RÓMAI MESÉK
Római mesék © 2023 by András Schubert is licensed under CC BY-NC-ND 4.0
Ez az írás merőben a véletlen műve.
A főszereplők hasonlósága L.M. családjához viszont az enyém.
Római mesék © 2023 by András Schubert is licensed under CC BY-NC-ND 4.0
Ez az írás merőben a véletlen műve.
A főszereplők hasonlósága L.M. családjához viszont az enyém.
Egyszer volt…
Meandrusz szomorúan baktatott hazafelé az iskolából. Intőt kapott történelemből. Atyja, az ősz Nikolausz elégedetlenül csóválta a fejét.
– Pont történelemből? – dörmögte hitetlenkedve. – Amikor az időszámítás még el se kezdődött...
Meandrusz több együttérzést várt volna apjától. A történelmet rettentően unalmas, érdektelen tantárgynak tartotta. Egyáltalán nem érdekelték a királyok, császárok, hadvezérek és úgynevezett hőstetteik, amelyeket általában sok-sok ember szenvedése révén mondhattak magukénak.
Az ő hősei egészen mások voltak. Tudósok és művészek. Akiknek az igazsága nem a fegyvereik erejében, hanem matematikai számításaik pontosságában, zenéjük harmóniájában vagy verseik sodrásában rejlik.
Néha úgy érezte, hogy neki nem is itt, a rohanó tempójú, modern Ostiában kellene élni (amelyről akkor még senki sem gondolta, hogy egyszer majd Ostia Anticának fogják nevezni), hanem a régi Görögországban. Úgy képzelte, hogy akkor és ott az emberek sokkal többet foglalkoztak az igazán fontos és szép dolgokkal, mint Ostiában. Ott most szinte minden az üzlet és a háborúskodás (ami, – ahogy apjától tanulta – szintén az üzlet egy formája) körül forgott.
Az egyébként kitűnő ostiai színház, a Tiberis Teátrum, előadásait gyakran foghíjas nézőtér előtt tartották, mert az emberek inkább órákat utaztak, hogy egy véres gladiátorharcot nézhessenek Rómában, és utána esetleg egy majdnem ugyanolyan véres verekedésbe keveredjenek a szembenálló gladiátorcsapatok szurkolói között.
Meandrusz lehetőleg egyetlen színházi előadást sem hagyott ki. Jegyet sem kellett vennie, jól ismerték őt a színház dolgozói. Beengedték a hátsó bejáraton, amelyet a színészek használtak, és a lehető legközelebbről élvezhette a színészek játékát. A színészek maszkja hangtölcsérként működött, hogy a távolabb ülő közönség is hallja a beszédüket. Meandrusz azonban jól hallotta az egymásnak szánt halk megjegyzéseiket is. Ez néha szórakoztatóbb volt, mint a színdarab, amit játszottak.
– Ha még egyszer elém sétálsz a monológom alatt, esküszöm, letaposom a tyúkszemedet!
– Vakard meg a kardoddal a hátamat, mert megőrülök, úgy viszket!
– Amikor hazafelé mész, még nyitva lesz a bolt. Vegyél egy kis kenyeret a vacsorához! Meg esetleg egy strucctojást a hétvégére!
Ezt a legutóbbit a főhősnőt alakító színésznő mondta a férjének, akit a második felvonás közepén megöltek, ezért korábban mehetett haza.
Meandrusz néha a kishúgát, Lollát is magával vitte színházba. Őt igazán csak a szerelmes jelenetek érdekelték, meg az, ha állatok is szerepeltek a színdarabban. Az egyik darabban egy aranyos kiscica is szerepelt. Ennek a darabnak Lolla minden előadását megnézte, és a jelenetek között a cica nem is a gazdájához, hanem Lollához szaladt egy kicsit dorombolni.
Voltak színdarabok, amelyekben zenészek is játszottak. Meandrusz szorgalmasan tanult lanton játszani, és ezért különösen boldog volt, ha közelről láthatott, hallgathatott hivatásos lantművészeket. Az egyikük egyszer megengedte, hogy a szünetben – amikor azért a közönség egy része a nézőtéren ült – játszhasson a hangszerén. Amikor befejezte, néhányan meg is tapsolták. Meandrusz ettől boldogabb volt, mintha tíz dicséretet kapott volna történelemből.
A legkisebb testvért, Leandruszt, egyáltalában nem érdekelte a színház. Ő is rajongott a régi Görögországért, de ő nem a tudósokat vagy a művészeket, hanem az Olimpiák bajnokait csodálta. Arról álmodozott, hogy egyszer ő is bajnok lesz.
Az ő kedvence azonban nem valamelyik olimpiai sportág volt, hanem egy újonnan divatba jött labdajáték. Ez abban különbözött a régiektől, hogy a labdát nem csak dobni vagy ütni lehetett, hanem rúgni is. Ezért aztán láblabdának vagy labdarúgásnak nevezték. Akik csak a régebbi labdajátékokat játszották, azt terjesztették, hogy ezt a játékot az afrikai rabszolgák hozták be az országba, ők pedig a majmoktól tanulták. Ezért aztán, ha ilyen labdarúgó játékosokat láttak, akkor hangos makogással gúnyolták őket. Néha még banánt is dobtak közéjük. Az új játék híveit, így Leandruszt, persze ez legkevésbé sem zavarta. A banánt élvezettel megették, a vérmesebbek pedig majommódra ülepüket mutatták az őket gúnyolóknak.
A fürdő épületében, a tornateremben, vagy a fürdő udvarán minden nap összegyűltek a labdarúgó csapatok, és néha együtt gyakoroltak, néha pedig megmérkőztek egymással. Leandrusz élete csúcspontjának érezte, ha sikerült neki a labdát az ellenfél kapuvonalán túljuttatnia.
– Gólusz! – kiabálta ilyenkor boldogan a közönség.
Amikor a három testvér együtt volt otthon, vagy a régi Görögországról, vagy a távoli jövőről ábrándoztak.
Meandrusz azt találgatta, hogy milyen hangszereken fognak játszani a jövőben. Kitalálta például, hogy ha a lanthoz egy olyan hangtölcsért lehetne illeszteni, amilyen a színészek maszkján van – vagy esetleg annál nagyobbat is –, akkor a hang egy egész amfiteátrumot is bezengene. Három-négy lantos, meg esetleg egy dobos a Circus Maximus tízezres tömegét is megtáncoltathatná. A hangszerhez részletes tervrajzokat is készített, amelyeket – bár Meandrusz szépen rajzolni sohasem tanult meg – édesapjuk is érdeklődéssel csodált.
Lolla ruhákat tervezett az állatoknak, mert úgy gondolta, hogy a jövőben az állatok is az emberekhez hasonlóan fognak öltözni. Le is rajzolta az elegáns tógákba, vagy éppenséggel fürdőruhákba öltözött cicákat és kutyákat, amivel nemcsak testvéreit, hanem iskolatársait is megnevettette.
Leandrusz a jövő sportjairól álmodozott. Abban természetesen biztos volt, hogy a labdarúgás a birodalom legtávolabbi zugait is meg fogja hódítani. Még az olyan elképzelhetetlenül távoliakat is, mint Aquincum a nagy hegyeken túli Hungáriában. (Azt persze ő sem sejthette, hogy az Aquincumhoz legközelebbi labdarúgó csapatot éppen III. kerületi TTV-nek fogják hívni.)
A labdarúgáson kívül Leandrusz a lovasversenyeket is szerette. A szegény, meghajszolt lovakat azonban nagyon sajnálta is. Ezért olyan szerkezeteket igyekezett kitalálni, melyeket emberek hajthatnának, és mégis úgy száguldanának, mint a lovak. Két vagy három kereket képzelt ezeknek a szerkezeteknek, és esetleg még szárnyakat is.
Gyerekeik rajzait szüleik szorgalmasan összegyűjtögették, és egy kis ládikóban tartották.
A ládikót a gyerekek, aztán az ő gyerekeik is sokáig őrizték, aztán valahogy csak elkallódott.
Aztán hogyan került elő vagy másfélezer évvel később, és hogyan került a toszkánai Vinciből való Péter úr fiához, Leonardóhoz, arról sejtelmem sincs. Az biztos, hogy ez a Leonardo sokkal jobban tudott rajzolni, mint az egykori három testvér, és a szerkezetekhez, sőt még a ruhákhoz is sokkal jobban értett, mint ők. Mindenesetre Leonardo képzeletét is nagyon elindították a ládikóban talált rajzok. Egész életében foglalkoztatták a különleges hangszerek, a felöltözött és levetkőzött állatok és emberek, valamint a kerekes és szárnyas szerkezetek.
Meandrusz, Lolla és Leandrusz nevét rajtunk kívül aligha ismeri más, de Leonardo rajzaiból álmaik kétezer év után is mindenkiben ott élnek.
Hol nem volt…
– És most az Úr 1508-ik esztendejében is magunkon érezhetjük onnan fentről az Úr vigyázó tekintetét... – szavalta kenetteljesen a pap a szószékről.
Meandro és Lolla nagyon nem fértek a bőrükbe. Öccsük, Leandro, a szüleik között ült, és irigykedve figyelte viháncoló testvéreit.
– Vajon melyik úrra gondol? – bökdöste bátyját Lolla. – A háziúrra ott fent az emeleten? Vagy az öregúrra a túlparton?
– Nem volt szó itt semmiféle úrról. – vágta rá Meandro. – A zűr 1508-ik esztendejében élünk, ha nem vetted volna észre.
A háziurat Hannibálnak hívták, kopasz volt és pocakos. Vele ijesztegették a gyerekeket, akik a háta mögött Kannibálnak gúnyolták és kiröhögték. Az öregurat a túlparton II. Gyulának hívták, és nemigen gúnyolták sehogy. Nem véletlenül érdemelte ki a "rettegett" jelzőt. Mielőtt pápa lett volna, hadvezérként is jeleskedett. Megtanult tiszteletet és fegyelmet parancsolni. Nicolo, a gyerekek apukája maga is magas katonai rangot ért el, és talán ezért is a családban általában "a mi Gyulánkként" emlegették őszentségét.
A legunalmasabb prédikáció is véget ér egyszer. Eljött a zsoltáréneklés ideje, amit már szinte élvezni is lehetett. Az orgona zengése betöltötte a templomot és a lelkeket mintegy előkészítéseképpen a soron következő még nagyobb örömöknek. Legelőször is a vasárnapi ebédnek.
Rea, a gyerekek anyukája rendkívül finom lasagnát tudott sütni, ez volt az egyik kedvencük. Rea titka az volt, hogy a húson, a sajton és a fűszereken kívül egy kis mézet is kevert a töltelékbe, ami egészen különleges ízt adott az ételnek. Nicolo sohasem mulasztotta el megdicsérni felesége főztjét.
– Az anyja! De jó ez a lasagna! – mindig ezt mondta, sohase mást.
– Egyszer azért, csak úgy, a vicc kedvéért, kitalálhatnál valami mást is – kockáztatta egyszer meg Meandro.
– Majd, ha anyátok kitalál, akkor én is – zárta rövidre a társalgást Nicolo.
Rea főztjét mindannyian nagyon szerették, de az még izgalmasabb volt, ha nem otthon ebédeltek. A leggyakrabban a közeli pékhez mentek, aki pizzát sütött nekik. Rea és Lolla általában a sajtos-mézest választotta, míg a fiúk a halasra esküdtek. Nicolo a péket is noszogatta, hogy változtasson néha az étlapon, hiszen egy idő után a legfinomabb étel is unalmassá válhat.
– Ugyan már! – tiltakozott a pék. – A kutyám is ugyanolyan csontot kap, mint kölyökkorában, aztán most is ugyanúgy csóválja a farkát örömében, mint fiatalon. Ami jó, az jó. Nem kell azon változtatni semmit.
Nicolo szerint régi katonabarátai, akik közül nemrégiben többen részt vettek a genovai Colombo tengeren túli hajóútjain, azt mesélték, hogy onnan hoztak egy olyan különleges növényt, amelynek sárga és piros bogyói egészen mennyei ízt adnak a vele főzött ételeknek.
– Ilyesmiket kellene kipróbálnod neked is, meg Reának is otthon! – javasolta Nicolo. – Akkor jogosan várhatnátok tőlem is újabb dicshimnuszokat – nézett jelentőségteljesen Meandróra.
Rea és a gyerekek tudták, hogy Nicolo számára fontosabb az, hogy történetei meglepőek és érdekesek legyenek, mint hogy minden részletükben megfeleljenek az igazságnak. Ezért aztán hitték is meg nem is a csodálatos színes bogyók meséjét.
Amikor sok évvel később Meandro egy nápolyi útja során először evett paradicsomos pizzát, akkor kért gondolatban bocsánatot édesapjától hajdani hitetlenségéért.
A gyerekek egyébként hamar megismerkedhettek a konyhaművészet különlegességeivel. Róma polgárai akkoriban ébredtek rá arra, hogy azok az évezredes romok, amelyeket szerte a városban lehetett találni, nemcsak egy rég letűnt kor porladó maradványai, hanem az élő emberek és családjaik múltjának fennmaradt tanúi, élő emlékei. Vállalkozó kedvű fiatalok saját ízlésük szerinti vendéglőket, szórakozóhelyeket, ahogyan ők nevezték, "romkocsmákat" nyitottak az omladozó épületekben, amelyek népszerűsége hamarosan minden képzeletet felülmúlt.
A világ minden tájáról a pápai fővárosba sereglő zarándokok ezrei ettek, ittak, mulattak itt az ókori falak között, nehogy azután híján legyenek a megbánni való bűnöknek. A sokféle vendégnek persze sokféle étel-ital dukált. Találtak itt a spanyolok sonkákat, a franciák sajtokat, a németek kolbászokat. Az egyik kocsma "nyereg alatt puhított lovat" is kínált az esetleges magyar vendégeknek, de ez alighanem valamilyen félreértés lehetett.
Az italok között is lehetett újdonságokat találni. Az édes mézsörök mellett németalföldi mintára megjelentek a komlóval főzött keserű sörök. Az idősebbek nem is értették, hogyan képesek emberi lények egyáltalán meginni ezt a "bűn rossz löttyöt", de a fiatalok sportot csináltak abból, hogy ki tudja a leggyorsabban egy hajtásra meginni az egypintes korsók tartalmát. Meandro barátai közül sokan dicsekedtek elképesztő eredményekkel, de Meandro – bár titokban kipróbálta – nem kívánt ezen a téren különösképpen jeleskedni.
Lollát egészen más foglalkoztatta. A romok között, a kocsmák megjelenése előtt milliónyi macska lakott. Hová tűnhettek ezek a macskák? Egyeseknek nagyon sötét gondolataik voltak, és valamiféle macska-holokausztot vizionáltak. Mások még azt sem átallották, hogy összefüggésbe hozzák a macskák eltűnését a romkocsmákban kapható olcsó nyúlpecsenyével. Lolla nem hitt ezekben a szörnyűséges mendemondákban. Utána szeretett volna járni az igazságnak.
Mivel testvéreit nem igazán foglalkoztatta a kérdés, másutt kellett szövetségest találnia. A pékhez rendszeresen járt egy gabonakereskedő, aki egy nagy lovaskocsival szállította a liszteszsákokat a malomból. Lolla sokszor beszélgetett vele, sőt a lovával is összeismerkedett. Lolla úgy gondolta, hogy ahol liszt van, ott egér is van, és ahol egér van, ott érdemes keresni a macskákat. Megkérte a kereskedőt, hogy vigye el egyszer őt a malomba, mert még sohase látott olyat.
A malom önmagában is nagyon érdekes volt, de Lolla nem felejtette el, hogy valójában miért is jött. Megkérdezte a molnárt, hogy nincs-e több vagy kevesebb egér mostanában, mint azelőtt.
– Tényleg! – lepődött meg a molnár. – Mostanában mintha kevesebben cincognának errefelé. Talán nem ízlik már nekik a lisztem?
Az is kiderült, hogy a kutyák éjszakánként egészen megvadulnak, és mintha kergetnének valakiket vagy valamiket. Mutatta is a molnár, hogy merre. Innen aztán már gyerekjáték volt (és Lolla ahhoz igazán értett) megtalálni azt a közeli rekettyést, amely a városból kiüldözött macskák új lakóhelye lett. Lolla megnyugodva látta a jól táplált, és legjobb egészségnek örvendő macskákat, és sietett mindenkit meggyőzni a rémtörténetek alaptalanságáról.
De nyúlpecsenyét nem evett többé.
Talán igaz sem…
– Jaj, anyukám, ne hergeld magad, lépj már túl ezeken az idejét múlt, huszonegyedik századi nyavalygásokon! – próbálta Le megnyugtatni édesanyját. Kevés sikerrel. Le volt a legfiatalabb és legtürelmetlenebb Re három gyereke közül. Bátyja, Me, és nővére, Lo, jobban megértette és átérezte szüleik bizonytalanságát az utóbbi évtizedek megváltozott világában. Le nem tudott és nem is akart a létezőtől különböző világot elképzelni.
– A múlt és a jövő csak a jelen álmaiban létezik. Az életünket pedig nem az álmok, hanem a valóság szerint kell élni – mondta fel a leckét, a divatos filozófia alaptételét.
Re fejcsóválva hallgatta fia bölcselkedését. Bármennyire igyekezett is, nem tudta elfogadni és megszokni, hogy ősei és saját fiatalsága Rómája díszletként, ők maguk pedig statisztaként szerepeljenek egy számukra idegen világ színielőadásában.
Bár a színielőadásnak kétségtelenül voltak látványos elemei is. Colosseumból például legalább nyolc (de lehet, hogy már kilenc) működött. Mindegyik tökéletes holografikus másolat, benne teljes kényelemmel berendezett valódi nézőtérrel. A megtévesztésig élethűen vetített gladiátorharcok mindig teltházas közönséget vonzottak. A gondosan megtervezett eredmények sohasem szivárogtak ki, a fogadóirodák virágzóan működtek. A nézők legnagyobb része persze turista volt, de az effajta látványosságokat szívesen látogatták a "hazaiak", vagyis a betelepült kínai családok is, és – némiképpen egymás előtt is szégyenkezve – az igazi olaszok, vagy, ahogyan nevezték őket és egymást, a "hagyományosok" is.
A hagyományosoknak egyébként a lelkiektől eltekintve nemigen volt okuk panaszra. A kínai irányítás alatt Róma újabb virágkorát élte. A legkorszerűbb ipari és szolgáltatási technológiák bőven kínáltak munkalehetőséget, bár a legfelsőbb döntési szinteket többnyire kínaiak töltötték be. A nyelvtudás a hétköznapi szinten nem jelentett problémát, mert a szinkronfordító berendezések a nyelvtanulást szinte szükségtelenné tették.
A többi nagy múltú európai városhoz hasonlóan a kínai vezetők nagy gondot fordítottak arra is, hogy a turisták számára megtartsák, sőt, ha lehet, növeljék Róma vonzerejét. A kis boltokban, éttermekben, piacokon kizárólag hagyományosokat alkalmaztak, a népszerű helyeket bővítették, vagy – ahogyan a Colosseum esetében láthattuk – megsokszorozták.
Az idősebb generáció mégis idegennek és álságosnak kezdte érezni városát. Sokan vidékre költöztek, de voltak akik az óceánon túl, főként Dél-Amerikában próbálkoztak régi-új életük felépítésével.
Re nem foglakozott az ilyesféle menekülés gondolatával. Gyerekei tökéletesen alkalmazkodtak a megváltozott világhoz, férje pedig a "menekülésnek" egy egészen más módját választotta. Nicolo egyszerűen kizárt az életéből mindent, ami eltért attól, amit a korábbi évtizedekben megszokott. Nemcsak, hogy nem volt hajlandó nevét a kor szokása szerint Ni-re rövidíteni, hanem ragaszkodott hozzá, hogy ezentúl mindenki Nicolissimónak szólítsa. A lehető legkonzervatívabban öltözködött, és – bár munkájában nem kerülhette el – a magánéletében a lehető legszükségesebb technikai eszközökön kívül semmilyen "kütyüt" nem használt. Re számára a legnagyobb próbatétel az volt, hogy a férje és a gyerekei közötti szakadék fölött egyensúlyozva egy működő családot varázsoljon. Hogy hogyan csinálta, az az ő titka, de tény az, hogy sikerült.
Nicolissimónak (tegyünk mi is eleget kívánságának) egyébként minden oka meglett volna, hogy örömmel üdvözölje a kínaiak római térhódítását. Fiatal orvostanhallgatóként megismerkedett egy kínai lánnyal. Az ő kedvéért megtanult kínaiul, és elutazott vele Kínába. A szerelem hamar véget ért, de egy másfajta szenvedély lépett a helyébe: a hagyományos kínai gyógyászat módszerei iránti érdeklődés. Éveket töltött az akupunktúra, a siacu és társaik elméletének és gyakorlatának tanulmányozásával, annak ellenére, hogy orvosi tanulmányai alapján meg volt győződve, hogy ezek orvosilag hatástalanok. Kíváncsisága arra irányult, hogy hogyan lehet a nagyrészt misztikus kifejezésekkel – jin, jang, meridiánok – megfogalmazott megfigyeléseket és eljárásokat a nyugati értelemben vett tudományok kereteiben megfogalmazni, és érdemi mérések eredményeivel párhuzamba állítani. Az a legkevésbé sem érdekelte, hogy ezek az eredmények azután használhatóak-e valamire vagy sem.
– Olyan ez, mint a műfordítás – szokta mondani értetlenkedő barátainak. – A fordítót az izgatja, hogy egy művészi szöveget átvigyen egy nyelvi kultúrából egy tőle teljesen különbözőbe. Hogy a szövegnek mi az értelme vagy haszna, az számára lényegében közömbös.
A Római Egyetemen már nagyon fiatalon saját intézetet kapott, amely egyedülálló tekintélyt vívott ki az egész világon. Kínából is folyamatosan érkeztek diákok és kutatók. Volt tanítványai és munkatársai közül sokan igen magas tisztségekbe kerültek, ahogy a kínai befolyás terjedni kezdett a világon, de Nicolissimónak sohasem jutott volna eszébe, hogy ezekből a kapcsolataiból bármilyen előnyt szerezzen magának.
Az viszont nem titkolt büszkeséggel töltötte el, hogy mind a három gyereke – a köztük lévő látszólagos szakadék ellenére – valamilyen módon a nyomába lépett.
Me az orvosi hivatást választotta, és az akkor már rutinműtétnek számító agyátültetés bonyolultabb eseteire szakosodott. Le a kínai filozófiát tanulmányozta, és mivel ennek mélységeit a fordítóprogramok nem tudták követni, meg is tanult kínaiul. Amikor azonban ráébredt, hogy ebből viszont aligha tud megélni, irányt váltott, és a reklámszakmában használta fel nyelvtudását. Érdekes módon a fordítóprogramok nemcsak a filozófia mélységeit, hanem a reklámszövegek sekélyességét sem tudták híven visszaadni, és így bőségesen akadt munkája. Mint az AS Roma (amely akkor már sajátságos módon szinte kizárólag afrikai játékosokból állt) lelkes drukkere, külön büszke volt rá, hogy a kínai szurkolók az ő fordításában skandálták a csapat "il tifo e il nostro mestiere" jelmondatát. Lo apjának a művészetek iránti érdeklődését örökölte, és művészettörténetet tanult. A kínai hétköznapok művészeti kultúrája foglalkoztatta, és "Az integető macska, mint kulturális ikon" című tanulmánya nagy nemzetközi érdeklődést keltett.
Re semmiképpen nem szerette volna férje büszkeségét sérteni, de azért ő sem érezte magát ártatlannak a gyerekek választásaiban. A gyerekek születése előtt nyelvészként fordító-berendezések programozásán dolgozott, és amatőr szobrászként bíztató sikereket ért el képzőművészeti pályázatokon. Az agysebészetet azonban semmiképpen nem vállalta.
A családi vacsorákon ritkán kerültek elő szakmai kérdések, de egyik alkalommal Me elmesélt egy érdekes esetet. Egy kínai származású betegnek egy sérült agyterületét egy balesetben elhunyt "hagyományos" donor megfelelő szervével pótolták. A gyógyulás mintaszerű volt, de a paciens váratlanul olyan olasz operaáriákat kezdett dúdolgatni, amelyeket korábban egyáltalában nem ismert. Meg volt viszont győződve róla, hogy ezek régi kínai dalok, és énekelte is hozzájuk a kínai szöveget. Ezek valóban létező dalok szövegei voltak, de eredetileg egészen más dallamok tartoztak hozzájuk.
Nicolissimo egészen fellelkesedett.
– Ez az úriember pont azt a képességet nyerte el, amit én a magam területén mindig próbáltam megszerezni: összeilleszteni két látszólag össze nem illő rendszer elemeit. Irigylem érte.
Valójában nem is irigyelte igazán. A sok évtizedes tanulással megszerzett tudás igazi öröme a sok évtizedes tanulásban van, és nem a megszerzett tudásban. Ezt tanulta kínai bölcsességekből is: a leghasznosabb út az, amelyikek a haszna maga az út.
– Ő sem látszik boldogtalannak ettől az új képességétől – tűnődött Me. – A családját jobban aggasztja, hogy mi vár rájuk ezután… – tette hozzá kis mosollyal.
– A kérdés az, hogy el lehet-e adni ezt a terméket – kapcsolódott a beszélgetésbe Le –, és ez csak reklám kérdése. Mondjuk egy olyan reklámszlogennel, hogy "A te dalod az én dalom is" elég nagy vevőkört lehetne találni. A számukra ismerős szövegekkel teltházas olasz operaelőadásokat lehetne tartani a kínai közönségnek is.
Hamarosan talált is támogatót a vállalkozásra, és a siker elsöprő volt. Az időközben teljesen felgyógyult paciens évtizedekre ellátta őket műsorral, és "A te dalod az én dalom is" a Római Opera állandó sikerdarabja lett.
Lo már megfogalmazta következő tanulmánya címét: "A bel canto és a kínai népdalok strukturális-morfológiai paralellái". A dolgozattal nemcsak a doktori címet, hanem egy jelentős nemzetközi díjat is sikerült elnyernie.
Re egy ideig gondolkodott, hogy megmutassa-e a többieknek azt a fordítóprogram részletet, amit fiatal korában alkotott, és amely genetikai programkódolással talán helyreállíthatná a műtét váratlan következményét. Aztán arra gondolt, hogy lehet, hogy ezért valaki Nobel-díjat kaphatna, de attól sem a páciens, sem a nagyközönség, sem az ő családja nem lenne boldogabb.
Ezért inkább behozta a desszertet.
De az már csak hab volt a tortán.