Végzetes vonzás
A Magnetic Island egy részeg matróznak köszönheti a nevét. A Nagy Korallzátonynak az ausztrál kontinenshez legközelebb eső szigete mellett elhaladva tévesen jegyezte fel az iránytű állását, és ebből az első tiszt másnap arra a következtetésre jutott, hogy a sziget jelentős mágneses aktivitást fejt ki. A tévedésre később fény derült, de a sziget neve megmaradt.
Én Brisbane-ben hallottam először a szigetről Adéle-től. Adéle operaénekesnő volt. Az ő alagsori apartmanját béreltem ki egy hétre. Éppen egy Schubert-dalestre készült, és amikor megtudta a nevemet, egészen extázisba jött.
– Ennél autentikusabb kritikusom nem is lehetne így, a koncert előtt.
Férje, aki karmester volt és a zongorakísérője is, éppen egy új-zélandi turnén volt a zenekarával, ezért Adéle előre felvett kísérettel gyakorolt. Bátortalanul megkérdeztem, hogy megpróbálhatom-e kísérni.
– Egész életemben dicsekedni fogok vele, hogy maga Schubert kísérte a Fischermädchenemet!
Nem voltam egy Gerald Moore, de a végére egészen jól megtaláltam a zongorán az Adéle-nek megfelelő fílinget. Azután más bútordarabokon is. Szívesen meghosszabbítottam volna a Brisbane-i vakációmat, de Adéle férjének közelgő hazatérése segített betartatni velem az eredeti menetrendemet. Townsville-be készültem. Ekkor mondta Adéle:
– Ott sok látnivaló nincsen. Hanem menjél át Magnetic Island-ra, az fantasztikus! És ne mulaszd el meglátogatni a Mango Farmot!
A fájó búcsú után Townsville-be repültem, és – még erősen Adéle hatása alatt – azonnal áthajóztam a delejes szigetre. Az interneten kinéztem magamnak egy kis panziót, és az első arra tartó járattal (alig néhány órás várakozás után) a hajóállomásról odabuszoztam. Nem foglaltam előre szobát, mert az induláskor még nem tudtam, hogy mennyi időt fogok Townsville-ben tölteni. Ez majdnem könnyelműségnek bizonyult, mert a panzió nagy részét egy skót jegyespár és népes családja foglalta le. A kiltekkel, dudákkal és whisky-vel bőségesen ellátott társaság hagyományos skót tengerparti esküvői ceremóniához készülődött. A személyzet – úgy látszott – azt sem tudta, hol áll a feje, nem hogy egy új vendég illő fogadtatásáról gondoskodjék.
A baljós előjelek ellenére kitettek magukért. Nemcsak egy kellemes szobácskát kaptam, hanem készséges tájékoztatást és tanácsokat. Hogy jutok el a Mango Farmra, hol tudok legbiztonságosabban úszni, hol van megfelelő térerő a mobiltelefonáláshoz. Azt is tőlük tudtam meg, hogy ezen a szigeten van egész Ausztrália egyik legnagyobb természetes, őshonos koala élőhelye, ahová feltétlenül érdemes ellátogatni.
Aznap már nem kalandoztam messzire. A sziget tucatnyi tengeröble közül a legközelebbi ideális helynek bizonyult arra, hogy elmerengjek életem elmúlt és leendő Adéle-jain és Fischermädchenjein. Messziről és sötétben a skót duda hangja is simogató volt, mint a tárogatószó.
A panzióba visszatérve már nem kerülhettem el az ünneplő skótokkal való közelebbi találkozást. Egy Brad nevű fickó vett pártfogásába, az ara nagybátyja. A család nagy része Ausztráliába átszármazott skót volt, de ő a Brit szigetekről repült át az esküvőre. Politikatörténész volt Dublinban.
– Mit keres egy skót Dublinban? – kérdeztem meglepődve.
– Hát olyan 40-50 kilót évente. Lapjárástól függően.
– ???
– A politikatudományi szaklapokra gondolok, természetesen – mondta pókerarccal. – A szeparatista mozgalmak történetét kutatom – kezdett belelendülni mondókájába – és ezzel kapcsolatban a skótoknak és az íreknek is van némi mondanivalójuk egymás és a világ számára.
– Akárcsak a whisky-vel kapcsolatban – próbáltam egy számomra vonzóbb téma felé terelni.
Elnézően mosolygott.
– A whisky nevét a szádra hiába ne vedd! A szeparatizmus története tündérmese a whisky-éhez képest. Bár az utóbbi gyakorlata kétségkívül élvezetesebb. Na, de várj egy percet!
Egy sötét palackkal tért vissza. Töltött belőle egy pohárkába.
– Ismerkedj vele!
Beleszimatoltam. Átható kátrányszag csapott meg. Igazából nem volt kellemetlen, csak penetráns. Gyerekkorom emlékét idézte, amikor olvasztott szurokkal ragasztottuk a gombfoci játékosokat.
– Tizenöt éves Ardbeg – mondta Brad. – Elhagyják a hűtve szűrést, ami kicsapná a kátrányt. Ha rákapsz az ízére, minden más csak málnaszörp lesz.
Szeretek alaposan tanulni, végére jártunk az üvegnek. A beszélgetés további részleteire nem nagyon emlékszem, és arra sem, hogy miként jutottam a szobámba.
Reggel meglepően tiszta fejjel és frissen ébredtem. A skótok még kivétel nélkül aludtak. Megreggeliztem és útnak indultam. Először a koalák lakóhelye felé tartottam, amit egy jó órás sétaútnak mondtak a panziótól.
Egy óra elteltével felismertem az út mellett az eukaliptusz fákat. Aztán az egyik fán észrevettem egy összegömbölyödött testet. Közelebb lopóztam, de csalódottan láttam, hogy csak egy labdányi göb a fa testén. Azután láttam ilyet még egyet-kettőt-hármat. Aztán az egyik ugyanilyen egyszer csak megmozdult. Na, nem nagyon, csak úgy ímmel-ámmal. Ez már tényleg koala volt. Megálltam előtte és tisztelettel bemutatkoztam. Unottan nézett le rám.
– Már megint egy turista! – olvastam ki a tekintetéből.
Lassan megtanultam már messzebbről megkülönböztetni a göböket a koaláktól. Aztán azt is megtanultam, hogy egyik sem sokkal szórakoztatóbb a másiknál. A derék erszényesek azon kívül, hogy unottan bemajszolnak némi eukaliptuszlevelet, nem sokat tesznek a messzi földről jött látogatók szórakoztatásáért.
Hogy legalább én tegyek egy közeledő gesztust feléjük, letéptem egy pár levelet, és rágcsálni kezdtem. A gyógycukorkákból ismerős íze volt, persze a cukor édessége nélkül. Kissé kesernyés, fanyar utóíze maradt. Furcsa késztetést éreztem, hogy a gyakorlatot megismételjem. Aztán még néhányszor. Kellemesen elbágyadtam. Letéptem még néhány maroknyi levelet, és lesétáltam a legközelebbi tengeröbölig.
Kétségtelenül nem vagyok mentes minden káros szenvedélytől, de drogosnak nem mondhatnak. Vegyészetet tanultam, és diákkorunkban nem mulasztottuk el, hogy összerakjunk mindenféle divatos molekulákat, és – ha már ott voltak – ki is próbáltuk őket. A tapasztalatokat elraktároztam, és nagyjából elegendőnek éreztem hátralévő életemre.
Az a könnyűség és varázs, amit ott az öbölben heverészve éreztem, messze felülmúlta minden korábbi tapasztalatomat.
Időközben alaposan megéheztem, és elindultam a híres-nevezetes Mango Farm felé. A Mango Farm részben valóban az, aminek mondja magát: végeláthatatlan mangó ültetvény. A központjában pedig ott van egy konyha, ahol minden elképzelhető és elképzelhetetlen étel és ital kapható, és mindenben van mangó. Nem lehet mellélőni, mert minden csodálatosan finom. Vagy én voltam nagyon éhes. A konyha körül háziállatok: tyúkok, pulykák, malacok, kecskék tucatjai kerülgették a vendégeket. Nem mertem megkérdezni, hogy ezek a kedves állatok a stáblistához tartoznak vagy netán az étlaphoz is.
Alkonyodni kezdett, indulnom kellett, hogy sötétedés előtt visszaérjek a panzióhoz, mert a közvilágítás nem erőssége a szigetnek. Úgy éreztem azért, hogy egy kis kitérőt megengedhetek magamnak, hogy arra a napra elbúcsúzzam a koaláktól és az eukaliptuszoktól. Ha már ott voltam, rágcsáltam egy kicsit. Lebegtem a fák között. És mintha egy koala barátságosan vállon veregetett volna:
– Ez a cucc, nem a whisky!
Bármennyire is sajnáltam, ott kellett őt is hagynom, és szinte futólépésben értem vissza a teljes besötétedés előtt a panzióba.
A skót násznép közben elhagyta a panziót. Bradet viszont még ott találtam.
– Ha már átrepültem a fél világot, itt maradok egy kicsit ejtőzni – magyarázta.
Beszámoltam neki különös tapasztalataimról, és előszedtem a zsebemből egy marék eukaliptuszlevelet. Elgondolkozva morzsolgatta, majd egy dobozkából cigarettapapírt vett elő, és szakértő mozdulatokkal kis spanglikat sodort. Ezt a tehetségét eddig nem reklámozta nekem. Rágyújtottunk. Szörnyű volt. Szívtuk, amíg bírtuk, aztán várakoztunk, hogy lesz-e valami hatása. Nem volt. Leöblítettük egy kis Ardbeggel. Az jó volt. Sőt, előcsalogatott valamit az eukaliptusz zamatából is.
Akkor stratégiát változtattunk. A leveleket beáztattuk a whisky-be, és ezzel a koktéllal próbálkoztunk. A kátrány és az eukaliptusz nem harmonizált igazán. Brad nem keseredett el. A násznép jelentős whisky készleteket hagyott maga után a panzióban, és Bradet bízták meg, hogy próbálja meg elszállíttatni vagy adjon túl rajta. Egy fél napunk ráment, de megtaláltuk az igazit. 12 éves Glenmorangie Lasanta. A sherry-s zamat teljesen átlényegítette a leveleket. Fenséges volt.
Alig maradt időm, hogy átránduljak koaláékhoz egy kis levelet gyűjteni. Egy lapos üvegben vittem magammal a Lasantából is. Az eukaliptuszosban egy pár beáztatott levelet otthagytam egy fatörzsön, aztán bevetettem magam az erdőbe. Az idősebb fák törzsén egy magamfajta nagyobb koalának is könnyen lehetett pihenőhelyet találni. Lebegtem egy keveset.
Visszafelé láttam, hogy a whisky-be áztatott levelek környékén több koala tanakodik. Kerestem hátbaveregetős barátomat, de nem voltam benne biztos, hogy megismerem.
Néhány nap múlva Brad is elutazott. A teljes whisky készletet potom áron megvettem tőle. A koalák egy darabig lelkesek voltak a kombinált készítményért, aztán úgy gondolták, hogy elegendő élettapasztalatra tettek szert, és maradtak a megszokott anyagnál. Én is beláttam, hogy igazuk van.
Adéle-t néha felhívtam telefonon. Mondta, hogy a Schubert-koncert hatalmas siker volt, a Brisbane-i lapok címoldalon foglalkoztak vele. Azt is mondta, hogy a férje hosszabb japán turnéra készül, de ezt elengedtem a fülem mellett. Biztosan azt gondolta, hogy a szigeten találtam egy Fischermädchent. Hadd higgye.
A panzióból kiköltöztem, mert a sziget klímája tökéletesen megfelelő a szabadtéri életmódra. Ha egy-két viharos nap jön, arra az időre kiveszem a szobámat.
Néha benézek a Mango Farmra, ahol igazán kedvelnek, különösen mióta az eukaliptuszos mangó lasszi Schubert módra (whisky-s vagy virgin változatban) országos siker lett.
A turistákat unom. Ha túl sokáig bámulnak, az egyik kezemet lelógatom a fáról, és a lehető legkifejezéstelenebb tekintettel bámulok rájuk. Vagy előveszem a mobilomat, és csinálok róluk egy fényképet.
A Magnetic Island egy részeg matróznak köszönheti a nevét. A Nagy Korallzátonynak az ausztrál kontinenshez legközelebb eső szigete mellett elhaladva tévesen jegyezte fel az iránytű állását, és ebből az első tiszt másnap arra a következtetésre jutott, hogy a sziget jelentős mágneses aktivitást fejt ki. A tévedésre később fény derült, de a sziget neve megmaradt.
Én Brisbane-ben hallottam először a szigetről Adéle-től. Adéle operaénekesnő volt. Az ő alagsori apartmanját béreltem ki egy hétre. Éppen egy Schubert-dalestre készült, és amikor megtudta a nevemet, egészen extázisba jött.
– Ennél autentikusabb kritikusom nem is lehetne így, a koncert előtt.
Férje, aki karmester volt és a zongorakísérője is, éppen egy új-zélandi turnén volt a zenekarával, ezért Adéle előre felvett kísérettel gyakorolt. Bátortalanul megkérdeztem, hogy megpróbálhatom-e kísérni.
– Egész életemben dicsekedni fogok vele, hogy maga Schubert kísérte a Fischermädchenemet!
Nem voltam egy Gerald Moore, de a végére egészen jól megtaláltam a zongorán az Adéle-nek megfelelő fílinget. Azután más bútordarabokon is. Szívesen meghosszabbítottam volna a Brisbane-i vakációmat, de Adéle férjének közelgő hazatérése segített betartatni velem az eredeti menetrendemet. Townsville-be készültem. Ekkor mondta Adéle:
– Ott sok látnivaló nincsen. Hanem menjél át Magnetic Island-ra, az fantasztikus! És ne mulaszd el meglátogatni a Mango Farmot!
A fájó búcsú után Townsville-be repültem, és – még erősen Adéle hatása alatt – azonnal áthajóztam a delejes szigetre. Az interneten kinéztem magamnak egy kis panziót, és az első arra tartó járattal (alig néhány órás várakozás után) a hajóállomásról odabuszoztam. Nem foglaltam előre szobát, mert az induláskor még nem tudtam, hogy mennyi időt fogok Townsville-ben tölteni. Ez majdnem könnyelműségnek bizonyult, mert a panzió nagy részét egy skót jegyespár és népes családja foglalta le. A kiltekkel, dudákkal és whisky-vel bőségesen ellátott társaság hagyományos skót tengerparti esküvői ceremóniához készülődött. A személyzet – úgy látszott – azt sem tudta, hol áll a feje, nem hogy egy új vendég illő fogadtatásáról gondoskodjék.
A baljós előjelek ellenére kitettek magukért. Nemcsak egy kellemes szobácskát kaptam, hanem készséges tájékoztatást és tanácsokat. Hogy jutok el a Mango Farmra, hol tudok legbiztonságosabban úszni, hol van megfelelő térerő a mobiltelefonáláshoz. Azt is tőlük tudtam meg, hogy ezen a szigeten van egész Ausztrália egyik legnagyobb természetes, őshonos koala élőhelye, ahová feltétlenül érdemes ellátogatni.
Aznap már nem kalandoztam messzire. A sziget tucatnyi tengeröble közül a legközelebbi ideális helynek bizonyult arra, hogy elmerengjek életem elmúlt és leendő Adéle-jain és Fischermädchenjein. Messziről és sötétben a skót duda hangja is simogató volt, mint a tárogatószó.
A panzióba visszatérve már nem kerülhettem el az ünneplő skótokkal való közelebbi találkozást. Egy Brad nevű fickó vett pártfogásába, az ara nagybátyja. A család nagy része Ausztráliába átszármazott skót volt, de ő a Brit szigetekről repült át az esküvőre. Politikatörténész volt Dublinban.
– Mit keres egy skót Dublinban? – kérdeztem meglepődve.
– Hát olyan 40-50 kilót évente. Lapjárástól függően.
– ???
– A politikatudományi szaklapokra gondolok, természetesen – mondta pókerarccal. – A szeparatista mozgalmak történetét kutatom – kezdett belelendülni mondókájába – és ezzel kapcsolatban a skótoknak és az íreknek is van némi mondanivalójuk egymás és a világ számára.
– Akárcsak a whisky-vel kapcsolatban – próbáltam egy számomra vonzóbb téma felé terelni.
Elnézően mosolygott.
– A whisky nevét a szádra hiába ne vedd! A szeparatizmus története tündérmese a whisky-éhez képest. Bár az utóbbi gyakorlata kétségkívül élvezetesebb. Na, de várj egy percet!
Egy sötét palackkal tért vissza. Töltött belőle egy pohárkába.
– Ismerkedj vele!
Beleszimatoltam. Átható kátrányszag csapott meg. Igazából nem volt kellemetlen, csak penetráns. Gyerekkorom emlékét idézte, amikor olvasztott szurokkal ragasztottuk a gombfoci játékosokat.
– Tizenöt éves Ardbeg – mondta Brad. – Elhagyják a hűtve szűrést, ami kicsapná a kátrányt. Ha rákapsz az ízére, minden más csak málnaszörp lesz.
Szeretek alaposan tanulni, végére jártunk az üvegnek. A beszélgetés további részleteire nem nagyon emlékszem, és arra sem, hogy miként jutottam a szobámba.
Reggel meglepően tiszta fejjel és frissen ébredtem. A skótok még kivétel nélkül aludtak. Megreggeliztem és útnak indultam. Először a koalák lakóhelye felé tartottam, amit egy jó órás sétaútnak mondtak a panziótól.
Egy óra elteltével felismertem az út mellett az eukaliptusz fákat. Aztán az egyik fán észrevettem egy összegömbölyödött testet. Közelebb lopóztam, de csalódottan láttam, hogy csak egy labdányi göb a fa testén. Azután láttam ilyet még egyet-kettőt-hármat. Aztán az egyik ugyanilyen egyszer csak megmozdult. Na, nem nagyon, csak úgy ímmel-ámmal. Ez már tényleg koala volt. Megálltam előtte és tisztelettel bemutatkoztam. Unottan nézett le rám.
– Már megint egy turista! – olvastam ki a tekintetéből.
Lassan megtanultam már messzebbről megkülönböztetni a göböket a koaláktól. Aztán azt is megtanultam, hogy egyik sem sokkal szórakoztatóbb a másiknál. A derék erszényesek azon kívül, hogy unottan bemajszolnak némi eukaliptuszlevelet, nem sokat tesznek a messzi földről jött látogatók szórakoztatásáért.
Hogy legalább én tegyek egy közeledő gesztust feléjük, letéptem egy pár levelet, és rágcsálni kezdtem. A gyógycukorkákból ismerős íze volt, persze a cukor édessége nélkül. Kissé kesernyés, fanyar utóíze maradt. Furcsa késztetést éreztem, hogy a gyakorlatot megismételjem. Aztán még néhányszor. Kellemesen elbágyadtam. Letéptem még néhány maroknyi levelet, és lesétáltam a legközelebbi tengeröbölig.
Kétségtelenül nem vagyok mentes minden káros szenvedélytől, de drogosnak nem mondhatnak. Vegyészetet tanultam, és diákkorunkban nem mulasztottuk el, hogy összerakjunk mindenféle divatos molekulákat, és – ha már ott voltak – ki is próbáltuk őket. A tapasztalatokat elraktároztam, és nagyjából elegendőnek éreztem hátralévő életemre.
Az a könnyűség és varázs, amit ott az öbölben heverészve éreztem, messze felülmúlta minden korábbi tapasztalatomat.
Időközben alaposan megéheztem, és elindultam a híres-nevezetes Mango Farm felé. A Mango Farm részben valóban az, aminek mondja magát: végeláthatatlan mangó ültetvény. A központjában pedig ott van egy konyha, ahol minden elképzelhető és elképzelhetetlen étel és ital kapható, és mindenben van mangó. Nem lehet mellélőni, mert minden csodálatosan finom. Vagy én voltam nagyon éhes. A konyha körül háziállatok: tyúkok, pulykák, malacok, kecskék tucatjai kerülgették a vendégeket. Nem mertem megkérdezni, hogy ezek a kedves állatok a stáblistához tartoznak vagy netán az étlaphoz is.
Alkonyodni kezdett, indulnom kellett, hogy sötétedés előtt visszaérjek a panzióhoz, mert a közvilágítás nem erőssége a szigetnek. Úgy éreztem azért, hogy egy kis kitérőt megengedhetek magamnak, hogy arra a napra elbúcsúzzam a koaláktól és az eukaliptuszoktól. Ha már ott voltam, rágcsáltam egy kicsit. Lebegtem a fák között. És mintha egy koala barátságosan vállon veregetett volna:
– Ez a cucc, nem a whisky!
Bármennyire is sajnáltam, ott kellett őt is hagynom, és szinte futólépésben értem vissza a teljes besötétedés előtt a panzióba.
A skót násznép közben elhagyta a panziót. Bradet viszont még ott találtam.
– Ha már átrepültem a fél világot, itt maradok egy kicsit ejtőzni – magyarázta.
Beszámoltam neki különös tapasztalataimról, és előszedtem a zsebemből egy marék eukaliptuszlevelet. Elgondolkozva morzsolgatta, majd egy dobozkából cigarettapapírt vett elő, és szakértő mozdulatokkal kis spanglikat sodort. Ezt a tehetségét eddig nem reklámozta nekem. Rágyújtottunk. Szörnyű volt. Szívtuk, amíg bírtuk, aztán várakoztunk, hogy lesz-e valami hatása. Nem volt. Leöblítettük egy kis Ardbeggel. Az jó volt. Sőt, előcsalogatott valamit az eukaliptusz zamatából is.
Akkor stratégiát változtattunk. A leveleket beáztattuk a whisky-be, és ezzel a koktéllal próbálkoztunk. A kátrány és az eukaliptusz nem harmonizált igazán. Brad nem keseredett el. A násznép jelentős whisky készleteket hagyott maga után a panzióban, és Bradet bízták meg, hogy próbálja meg elszállíttatni vagy adjon túl rajta. Egy fél napunk ráment, de megtaláltuk az igazit. 12 éves Glenmorangie Lasanta. A sherry-s zamat teljesen átlényegítette a leveleket. Fenséges volt.
Alig maradt időm, hogy átránduljak koaláékhoz egy kis levelet gyűjteni. Egy lapos üvegben vittem magammal a Lasantából is. Az eukaliptuszosban egy pár beáztatott levelet otthagytam egy fatörzsön, aztán bevetettem magam az erdőbe. Az idősebb fák törzsén egy magamfajta nagyobb koalának is könnyen lehetett pihenőhelyet találni. Lebegtem egy keveset.
Visszafelé láttam, hogy a whisky-be áztatott levelek környékén több koala tanakodik. Kerestem hátbaveregetős barátomat, de nem voltam benne biztos, hogy megismerem.
Néhány nap múlva Brad is elutazott. A teljes whisky készletet potom áron megvettem tőle. A koalák egy darabig lelkesek voltak a kombinált készítményért, aztán úgy gondolták, hogy elegendő élettapasztalatra tettek szert, és maradtak a megszokott anyagnál. Én is beláttam, hogy igazuk van.
Adéle-t néha felhívtam telefonon. Mondta, hogy a Schubert-koncert hatalmas siker volt, a Brisbane-i lapok címoldalon foglalkoztak vele. Azt is mondta, hogy a férje hosszabb japán turnéra készül, de ezt elengedtem a fülem mellett. Biztosan azt gondolta, hogy a szigeten találtam egy Fischermädchent. Hadd higgye.
A panzióból kiköltöztem, mert a sziget klímája tökéletesen megfelelő a szabadtéri életmódra. Ha egy-két viharos nap jön, arra az időre kiveszem a szobámat.
Néha benézek a Mango Farmra, ahol igazán kedvelnek, különösen mióta az eukaliptuszos mangó lasszi Schubert módra (whisky-s vagy virgin változatban) országos siker lett.
A turistákat unom. Ha túl sokáig bámulnak, az egyik kezemet lelógatom a fáról, és a lehető legkifejezéstelenebb tekintettel bámulok rájuk. Vagy előveszem a mobilomat, és csinálok róluk egy fényképet.