele félbemaradt beszélgetéseket próbálja velem újraéleszteni, mintha Laci – és ezzel együtt Ica – kisöccse lennék. Ezt egyáltalán nem bántam, sőt, megtisztelőnek éreztem.
Hazafelé Béla beugrott egy trafikba cigiért, és kettesben maradtunk Icával.
– Látod, mindig ezt csinálja – mondta lemondóan sóhajtva.
– Mit? – kérdeztem őszinte értetlenséggel.
– Ha úgy gondolja, hogy valaki fontos nekem, azonnal elhódítja tőlem. Legyen az férfi vagy nő. És nem lehet neki ellenállni.
Már vettem a levegőt, hogy ellentmondjak neki, aztán csak kifújtam. Igaza volt.
Még többször találkoztunk az év folyamán kettesben is Icával és hármasban Bélával. Jókat ettünk, ittunk, dumáltunk. A katonaév kevés igazi haszna közül az ő társaságuk volt az egyik. A kanapéjelenetnek azonban nem volt folytatása.
Ágoston alhadnagy összetéveszthetetlen és megkerülhetetlen jelenség volt alakulatunknál. Mi, budapestiek, nagyon hamar megismerkedhettünk vele, mert ő jött fel értünk abba a külvárosi laktanyába, ahol gyülekeznünk kellett. Már a vonatúton számos arcát ismerhettük meg. Először is a szó szerintit. Nem véletlenül volt Fernandel a gúnyneve, ugyanis erősen emlékeztetett a komikus arcú francia színészre. Könnyen azt hihettük, hogy valóban egy kedves, szórakoztató emberrel van dolgunk, mert hamar megismerkedhettünk szarkasztikus humorával és bámulatos kézügyességgel bemutatott bűvésztrükkjeivel. Az égő cigaretta egy pillanat alatt tűnt el a tenyerében és jelent meg váratlanul a szája sarkában. Mielőtt azonban azt képzelhettük volna, hogy egy kellemes vakáció elé nézünk, Fernandel szerepet váltott, és Péhovard légiós regényeinek őrmestereit idéző modorban szégyenítette meg gyanútlan áldozatait.
Amint aztán hamar meggyőződhettünk róla, Ágostont ki- és beszámíthatatlannak tartották felettesei és beosztottai egyaránt. Szó szerint nem ismert se istent, se embert: a híresztelések szerint egyszer nem tetszett neki egy pap prédikációja, és ott, a templomban pisztollyal fenyegette meg, hogy vonja vissza a szavait. Azt ő sem tagadta, hogy többször folyt ellene eljárás jogtalan fegyverhasználatért.
– Azt mondják, hogy ha a színpadon van egy puska, akkor annak előbb-utóbb el kell sülnie – fejtette ki álláspontját. – Azt is mondják, hogy az élet egy színjáték. Hát akkor?
Eléggé váratlanul ért ezek után, amikor egyszer a századnapos azzal jött hozzám, hogy Fernandel hívat az ügyeletes tiszti szobába. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen szabálytalanságot vagy kihágást akar számon kérni rajtam, és hogy vajon most nem az egyszemélyes rögtönítélő bíróság és kivégző osztag szerepét akarja-e eljátszani velem. Akkor sem nyugodtam meg egészen, amikor teljesen szabálytalan módon hellyel és saját maga által sodort cigarettával kínált (akkor még nem dohányoztam). Sok krimit láttam én már, amiben a nagy leszámolás így indult.
– Érdeklődtem a társainál, hogy ki a legjobb matekos. Magát ajánlották.
Ez némiképpen megnyugtatott. Nem voltam egy Lovász László (aki már akkor, 16 évesen, élő legenda volt), de szűkebb környezetemben mindig a jobbak közé tartoztam.
– Segítsen nekem a felvételire felkészülni.
Az alhadnagyi rendfokozat volt a legmagasabb, amit tisztiiskolai diploma nélkül el lehetett érni. Ágostonnak azonban már az érettségi bizonyítvány megszerzése is nehézségekbe került. Nem a szellemi képességei miatt – azok bámulatosak voltak – hanem azért, mert tanáraival is folyamatosan konfliktusokba keveredett. A tisztiiskolai felvételi előkészítő tanfolyamon az egyik tanárát, egy századost, formálisan párbajra hívta ki, mert becsmérlő szavakat mondott Ágoston szülőfalujára. Végül ebből is hadbírósági ügy lett.
Felajánlotta, hogy pénzt is fizethet a tanításért, ha szükségem van rá, de őszintén megmondja, hogy az neki sincs sok. Ezért jobb lenne, ha kölcsönös szívességi alapon vállalnám el a tanítását. "Én tanítom, ő meg nem lő le" – gondoltam magamban, és elvállaltam.
A tiszti lakótelep a laktanya mögötti telken épült, oda kellett járnom tanítani. Ágoston gyorsan elintézte, hogy én legyek a riadókiértesítője. A riadókiértesítőknek az volt a feladatuk, hogy riadó esetén ész nélkül fussanak a tisztjükhöz, és közöljék vele a riadó tényét. Erre ugyan talán megfelelt volna a telefon, vagy a közelség miatt a kürtszó is, de a szabályzat a riadókiértesítőket írta elő.
– Az ellenség ugye elvághatja a telefonzsinórt – szólt a magyarázat –, vagy megrongálhatja a kürtöt, a katonának akkor is értesíteni kell a tisztjét.
A gyakorlat az volt, hogy a parancsnokság a legváratlanabb időben, éjszaka vagy pihenőidőben kihirdethette a riadót: "Riadókiértesítőknek harci riadó!" – hangzott az üvöltés az udvarról, és akkor a kiértesítőknek lélekszakadva kellett rohanni a tisztjükhöz. A tiszteket persze előre tájékoztatták, így ők már stopperórával a kezükben várhatták áldozatukat. Aki nem ért oda az előírt szintidő alatt, az számíthatott a példás büntetésre.
A tiszteknek arra is lehetőségük volt (hivatalosan-e vagy sem, azt nem tudom), hogy bármikor magukhoz rendeljék a számukra kijelölt katonát, és feladatokat adjanak neki. Ez egy olyan tisztiszolga-féle feladatkört rótt az illetőre, amit vérmérséklettől (a tisztjéétől és a sajátjától) függően volt, aki kedvelt, volt, aki nem. Ki házépítésben segédkezett, ki disznóvágásban, volt, aki lakodalomban zenélt. Minket, tanfolyamistákat, az ilyen személyes feladatoktól megkíméltek, amiből azt sejtem, hogy mégsem lehetett ez a rendszer teljesen legális.
Ágoston ebben sem vette figyelembe az általánosan elfogadott szokásokat, és akkor hívott magához, amikor neki tetszett. Később, amikor már bizonyítottam jó híremet, én is javasolhattam időpontot (nyilván olyat, amikor valamilyen nekem kevésbé tetsző gyakorlat alól szerettem volna mentesülni). Még később már szabadon átmehettem hozzá, amikor a kedvem tartotta.
Tanítványként Ágoston elképesztő volt. Hihetetlen bonyolult feladatokat egy pillanat alatt átlátott, és szinte fejből mondta a megoldást. Geometriai és számelméleti feladatokban rendszeressé vált, hogy ő kapásból mondta a megoldást, és én megmagyaráztam, hogy az miért úgy van. Egyes területeken viszont szinte az elemi iskolai szintet sem érte el. A gyökjelek, a trigonometrikus függvények vagy a logaritmus szent borzadállyal töltötték el, és hosszú órákba tellett, amíg egyáltalán papírra mert írni egy ilyet. Úgy éreztem, hogy megdolgozom a kiváltságaimért, ahogy ma mondanák, ez egy win-win szituáció volt.
A tisztfeleségek általában nem dolgoztak. Ahogy akkor nevezték, hátébék (háztartásbeliek) voltak. Sokan gyereket, gyerekeket neveltek. Nem tudom, másutt hogy volt, de a szekszárdi tisztfeleségek csinosak, szépek voltak. Vagy csak a mi 18 éves szemünk látta őket annak.
Ágoston felesége kivétel volt. Nemcsak kivételesen szép (mert az volt), hanem komoly állása is volt. Szekszárd legtekintélyesebb gimnáziumának volt az iskolatitkára. Ritkán találkoztunk, mert gyakran elég későn ért haza a munkából. Ahogy hazaért, eltűnt a konyhában, hogy elkezdje a "második műszakot".
Egyik alkalommal, amikor a megbeszélt időpontban átmentem Ágostonhoz, meglepetésemre a felesége nyitott ajtót.
– Giginek el kellett mennie. Családi ügy – közölte az asszony.
Innen tudtam meg, hogy Fernandelnek családi használatú beceneve is van. Bocsánatot kértem, és távozni készültem.
– Ha már eljött, ne legyen hiába – tartott vissza Ágostonné. – Nekem is segíthetne, ha van rá egy kis ideje.
Megijedtem, hogy valamilyen ház körüli teendőben kellene segítenem, amiben nem sok hasznomat venné, de gyorsan megnyugtatott.
– Van itt egy pár példa, amelyik kifogott rajtam – hozta elő a számomra jól ismert felvételi példatárat. – Szükségem lenne egy kis útmutatásra.
Nekiültünk, és mutogattam az utat szorgosan. Valóban csak apró tanácsokra volt szüksége, gyorsan rátalált a megoldásokra magától. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:
– Hová szeretne felvételizni, és miért csak most?
Hirtelen nem is gondoltam rá, hogy a kérdés második fele kissé tapintatlanul utal a számomra "élemedettnek" számító, huszonegynéhány éves korára. Egyáltalán nem bántódott meg.
– Világéletemben tanár szerettem volna lenni. Az a helyzet azonban, hogy az egyik nagypapám csendőrtiszt volt, a másik meg egy birtokát elkártyázó dzsentri. Ilyen felmenőkkel reményem sem volt arra, hogy felvegyenek az egyetemre. Nagy ajándék számomra, hogy a gimnázium igazgatója maga mellé vett az iskolába. Így néha majdnem tanárnak érezhetem magam.
– Azt mondják – folytatta –, hogy egy nagyon jó felvételi eredménnyel most már talán lenne esélyem arra, hogy felvegyenek. Erre készülök most éjjel-nappal.
Meglepő és érdekes történet volt, elcsodálkoztam rajta. A meglepetéseknek azonban nem volt vége.
– Máshoz is olyan jól értesz, mint a matekhoz?
Nem volt világos, hogy véletlenül tegez-e, és egyáltalán.
– Mégis mire gondol ... gondolsz??
– Nyugodtan tegezzél, és arra gondolok.
Szinte pánikba estem, és a legidétlenebb mondatok jöttek a számra.
– De hát a nevedet sem tudom!
– Szólíts Giginek.
– De hát az a férjed, nem?
– Mind a ketten Giginek szólítjuk egymást. Neked csak én leszek Gigi, jó?
– Jó, ez a része rendben van. De a másik Gigi .., szóval az alhadnagy elvtárs ... izé, a férjed – dadogtam teljesen összezavarodva.
– Hogy ő mit fog szólni?
– Szólni. És tenni.
– Semmit. Nem fogja megtudni. És ha igen, meg fogja érteni.
– Megérteni?? Ő, aki egy félreérthető kötőszóért pisztolyt ránt?
Gigi felkacagott.
– Na igen! Pisztollyal tud lőni. De mással nem.
Nyomatékosan megismételte:
– Meg fogja érteni.
Kezdtem kapiskálni. Nem ellenkeztem tovább.
– Látod, ma mind a ketten tanultunk valamit egymástól – simogatta meg utána a fejemet. – Jó mester és jó tanítvány vagy. Jöhetsz máskor is.
– Rajtam nem fog múlni – néztem rá szerelmesnek szánt szemekkel (amiről később megtudtam, hogy leginkább egy bús birkáéra hajaznak). – De mit szólnának hozzám zord nagyatyáid?
– Mind a két nagymamám zsidó volt – fricskázta meg az orromat. – De most menj, mert lekésed a takarodót!
Mozgalmas hetek következtek. A megszokott rendszerességgel folytattuk Fernandellel a tanulást, Gigi pedig időnként küldött egy-egy levélkét egy számomra addig ismeretlen tiszthelyettessel, amiben megadta a következő lehetséges találkánk időpontját. Hagyományból, kabalából mindig néhány matekpéldával kezdtük, utána jött Gigi tantárgya. Mindig tudott valami újat tanítani...
Az idillnek váratlanul lett vége. Egyik reggel bombaként robbant a hír: Ágoston hajnalban ügyeletes tisztként többször rálőtt a zászlóaljparancsnokra. Nem volt világos, hogy mit keresett a zászlóaljparancsnok hajnalban a laktanyában, és mik volt a lövöldözés pontos körülményei. A hadbíróság bizonyára többet tudott, de nem kötötte senkinek az orrára. Az oknyomozó újságírás akkoriban nem volt divatban. Ágostont ez alkalommal nem marasztalták el jogtalan fegyverhasználatért, de azonnali hatállyal másik alakulathoz helyezték. Se tőle, se Gigitől elköszönni sem tudtam.
Évtizedekkel később az interneten csak úgy, kíváncsiságból rákerestem Ágoston nevére. Megtaláltam. Nyugalmazott őrnagynak titulálták, tehát alighanem sikerült elvégeznie a tisztiiskolát. Egy kétes hírű szervezet vezetőségében bukkantam rá, amelyik az amerikai mintájú szabad fegyvertartásért és a könnyű drogok legalizálásáért küzd. Mégis csak meg kellett volna kóstolnom annak idején azt a saját sodrású cigarettát...
Giginek még a tisztességes nevét sem tudtam, ezért nem találtam róla hírt. Egy teljesen véletlenül szerzett információ és egy rossz minőségű érettségi tablókép alapján azt gondolom, hogy néhány évvel ezelőtt egy vidéki (nem szekszárdi) gimnázium igazgatóhelyettese volt. Asszonynevén szerepelt a tablón, ami egyáltalán nem Ágoston volt. Remélem, ez a férje el tudta látni mindennel, amire szüksége volt.
A laktanyánk helyén most a Szekszárdi Szakképzési Centrum Vendéglátó Szakképző Iskolája található. A vörös csillag helyén az EU zászló lobog. Vajon hol lehet a testvér-alapszervük?